Hírek Vélemények/Publicisztikák A Nyu­gat hűlt helyét találtuk

A Nyu­gat hűlt helyét találtuk

Ez nem a meg­bé­ké­lés kor­sza­ka, vál­lal­ni kell a világ­né­ze­tek har­cát, külön­ben fele­dés­be merülünk

Orbán Vik­tor szep­tem­ber 21-én meg­je­lent, Együtt újra sike­rül­ni fog című esszé­je jó szo­ká­sá­hoz híven ala­pos és átfo­gó elem­zés, való­já­ban a követ­ke­ző, a 2022-es válasz­tá­so­kig tar­tó idő­szak leg­fon­to­sabb kihí­vá­sa­i­nak előrejelzése.

Jelen­le­gi kor­sza­kun­kat két ideo­ló­gia, két érték­rend, de még inkább úgy mon­da­nám: két világ­lá­tás (s való­já­ban két világ) konf­lik­tu­sa hatá­roz­za meg. Az egyik olda­lon áll­nak azok a glo­ba­lis­ta és libe­rá­lis erők, ame­lyek a nem­zet­tu­dat, a nem­zet­ál­la­mok, a hagyo­má­nyos keresz­tény érté­kek és erköl­csök, vala­mint az évszá­za­dok óta műkö­dő intéz­mé­nyek és szo­ká­sok fel­szá­mo­lá­sá­val fel akar­nak épí­te­ni egy szép új vilá­got, amely­ben lét­re­jön a világ­tár­sa­da­lom és világ­ál­lam, ahol a val­lá­sok fel­ol­dód­nak egy­más­ban és hosszú távon elje­len­ték­te­le­ned­nek, ahol a fajok keve­red­nek egy­más­sal, ahol mes­ter­sé­ge­sen jelen­ték­te­le­ní­tik az embe­rek közöt­ti ter­mé­sze­tes különb­sé­ge­ket, s a hagyo­má­nyos csa­lá­dok helyét foko­za­to­san átve­szik a gen­der­el­mé­let sze­rin­ti ­LMBTQ-együtt­élé­si for­mák, s min­den egyén koz­mo­po­li­ta világ­pol­gár­rá (de leg­el­ső­sor­ban szol­ga­lel­kű fogyasz­tó­vá) válik.

A másik olda­lon pedig azok a nem­ze­ti szu­ve­re­nis­ta, kon­zer­va­tív és keresz­tény­de­mok­ra­ta embe­rek áll­nak, akik mind­er­re nemet mon­da­nak, és meg akar­ják véde­ni éle­tünk­nek azo­kat a hagyo­má­nyos kere­te­it – csa­lá­dot, álla­mot, nem­ze­tet, keresz­tény­sé­get, ter­mé­sze­tes, velünk szü­le­tett iden­ti­tá­sa­in­kat –, ame­lyek évszá­za­dok, sőt évez­re­dek óta bizo­nyít­ják létük jogos­sá­gát. Nem akar­nak részei len­ni egy olyan, XXI. szá­za­di ember- és tár­sa­da­lom­kí­sér­let­nek, ame­lyet a kom­mu­nis­ták egy­szer már elját­szot­tak és ször­nyű pusz­tí­tást okoz­tak vele, ma pedig a glo­ba­lis­ta libe­rá­li­sok akar­nak egy álta­luk vizi­o­nált vilá­got ránk erőltetni.

A poli­ti­ka­tu­do­mány a leg­erő­sebb poli­ti­kai konf­lik­tu­so­kat törés­vo­na­lak­nak, cle­avage-nek neve­zi, ám jóma­gam úgy látom, a glo­ba­lis­ták és a szu­ve­re­nis­ták közöt­ti távol­sá­gok és ellen­té­tek akko­rák, hogy immá­ron reá­li­sabb azt mon­da­ni, hogy nem cle­avage, hanem fis­si­on, azaz hasa­dás van a két világ­kép között. És ez az, ami­vel szá­mot kell vet­nie egy elem­ző­nek, egy állam­pol­gár­nak és egy közép-euró­­pai minisz­ter­el­nök­nek. Orbán Vik­tor szá­mot is vet ezzel, s nem kíván­ja illú­zi­ók­ba rin­gat­ni magát: az álla­po­tok jelen korunk­ban leg­in­kább a hábo­rúk­ra emlé­kez­tet­nek, még ha sze­ren­csé­re nem is fegy­ver­rel vív­ják – remél­jük, nem csak egy­elő­re – a poli­ti­kai küz­del­me­ket. Ez sze­rin­tem a reá­lis hely­zet­elem­zés, orszá­gos, regi­o­ná­lis, euró­pai és világ­szin­ten egy­aránt. És ennek a küz­de­lem­nek, amely elől egy­sze­rű­en nem lehet kitér­ni, külön­bö­ző szín­te­rei van­nak – és ezek­ről rész­le­te­sen ír a miniszterelnök.

