Hírek Vélemények/Publicisztikák A nép­ze­né­re azért van nagy szük­sé­ge a poli­ti­kus­nak, hogy ne hagy­ja meg­kér­ge­sed­ni a szívét

A nép­ze­né­re azért van nagy szük­sé­ge a poli­ti­kus­nak, hogy ne hagy­ja meg­kér­ge­sed­ni a szívét

V. Németh Zsolt ország­gyű­lé­si kép­vi­se­lő­vel és fele­sé­gé­vel, Mol­nár Klá­rá­val beszél­get­tünk a hosszú és har­mo­ni­kus házas­ság tit­ká­ról, a nagy­csa­lá­dos lét szép­sé­ge­i­ről, a Krú­dy Gyu­la-féle ide­gen­ve­ze­tés­ről, a világ végé­ről, vala­mint arról, hogy miért van szük­sé­ge egy poli­ti­kus­nak a népzenére.

V. Németh Zsolt sze­rint az évsza­kok, a jeles napok, a keresz­tény ünne­pek vál­ta­ko­zá­sa adta a rit­must az embe­rek életéhez.

– Az, hogy az ember hova szü­le­tik, milyen mili­ő­be, milyen csa­lád­ba, az deter­mi­nál­ja az éle­tét. Úgy sej­tem, hogy ez így volt az ön éle­té­ben is, hogy az a vasi falu­vi­lág, a gyü­möl­csö­sök, a gaz­da­ság vég­ér­vé­nye­sen meg­ha­tá­roz­ta az ön gon­dol­ko­dá­sát, és azo­kat a célo­kat, ame­lye­kért a mai napig küzd és har­col. Vagy rosszul látom?

V. Németh Zsolt: Ez így van, bár én már a poszt­pa­rasz­ti világ­ba szü­let­tem bele, de azért a nagy­szü­le­im­nél ott volt még a szar­vas­mar­ha, amit gye­rek­ként a szün­idők­ben őriz­tünk kint a mezőn. A szü­le­im már nem az agrá­ri­um­ból éltek, de ter­mé­sze­te­sen volt egy kis kuko­ri­cánk, krump­li­föl­dünk, no meg a sző­lő, ami azért hagyott mun­kát. Gye­rek­ko­rom­ban egy paraszt­sze­ke­ret meg kel­lett tud­ni rak­nom, ami hát egy külön­le­ges tudo­mány, hogy az aztán le ne borul­jon, mire haza­ér a szál­lít­mány. A ter­mé­szet rend­je még egy ilyen kis gaz­da­ság­ban is meg­ha­tá­ro­zó és irány­mu­ta­tó volt a szá­munk­ra. Pon­to­san tud­tuk, hogy mikor, minek van itt az ide­je. Az évsza­kok, a jeles napok, a keresz­tény ünne­pek vál­ta­ko­zá­sa adta a rit­must az embe­rek éle­té­hez. Ezek az ese­mé­nyek még a mai napig is irány­tű­ként szolgálnak. 

– Milyen muní­ci­ót hoz­tak még ott­hon­ról, amely­re szí­ve­sen emlé­kez­nek és hálá­sak érte?

V. Németh Zsolt: Mind a ket­ten a fele­sé­gem­mel, hár­man vol­tunk test­vé­rek. Mi hár­man fiúk, ők hár­man lányok. A nagy csa­lád elő­nye­it hamar meg­érez­tük, hogy milyen jó dolog ilyen sokan együtt élni, illet­ve, ha baj van, akkor min­dig lesz vala­ki, aki segít, aki­re szá­mít­ha­tunk. Ellen­ben meg­ta­nul­tuk azt is, hogy meg kell osz­toz­ni a dol­ga­in­kon, hogy nem min­dig az van, amit sze­ret­nénk, hogy néha fél­re kell áll­ni a mási­kért, aki­nek nagyobb szük­sé­ge van rá.

Mol­nár Klá­ra: Nálunk a három lány között elég nagy volt a kor­kü­lönb­ség. Ez azt hoz­ta, hogy ami­kor a nővé­re­im­nek meg­szü­let­tek a gye­re­kei, akkor hol az egyik­hez, hol a másik­hoz men­tem vigyáz­ni a kicsik­re. Így aztán mire oda­ke­rül­tem, hogy nekem lett gye­re­kem, addig­ra meg­ta­nul­tam a gye­rek­ne­ve­lés csín­ját-bín­ját. Ha pedig nekem volt gon­dom, a nővé­re­im segí­tet­tek ki. Így műkö­dik egy nagy csa­lád, min­dig van kire szá­mí­ta­ni, akár gene­rá­ci­ó­kon átívelően.

