A nán­dor­fe­hér­vá­ri dia­dal emléknapja

1456. júli­us 22-én a Nán­dor­fe­hér­várt, a mai Belg­rá­dot védő magyar sere­gek meg­sem­mi­sí­tő vere­sé­get mér­tek II. Meh­med török szul­tán hada­i­ra. A győ­ze­lem 555. évfor­du­ló­ja alkal­má­ból az Ország­gyű­lés 2011. júli­us 4‑én júli­us 22-ét a nán­dor­fe­hér­vá­ri dia­dal emlék­nap­já­vá nyilvánította. 

Az MTVA Saj­tó­adat­bank­já­nak összeállítása:

A 13. szá­zad végén meg­szi­lár­du­ló osz­mán-török állam száz év alatt maga alá gyűr­te Kis-Ázsi­át, majd a Bal­ká­non kez­dett ter­jesz­ked­ni. A törö­kök 1389-ben Rigó­me­ző­nél szét­zúz­ták a szer­bek vezet­te észak-bal­ká­ni szö­vet­sé­get, majd 1396-ban Niká­poly­nál Zsig­mond magyar király lova­gi sere­gé­re mér­tek vere­sé­get. Hódí­tá­su­kat mint­egy fél évszá­zad­ra meg­akasz­tot­ta az utol­só nagy mon­gol hódí­tó­tól, Timur Lenk­től 1402-ben elszen­ve­dett vere­ség, de az újjá­szer­ve­zett biro­da­lom a 15. szá­zad köze­pé­től már a Magyar Király­sá­got is köz­vet­le­nül fenyegette.

A déli vidé­kek védel­mét az 1440-es évek­ben Hunya­di János szer­vez­te meg, aki hadi­si­ke­rei révén báró, szö­ré­nyi bán, erdé­lyi vaj­da és teme­si ispán lett, s min­den jöve­del­mét és tel­jes magán­had­se­re­gét a török elle­ni harc szol­gá­la­tá­ba állí­tot­ta. Az 1446-ban kor­mány­zó­vá válasz­tott Hunya­di az oli­gar­chák támo­ga­tá­sa híján 1448-ban Rigó­me­ző­nél súlyos vere­sé­get szen­ve­dett, s 1453-ban lemon­dott a kor­mány­zó­ság­ról. Ugyan­eb­ben az évben II. Meh­med szul­tán bevet­te az ezer­éves Bizán­ci Biro­da­lom szí­vét, Kons­tan­ti­ná­polyt, és Euró­pa felé for­dult. 1454-ben vég­leg annek­tál­ta Szer­bi­át, majd 1456 máju­sá­ban száz­ez­res had­dal indult a Magyar Király­ság kul­csá­nak tar­tott, az ország bel­se­je felé fel­vo­nu­lá­si útvo­na­lat biz­to­sí­tó Nán­dor­fe­hér­vár ellen. A Duna és a Szá­va össze­fo­lyá­sá­nál épült várat a török már 1440-ben meg­ost­ro­mol­ta, de kudar­cot vallott.

A hír­re Euró­pá­ban keresz­tes had­já­ra­tot hir­det­tek, de sere­gek nem érkez­tek, jöt­tek viszont kato­nák és nép­fel­ke­lők Cseh- és Len­gyel­or­szág­ból, Mold­vá­ból, Szer­bi­á­ból. Az olasz ink­vi­zí­tor és hit­szó­nok Kapiszt­rán János magyar föl­dön szer­ve­zett keresz­tes sere­get, Hunya­di pedig zsol­dos­se­reg élén sie­tett a vár­pa­rancs­nok Szi­lá­gyi Mihály meg­se­gí­té­sé­re. Így a török­kel csu­pán három erő tudott szem­be­száll­ni: Hunya­di saját költ­sé­gen fel­sze­relt hada, Kapiszt­rán János keresz­te­sei és Kóró­gyi János macsói bán – Hunya­di szö­vet­sé­ge­sé­nek – serege.

Az ost­rom 1456. júli­us 4‑én kez­dő­dött. A törö­kök a fél­kör­ben körül­vett várat a Duna és a Szá­va köz­ti sík­ság­ról ágyúz­ták, komoly káro­kat okoz­va a falak­ban, és két­száz össze­lán­colt hajó­val tel­jes szé­les­sé­gé­ben lezár­ták a Dunát Zimony fölött. Júli­us 14-én Kapiszt­rán és Hunya­di flot­tá­ja áttör­te a hajó­zá­rat, így meg­nyílt az út a fel­men­tő sereg előtt a szo­ron­ga­tott vár­ba. Hunya­di saját sere­ge élén a védők­höz csat­la­ko­zott, a keresz­te­sek a Szá­va bal part­ján ütöt­tek tábort.

A törö­kök júli­us 21-én indí­tot­ták meg a dön­tő roha­mot a szin­te tel­je­sen rom­má lőtt vár ellen, öldök­lő küz­de­lem­ben áttör­ték a kül­ső véd­vo­na­lat, és már a bel­ső várat ost­ro­mol­ták. A legen­da sze­rint egy Dugo­vics Titusz nevű magyar vitéz éle­tét fel­ál­doz­va sodort a mély­be egy törö­köt, aki a vár falá­ra ki akar­ta tűz­ni lófar­kas zász­lót. A köz­is­mert tör­té­net­ről ma már tud­juk, hogy nem igaz, még­is a haza­sze­re­tet és az önfel­ál­do­zás jel­ké­pé­vé vált. Más­nap a Szá­va bal part­já­ról átke­lő keresz­te­sek, élü­kön a het­ven­éves Kapiszt­rán­nal táma­dás­ba len­dül­tek, miköz­ben Hunya­di a vár­ból kitör­ve a török ágyú­kat fog­lal­ta el, majd együt­te­sen szét­szór­ták az ost­rom­lók derék­ha­dát. A török sereg fel­sze­re­lé­sét hát­ra­hagy­va mene­kült, a szul­tán pedig egyes fel­jegy­zé­sek sze­rint a kudarc miatt véget akart vet­ni életének.

A győ­ze­lem után a török ter­jesz­ke­dés hét évti­zed­re meg­tor­pant, a dél­vi­dé­ki erős­sé­get csak 1521-ben tud­ta beven­ni I. Szu­lej­mán. A nán­dor­fe­hér­vá­ri dia­dal emlé­ké­re vezet­te be 1457-ben III. Cal­lix­tus pápa az Úr szí­ne­vál­to­zá­sa ünne­pet augusz­tus 6‑ra, a győ­zel­mi hír véte­lé­nek idő­pont­já­ra. A köz­hi­e­de­lem­mel ellen­tét­ben viszont a déli haran­go­zást még az ütkö­zet előtt ren­del­te el könyör­gés­ként a török táma­dás miatt, és csak a győ­ze­lem után vál­toz­tat­ta a hála­adás harangszavává.

A kato­nai dia­dalt nem sike­rült kiak­náz­ni: a keresz­tes had fel­bom­lott, a csa­ta után kitört pes­tis­nek Hunya­di és Kapiszt­rán is áldo­za­tá­ul esett. A nán­dor­fe­hér­vá­ri győ­ze­lem a magyar had­tör­té­net leg­fé­nye­sebb lap­ja­i­ra kívánkozik.

For­rás: MTI / Magyar Nemzet