Az egyik a szel­le­mi-intel­lek­tu­á­lis – vagy ha tet­szik, ideo­ló­gi­ai – szint. Orbán Vik­tor pon­to­san lát­ja azt, hogy a kon­zer­va­ti­viz­mus és a libe­ra­liz­mus, amely egy­ko­ron „pár­ban” járt a szél­ső­sé­ges, tota­li­tá­ri­us ideo­ló­gi­ák­kal szem­be­ni küz­de­lem­ben, illet­ve a hideg­há­bo­rú idő­sza­ká­ban, ami­kor a libe­rá­lis demok­rá­cia még műkö­dő­ké­pes „Mis­chung” volt, ma már egy­más­sal konf­lik­tus­ban áll. Ennek az a dön­tő oka, hogy a libe­ra­liz­mus a XXI. szá­zad­ra gyö­ke­re­sen meg­vál­to­zott, elve­szí­tet­te azo­kat a voná­sa­it, ami miatt vala­ha fejet kel­lett haj­ta­ni előt­te. A mai, álta­lam glo­ba­lis­tá­nak neve­zett libe­ra­liz­mus kifor­dult önma­gá­ból, s tole­ráns ideo­ló­gi­á­ból tota­li­tá­ri­us ideo­ló­gi­á­vá vált.

Ennek leg­fon­to­sabb ele­mei: az embe­ri és állam­pol­gá­ri jogok védel­me helyett az etni­kai, sze­xu­á­lis, val­lá­si és min­den egyéb kisebb­ség elsőbb­sé­gét hir­de­ti a több­sé­gi tár­sa­da­lom felett, a jog­ál­lam helyett az egyé­nek joga­it ter­jesz­ti ki (lásd a mig­rá­ció, mint embe­ri jog), vagy­is a jog­ál­lam­ból leépí­ti az álla­mot, és csak az egyé­ni jog marad, s a libe­rá­lis demok­rá­cia szá­má­ra ma már nem más, mint libe­ra­liz­mus demok­rá­cia nél­kül, amely­ben nem a nép­szu­ve­re­ni­tás, a válasz­tá­si ered­mény alap­ján lét­re­jött több­ség a mérv­adó, hanem az, hogy az álta­luk hala­dó­nak, prog­resszív­nek mon­dott elit­kö­rök jus­sa­nak hata­lom­ra, bár­mi áron is, sze­mér­met­le­nül meg­ke­rül­ve, kijátsz­va a még for­má­li­san léte­ző demok­ra­ti­kus játék­sza­bá­lyo­kat (ame­lyek leépí­té­sén jól lát­ha­tó­an dolgoznak).

Ami­kor tehát Orbán Vik­tor az illi­be­rá­lis demok­rá­cia fogal­mát hasz­nál­ja, akkor nem a klasszi­kus libe­ra­liz­mus nél­kü­li demok­rá­ci­á­ra gon­dol, hanem a mai, tota­li­tá­ri­us libe­ra­liz­mus nél­kü­li demok­rá­ci­á­ra, ame­lyik nem tűri el, ha a több­sé­gi elv alap­ján azok van­nak a hata­lom­ban, akik nem fogad­ják el az ő vízi­ó­ju­kat a transz­na­ci­o­ná­lis, szép új világ­ról. Vagy­is a demok­rá­ci­át immá­ron meg­ve­tő libe­ra­liz­mus eluta­sí­tá­sa ez, ami jogos, hiszen a kon­zer­va­tív-keresz­tény­de­mok­ra­ta nem­ze­ti tábor a nép­szu­ve­re­ni­tás­ra épü­lő, s nem az elit­is­ta, oli­gar­chi­kus demok­rá­cia híve.