– Ott­hon lát­tak eset­leg pozi­tív min­tát arra, hogyan is műkö­dik egy har­mo­ni­kus házas­ság, hogyan osz­la­nak meg a sze­re­pek, hogyan kell túl­len­dül­ni a hullámvölgyeken?

V. Németh Zsolt: A szü­le­ink ide­jé­ben azért ezek vilá­gos sze­re­pek vol­tak. Tehát egy falu­si ház­nál vol­tak fér­fi­as fel­ada­tok és női­es fel­ada­tok. Ott, ahol nem volt még gáz, ener­gia, ott azért fát kel­lett vág­ni. Emlék­szem, volt mikor tele volt tus­kó­val az udva­runk, mert hogy azt lehe­tett olcsón meg­sze­rez­ni a köz­út­ke­ze­lő­től, és azo­kat haso­gat­tuk nap­hosszat. De talán, ami a leg­fon­to­sabb, hogy én úgy nőt­tem fel, hogy azt a fogal­mat, hogy fél­té­keny­ség, maxi­mum a tévé­ben tapasz­tal­tam. Nálunk a csa­lád­ban ilyen nem léte­zett. Viszont

a szü­le­im egy­más­hoz tar­to­zás­nak a ter­mé­sze­tes­sé­ge, a meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len­sé­ge az kéz­zel­fog­ha­tó volt, és min­ta­ként szol­gál a mai napig.

– Elme­sél­nék a meg­is­mer­ke­dé­sük történetét?

Mol­nár Klá­ra: Ez egy „vonat­sze­re­lem” volt. Mind­ket­ten ugyan­az­zal a vonat­tal jár­tunk be Szom­bat­hely­re, közép­is­ko­lás­ként. A vona­to­zás­nak van egy sajá­tos kul­tú­rá­ja. Ter­mé­sze­tes lehe­tő­sé­get ad az ismer­ke­dés­re. Emlék­szem fel­tűnt, hogy Zsolt milyen cso­da­bo­gár, amíg a vona­ton uta­zó fia­ta­lok Omega-lemezt és gitárt vit­tek a kezük­ben, addig ő nép­ze­nei leme­ze­ket és cite­rát szo­ron­ga­tott a hóna alatt, ami akkor kuri­ó­zum­nak szá­mí­tott. Aztán az isme­ret­ség sze­re­lem­mé szö­vő­dött, és egy 37 éve tar­tó házas­ság lett belőle.

V. Németh Zsolt: Mi nagyon fia­ta­lon össze­kö­töt­tük az éle­tün­ket. Én huszon­egy éves vol­tam, a Klá­ri meg tizen­ki­lenc. Vita a tár­sa­da­lom­ban, hogy mi az ide­á­lis kor a házasságra.

Sze­rin­tem nagyon sok elő­nye van a fia­tal­kor­ban való házas­ság­kö­tés­nek. Pél­dá­ul az, hogy nem két kiala­kult sze­mé­lyi­ség talál­ko­zik össze, nin­cse­nek rög­zült, bevé­ső­dött szo­ká­sok. Mi az önál­ló­ság első lépé­se­it közö­sen tet­tük meg. Gya­kor­la­ti­lag együtt nőt­tünk fel. A másik óri­á­si hasz­na pedig a korai elkö­te­le­ző­dés­nek, hogy fia­ta­lon vál­tunk nagy­szü­lők­ké, ami hihe­tet­len élmény.

– Mi az önök 37 éve tar­tó házas­sá­gá­nak a titka?

V. Németh Zsolt: Mi nem­csak kitar­tunk egy­más mel­lett, hanem szo­ros, meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len szö­vet­ség­ben élünk. A titok talán az, hogy min­dig vol­tak közö­sen kitű­zött cél­ja­ink. Elő­ször ugye, hogy legye­nek gyer­me­ke­ink, aztán pedig, hogy éle­tünk leg­na­gyobb vál­lal­ko­zá­sa­ként, fel­épít­sük az ott­ho­nun­kat. Két éven át, több ütem­ben. Majd az, hogy a gyer­me­ke­ink­nek is segít­sünk ott­hont terem­te­ni, és hosszan foly­tat­hat­nánk a sort.

Mol­nár Klá­ra: Fon­tos az is, hogy oda­fi­gye­lünk a másik­ra, a prob­lé­má­kat min­dig meg­be­szél­jük egy­más­sal. Ha az embert vala­mi bánt­ja, azt meg kell mon­da­ni, mert a másik nem gon­do­lat­ol­va­só. Nem lehet elvár­ni tőle, hogy kita­lál­ja, mit sze­ret­nénk. Bár mi már las­san kívül­ről tud­juk egy­más gon­do­la­ta­it, viták nálunk is elő­for­dul­nak. Viszont soha­sem fek­szünk le harag­gal. Úgy gon­do­lom a humor is elen­ged­he­tet­len össze­te­vő­je a házas­ság­nak, nálunk mindennapos.

V. Németh Zsolt: Mi ket­ten alko­tunk egy egé­szet. Mikor állam­tit­kár let­tem, azt mond­tam a fele­sé­gem­nek: „Klá­ri állam­tit­kár lettünk!”

– Sab­lo­nos mon­dat, de leg­több eset­ben igaz, hogy „min­den sike­res fér­fi­em­ber mögött, egy erős nő áll”. Az önök ese­té­ben sincs akkor ez más­ként, igaz?

V. Németh Zsolt: Én a poli­ti­ká­ban annyi tönk­re­ment házas­sá­got lát­tam az elmúlt negyed évszá­zad­ban. Mikor 11 évvel ezelőtt fel­kér­tek, hogy legyek állam­tit­kár, egy­ből meg­kér­dez­tem őt, hogy el merjem‑e vál­la­ni. A vála­sza az volt: „Rend­ben, de én nem leszek hét­vé­gi fele­ség!” Nem is lett. Fel­ad­ta az Orszá­gos Men­tő­szol­gá­lat­nál a nyolc­órás veze­tői állá­sát, és eljött hat­órás beosz­tot­ti pozí­ci­ó­ba Buda­pest­re, hogy a köze­lem­ben lehes­sen. Vagy mon­dok egy másik pél­dát. Van egy nép­ze­nei együt­te­sünk 25 éve. Hogy pró­bál­ni tud­junk, Klá­ri daj­kál­ta a zene­kar­ban szü­le­tett gyer­me­ke­ket, szál­lí­tot­ta a kon­cert­re a hang­sze­re­ket és sorol­hat­nám. Ő egy iga­zi Csoda!

Mol­nár Klá­ra: A házas­sá­gunk­nak egy kri­ti­kus pont­ja volt, ami­kor meg akar­tál tanul­ni török sípon ját­sza­ni. A népi hang­sze­rek közül az vég­leg meg­ha­lad­ta a tűrő­ké­pes­sé­ge­met. Ki lett tilt­va a házból.

– Olvas­tam egy ked­ves tör­té­ne­tet arról, hogy kez­det­ben egy­ál­ta­lán nem ked­vel­te Buda­pes­tet, de Krú­dy Gyu­la pró­zá­ját viszont nagyon is. Így Krú­dy írá­sai alap­ján kezd­te el fel­fe­dez­ni a várost, hát­ha úgy meg­sze­re­ti. Sike­res volt Krú­dy idegenvezetése?

V. Németh Zsolt: Ez tény­leg így volt. Buda­pes­tet maxi­mum hunyo­rog­va fönt­ről, a Gel­lért-hegy­ről lát­tam szép­nek, de ha köze­lebb men­tem a város­hoz, ret­te­ne­tes volt az a sze­mét és piszok, ami­vel szem­be­sül­tem. Így hát pró­bál­tam meg­ke­res­ni azo­kat a helye­ket, ahol Krú­dy rend­sze­re­sen meg­for­dult, azo­kat az étter­me­ket, kávé­zó­kat, bol­to­kat, és pró­bál­tam meg­ér­te­ni mit sze­re­tett ez az ember Buda­pest­ben. A Kéh­li ven­dég­lő­ben ünne­pel­tük a házas­sá­gi évfor­du­lón­kat, vagy jele­sebb alkal­ma­kat, a Galamb utcai kala­pos­nál vet­tem a kala­po­mat és sorol­hat­nám. Hasz­nos volt egy másik szem­szög­ből is fel­fe­dez­ni a fővá­rost, amely az elmúlt tíz évben elké­pesz­tő vál­to­zá­so­kon ment keresz­tül. Most már nem­csak hunyo­rog­va, meg távol­ról, hanem közel­ről is gyö­nyö­rű: a világ leg­szebb fővárosa.

– Ön a kör­men­di válasz­tó­ke­rü­let egyé­ni ország­gyű­lé­si kép­vi­se­lő­je, amely mun­ka­kör már önma­gá­ban is egy tel­jes embert kíván­na, de van mel­let­te egy másik szív­ügye is: a hun­ga­ri­ku­mok és a nem­ze­ti érté­kek iránt érzett elhi­va­tott­ság. Hogy lehet ennyi célért egy­szer­re küzdeni?