A két világ­lá­tás szem­ben­ál­lá­sá­nak másik szint­je Nyu­gat-Euró­pa és Közép-Euró­pa szem­ben­ál­lá­sa, s nagyon fon­tos, hogy itt Közép-Euró­­pát mond­junk és ne Kelet-Euró­pát, mert a gyö­ke­re­sen meg­vál­to­zott érték­ren­dű és világ­fel­fo­gá­sú Nyu­gat-Euró­pá­val szem­ben első­sor­ban a közép-euró­pai orszá­gok, azon belül is a V4-ek, de leg­in­kább még­is Magyar­or­szág és Len­gyel­or­szág áll. Orbán jog­gal írja azt, hogy „A Nyu­gat elvesz­tet­te vonz­ere­jét Közép-Euró­val szem­ben, a mi élet­be­ren­dez­ke­dé­sünk pedig nem tűnik kívá­na­tos­nak a nyu­ga­ti­ak szá­má­ra”. Mind­ez ért­he­tő, hiszen ami­ért rajong­tunk és von­zód­tunk a hideg­há­bo­rú ide­jén a Nyu­gat­hoz, annak szá­mos nagyon lénye­ges ele­me a sem­mi­be veszett, s szin­te az ellen­ke­ző­jé­be for­dult, miköz­ben mi félt­ve őriz­tük-rej­te­get­tük ott­ho­ni zuga­ink­ban a klasszi­kus nyu­ga­ti élet­for­ma és sza­bad­ság irán­ti vágyun­kat. S mire oda­ér­tünk, addig­ra annak a Nyu­gat­nak már csak a hűlt helyét találtuk.

S most mi van? „Ők nem tud­ják ránk eről­tet­ni az aka­ra­tu­kat, mi pedig nem tud­juk átál­lí­ta­ni az ő szel­le­mi, intel­lek­tu­á­lis és poli­ti­kai vál­tó­i­kat.” Orbán jog­gal neve­zi ezt a hely­ze­tet patt­hely­zet­nek, s azt java­sol­ja, hogy meg kell talál­ni az együtt­mű­kö­dés módo­za­ta­it ebben a hely­zet­ben is, meg­egye­zé­sek és komp­ro­misszu­mok árán is. Én ezt úgy értel­mez­ném – kicsit talán más­ho­vá helyez­ve a hang­súlyt –, hogy az Euró­pai Unió fon­tos nem­zet­kö­zi, gaz­da­sá­gi együtt­mű­kö­dé­si for­ma a szá­munk­ra, s ha meg lehet talál­ni ben­ne a „leben und leben las­sen” for­mu­lá­it, intéz­mé­nyi és jogi meg­ol­dá­sa­it (a föde­ra­liz­must elke­rül­ve, erős nem­ze­ti szu­ve­re­ni­tás­ra épül­ve, és az érték­ren­dek össze­fé­sü­lé­se helyett a gaz­da­sá­gi, pia­ci érde­keinkre kon­cent­rál­va), akkor az uni­ó­ban a helyünk, vagy­is a komp­ro­misszum arra vonat­koz­hat, hogy mind Nyu­gat-Euró­pa, mind a Közép- és Kelet-Euró­pa jár­has­sa a maga útját élet­vi­te­lé­ben, érték­rend­jé­ben, nem­zet- és állam­fel­fo­gá­sá­ban, poli­ti­kai és demok­rá­cia­gya­kor­la­tá­ban, bel­ső tör­vény­ke­zé­sé­ben, nor­má­i­ban és szo­ká­sa­i­ban stb. Viszont a Közös Piac min­tá­já­ra még inkább bővít­sük ki a keres­ke­del­mi, gaz­da­sá­gi, tech­no­ló­gi­ai, kör­nye­zet­vé­del­mi stb., köl­csö­nö­sen elő­nyös együtt­mű­kö­dé­sek for­máit. Ha ez a lehe­tő­ség adott, akkor érde­mes marad­nunk az uni­ó­ban és a nép­párt­ban is.

A har­ma­dik szint, ahol a két világ­lá­tás csa­tá­ja zaj­lik, a glo­bá­lis szint. Orbán egyértel­műen fogal­maz: „A nem­ze­ti önren­del­ke­zés­re a leg­na­gyobb veszélyt ma a glo­bá­lis, nyílt tár­sa­dal­mat hir­de­tő, a nem­ze­ti kere­te­ket fel­szá­mol­ni aka­ró világ­há­ló­zat jelen­ti.” Mivel jóma­gam is szám­ta­lan eset­ben jutot­tam el töb­bek között lapunk hasáb­ja­in erre a követ­kez­te­tés­re, csak erő­sen alá­húz­ni tudom, azt hoz­zá­té­ve – ami­ről nem­rég írtam –, hogy a glo­bá­lis elit nem első­sor­ban for­má­lis, lát­ha­tó intéz­mé­nyi kere­tek között műkö­dik, vagy ahogy Niall ­Fer­gu­son (A tér és a torony című művé­re uta­lok) mon­da­ná, nem hie­rar­chi­ku­san, s főleg nem demok­ra­ti­kus legi­ti­má­ció alap­ján, hanem rej­tőz­kö­dő­en, infor­má­lis kere­tek között, s ami a leg­fon­to­sabb: hálózatosan.

Arra kell fel­ké­szül­nünk, hogy a XXI. szá­zad a háló­za­tok évszá­za­da, s az ennek megfe­lelő adek­vát vála­szo­kat kell meg­ta­lál­nunk a követ­ke­ző idő­szak­ban nem­zet­kö­zi­leg és a hazai pályán is. Annál is inkább, mert – aho­gyan Orbán írja – a glo­bá­lis elit nem törő­dik bele, hogy érde­ke­i­vel ellen­té­tes poli­ti­ka ver­jen gyö­ke­ret Közép-Euró­pá­ban, mint aho­gyan tet­te nem­rég a len­gyel elnök­vá­lasz­tá­so­kon, s ugyan­ezt fog­ja ten­ni 2022-ig Magyar­or­szá­gon is.

A leg­fon­to­sabb tanul­ság itt sze­rin­tem az, hogy a leg­ke­vés­bé sem sza­bad ámí­ta­ni magun­kat azzal, hogy milyen jól áll a Fidesz – KDNP a köz­vé­le­mény-kuta­tá­sok alap­ján. A köz­vé­le­mény-kuta­tá­sok éppen azt nem tud­ják nekünk meg­mu­tat­ni, amit a háló­za­tok a hát­tér­ben foly­tat­nak, bom­laszt­va, for­mál­va, tor­zít­va a magyar köz­vé­le­ményt, beépül­ve az intéz­mé­nyek­be, egye­te­mek­re (lásd SZFE, ELTE), önkor­mány­za­tok­ba, kul­tu­rá­lis helyek­re, film­gyár­tás­ba, a civil szfé­rá­ba, a mul­ti­cé­gek­be, a médiá­ba, min­den­ho­va. Ezer fő meg­kér­de­zé­se nem tud­ja meg­mu­tat­ni a köz­vé­le­mény mély­ré­te­ge­i­ben vég­be­me­nő folya­ma­to­kat, ame­lyek a világ­há­ló­zat által éppen most zaj­la­nak és most akar­ják a magyar válasz­tó­pol­gá­rok han­gu­la­tát átál­lí­ta­ni. A folya­mat életveszélyes.

Össze­gez­ve: a világ­tör­té­ne­lem békés perió­dusai nagy aján­dé­kok, ame­lye­ket időn­ként meg­kap az embe­ri­ség, egy ország, egy nem­zet. De ez most nem az a kor­szak, a XXI. szá­zad első része nem békés, s néz­zünk szem­be vele, bár­mi­lyen kényel­met­len is: ezt a meccset le kell ját­sza­ni, ezt a csa­tát meg kell vív­ni és győz­ni kell.

Ezt elfo­gad­va, erre való­ban készül­ni kell, fel­vér­te­ződ­ni és helyt­áll­ni. 2022-ig biztosan.

Fricz Tamás poli­to­ló­gus, az Alap­jo­go­kért Köz­pont kuta­tá­si tanácsadója

For­rás: Magyar Nemzet