V. Németh Zsolt: Egy juta­lom­já­ték nekem, hogy minisz­te­ri biz­tos­ként fog­lal­koz­ha­tok a nem­ze­ti érté­ke­ink­kel. Hogy egy nép­nek milyen a viszo­nya a régi tra­dí­ci­ók­hoz, a népi hagyo­má­nyok­hoz, az sokat elárul magá­ról a nem­zet­ről, illet­ve arról, hogy milyen jövő­ké­pet választ magá­nak. Én a nép­szo­ká­sok­nak, a népi rítu­sok­nak a leg­na­gyobb nép­sze­rű­sí­tő­je és szor­gal­ma­zó­ja vagyok. Hisz

az egyik alap­ve­tő fel­ada­tunk, hogy mara­dan­dó­vá tegyük nem­ze­tünk kul­tu­rá­lis örök­sé­gét, a magyar­ság­ra jel­lem­ző karak­ter­je­gye­ket, s lenyo­ma­tot készít­sünk a múlt­ról a követ­ke­ző gene­rá­ci­ók számára.

– Hogyan tapasz­tal­ja, a fia­ta­lo­kat érdek­lik a gyö­ke­rek, a hagyományok?

V. Németh Zsolt: A naf­ta­lin­sza­gú, az avítt az egy haj­szál­nyi­ra van a nem­zet­épí­tő hagyo­má­nyok­tól. Éppen ezért meg kell néz­ni, hogy a fia­ta­lok­nak miért nem tet­sze­tő­sek ezek a régi szo­ká­sok, rítu­sok és von­zó­vá kell őket tenni.

Azon kell gon­dol­kod­nunk, hogy hogyan tud­juk a tra­di­ci­o­ná­lis nép­szo­ká­so­kat úgy átmen­te­ni, hogy köz­ben érde­kes­sé, 21. szá­za­di­vá tesszük. Meg kell keres­sük a régi hagyo­má­nyok mai vetü­le­te­it, mind­ezt úgy, hogy a lénye­gük meg­ma­rad­jon. A leg­fon­to­sabb fel­ada­tunk tehát, hogy a hagyo­mányt átörö­kít­sük, de folya­ma­to­san meg­újít­suk, modernizáljuk. 

– Külö­nö­sen szí­vén vise­li a zárt­ker­tek meg­men­té­sé­nek sor­sát. Ön sze­rint az utol­só pil­la­nat­ban vagyunk. Miért kon­gat­ja ennyi­re a vész­ha­ran­got a zárt­ker­tek­kel kapcsolatban?

V. Németh Zsolt: Ez egy táj­vé­del­mi men­tő­prog­ram. Ha eltűn­nek ezek a falu­si sző­lő­he­gyek, gyü­möl­csö­sök, akkor a magyar táj sze­gé­nyebb lesz nél­kü­lük. A cél tehát az, hogy meg­ment­sük az ősi táj­faj­ta gyü­mölcs­fá­kat és ezzel a bio­di­ver­zi­tást, azaz a bio­ló­gi­ai sok­fé­le­sé­get szol­gál­juk. Saj­nos mára nem csak a vadon élő növé­nyek és álla­tok vilá­ga szű­kült be, hanem a mező­gaz­da­sá­gi ter­mé­nye­ké is. Négy növény­ből áll az étke­zé­sünk 75 szá­za­lé­ka. Jóval keve­sebb gyü­mölcs­faj­tát isme­rünk és fogyasz­tunk, mint amennyi a szü­le­ink, vagy a nagy­szü­le­ink ide­jé­ben volt az asz­ta­lon. Pedig iga­zán külön­le­ges gyü­mölcs­faj­ták meg­men­té­se a tét. Olya­no­ké, mint a tüs­kés kör­te, vér­kör­te, a cigány­al­ma, batul alma és sorol­hat­nám. Ezt a sok­szí­nű vilá­got érde­mes len­ne meg­tar­ta­ni a jövő gene­rá­ci­ó­já­nak. Való­já­ban nem­csak a ter­mé­sze­tet kel­le­ne meg­őriz­ni az utó­kor­nak, hanem azt a közös­sé­get is, amely gon­doz­ta, nevel­get­te régen, ezen kívül a sző­lő­he­gye­ken lévő népi, szak­rá­lis emlé­ke­ket, kép­szé­ke­ket, keresz­te­ket és kis kápol­ná­kat is.

 – Olvas­tam, hogy egy­szer azt nyi­lat­koz­ta, „mikor elő­ször hang­szert fogott a kezé­be, akkor meg­vál­to­zott az éle­te”. Mesél­ne nekem a nép­ze­né­hez való kötődéséről?

V. Németh Zsolt: Nem vol­tak a csa­lád­ban zenész elő­dök. Fia­tal­ko­rom­ban emlék­szem min­den­ki gitá­ro­zott a kör­nye­ze­tem­ben, engem még­is a népi vonal érde­kelt. Az egész egy furu­lyá­val és a Süss fel nap­pal kez­dő­dött. Aztán jött a cite­ra, majd a nagy­bő­gő követ­ke­zett, és onnan már nem volt meg­ál­lás. Vég­ér­vé­nye­sen bele­sze­ret­tem a nép­ze­né­be, amit auto­di­dak­ta módon sajá­tí­tot­tam el. Óri­á­si élmény volt pél­dá­ul, hogy a Muzsi­kás együt­tes dala­it, amit diák­ko­rom­ban, pró­bál­gat­tam hal­lás után lemá­sol­ni, 35 évvel később a zene­kar­ral egy szín­pa­don játsz­hat­tam egy kon­cer­ten. Ez egy gitá­ros­nak olyan, mint­ha Jimi Hend­rix­szel lépett vol­na a színpadra.

Beval­lom a nép­ze­né­re azért van nagy szük­sé­ge a poli­ti­kus­nak, hogy ne hagy­ja meg­kér­ge­sed­ni a szívét.

– Mit gon­dol­nak azok­ról a felet­tébb káros nyu­ga­ti ideo­ló­gi­ák­ról, ame­lyek a hagyo­má­nyos, keresz­tény kon­zer­va­tív érték­rend­sze­rünk alap­pil­lé­re­it, mint pél­dá­ul a csa­lád vagy Isten igye­kez­nek meg­tá­mad­ni és megsemmisíteni?

V. Németh Zsolt: Nem gon­dol­tam vol­na évti­ze­dek­kel ezelőtt, hogy a Kis­gaz­da­párt jel­mon­da­tát fogom idéz­ni állan­dó­an, amely így hang­zik: Isten, haza, csa­lád. Sze­rin­tem ennél jobb párt­szlo­gen nem volt azóta sem, mert összeg­zi mind­azt, ami fon­tos az élet­ben. Mert az érték­rend­sze­rünk sze­rin­ti, a közös­sé­ge­ink­nél alap­ve­tő és köve­ten­dő maga­tar­tás­min­tá­kat hatá­roz meg. A 21. szá­zad­ban folya­ma­tos táma­dás zaj­lik mind­há­rom ellen. Ha csak a leg­utób­bi fej­le­mé­nye­ket néz­zük, hogy II. János Pál­nak nem lehet köz­te­rü­le­ten szob­rot állí­ta­ni Fran­cia­or­szág­ban, lesze­dik a feszü­le­te­ket, a kará­csony szót töröl­nék, helyet­te téli ünne­pek kife­je­zést akar­ják, illet­ve meleg Miku­lás sze­re­pel a kará­cso­nyi rek­lám­ban, vagy gúnyt űznek a szent csa­lád­ból, egy sza­kál­las Szűz Mári­á­val. Elké­pesz­tő, ami itt folyik! Ezek nyil­ván­va­ló­an neo­mar­xis­ta törek­vé­sek. Ahhoz, hogy végül az égi csa­lá­dot tönk­re tud­ják ten­ni, ki tud­ják radí­roz­ni, ahhoz elő­ször a föl­di csa­lá­do­kat kell tönkretenniük.

Azon gon­dol­koz­tam, hogy talán a világ vége nem is az, hogy egy­szer csak szét­nyí­lik a föld, szét­ha­sad min­den, és össze­dől­nek a házak, hanem ez. Hogy min­dent tönk­re­tesz­nek, ami­ről eddig azt hit­tük, érinthetetlen.

Mol­nár Klá­ra: Éppen ezért mennyi­re cso­dá­la­tos, hogy egy ilyen ország­ban élhe­tünk, ahol alap­tör­vény­be fog­lal­ják az Isten által deter­mi­nált fér­fi és női sze­re­pe­ket, ahol csa­lád- és ott­hon­tá­mo­ga­tás­sal igye­kez­nek segí­te­ni, hogy minél több gyer­mek meg­szü­let­hes­sen. Büsz­ke­ség­gel tölt el, hogy a hazám kiáll a keresz­tény érté­ke­kért és szem­be­megy ezzel az őrült nyu­ga­ti áramlattal.

Kis­fa­lu­dy Nóra

For­rás: vasar​nap​.hu