„A min­den­na­pi hír­or­kán­ban hamar ki lehet égni”

Min­den nem­ze­dék kiter­me­li a maga Ács Feri­it, Geréb­je­it, Boká­it és Neme­csek­je­it – véli Szen­te­si Zöl­di Lász­ló, aki arról is mesélt, milyen volt a kilenc­ve­nes évek­ben magá­nyos nem­ze­ti média­har­cos­ként bolyon­ga­ni. A Magyar Nem­zet lap­szer­kesz­tő­je arra figyel­me­ze­te­tett, az újság­író világ nyüzs­gő tár­sa­sá­gi éle­te kiko­pó­ban van, és egy­re több a „szak­mun­kás” a média gala­xi­sá­ban. Föl­di-Kovács And­rea, az Axi­ó­ma főszer­kesz­tő­je, egy­ko­ri tele­ví­zi­ós ripor­ter sze­rint a fia­tal újság­írók­ról – habár meg­ér­dem­lik, hogy meg­elő­le­gez­zék nekik a bizal­mat – akkor derül­ne ki, hogy milyen fából farag­ták őket, ha olyan hely­zet­be kerül­né­nek, ami­lyen­ben a idő­sebb kol­lé­gá­ik vol­tak egy­kor. De szó esett az inf­lu­en­sze­rek könnyen jött sike­re­i­ről is, vala­mint arról, milyen sze­re­pe van a nyil­vá­nos­ság régi és új ala­kí­tó­i­nak abban, hogy a más­ként gon­dol­ko­dók már nem tud­nak egy asz­tal­hoz ülni.

– Az imént közös meg­egye­zés­sel abban marad­tunk, hogy a kávé­zó egy csön­des, fél­re­e­ső szeg­le­té­ben üljünk le beszél­get­ni. Van vala­mi­lyen félsz önök­ben, hogy ismert jobb­ol­da­li média­sze­mé­lyi­sé­gek­ként per­so­na non gra­ták egy buda­pes­ti vendéglátóhelyen?

Föl­di-Kovács And­rea: Ben­nem félsz nincs, de meg tudom érte­ni, ha mások­ban van, mert sok nega­tív tapasz­ta­lat éri őket. Ugyan rég­óta beszé­lünk szó­lás­sza­bad­ság­ról, de való­já­ban még 2022-ben sem lehe­tünk töké­le­te­sen elé­ge­det­tek e téren, és ezt a leg­több­ször jobb­ol­da­li, kon­zer­va­tív embe­rek tapasz­tal­ják meg a saját bőrü­kön. Azt, hogy elmond­ják nyil­vá­nos helye­ken a véle­mé­nyü­ket, pél­dá­ul egy kávé­zó­ban ülve, és a szom­szé­dos asz­tal irá­nyá­ból vala­mi­lyen atro­ci­tás éri őket. Per­sze a mai fel­fo­ko­zott hely­zet­ben ért­he­tő, hogy össze­szó­lal­koz­nak, vitáz­nak az embe­rek, de ezek való­já­ban nem viták. Ha azok len­né­nek, annak még len­ne értelme.

– Hát akkor micsodák?

F.-K. A.: Szó­be­li bán­tal­ma­zá­sok. Jobb eset­ben. Van­nak azért pozi­tív tapasz­ta­la­ta­im is, de rit­kán ala­kul ki tar­tal­mas és értel­mes pár­be­széd egy ilyen szituációban.

– Szen­te­si Zöl­di Lász­ló: Nekem több pozi­tív tapasz­ta­la­tom van, mint nega­tív, habár egy kife­je­zet­ten rossz ese­tet fel tudok ele­ve­ní­te­ni sok-sok évvel ezelőttről.

A buszon kel­lett elza­var­nom egy urat, aki verés­sel fenye­ge­tett. Hamar iná­ba szállt a bátor­sá­ga, és elme­ne­kült. Elma­radt a verés.

Azért is érde­kes, amit kér­dez, mert én vidé­ken szü­let­tem, elmúl­tam húsz, ami­kor Buda­pest­re köl­töz­tem, ma pedig már újra vidé­ken élek. Heten­te két­szer vagyok a fővá­ros­ban, ami­kor napos lap­szer­kesz­tő vagyok a Magyar Nem­zet­nél. Buda­pest­tel egyéb­ként min­dig jó barát­ság­ban vol­tam, de azt hoz­zá kell ten­nem, ami­óta rit­kán járok erre, látom a rom­lás jele­it is. Jó pár éve nincs ennek a város­nak gaz­dá­ja, és ez nagyon meg­lát­szik. Red­sze­re­sen meg­for­du­lok a Nyu­ga­ti pálya­ud­var kör­nyé­kén, élhe­tet­len álla­po­tok van­nak ott.

– Szen­te­si Zöl­di Lász­ló sze­rint sem lehet vitáz­ni már, csak a mási­kat vagy a köze­li hoz­zá­tar­to­zó­it szi­dal­maz­ni? Vagy nem is volt a kul­tu­rált esz­me­cse­ré­nek arany­ko­ra, csak úgy emlék­szünk vissza rá?

Sz. Z. L.: Fia­tal­ko­rom­ban nagyon hit­tem abban, hogy a viták szük­sé­ge­sek. Épp a minap gon­dol­kod­tam el azon, vajon éle­tem első har­minc évé­ben hány éjsza­kát töl­töt­tem el tel­je­sen haszon­ta­la­nul külön­bö­ző pin­ce­he­lyi­sé­gek­ben – ahol már meg sem tud­nám mon­da­ni, miről beszél­get­tünk – vitá­zás­sal. Hogy ennek mi értel­me volt, nem tudom. Biz­tos volt, de én még nem jöt­tem rá, hogy mi.

– Tehát ma már nem vitázik.

Sz. Z. L.: Ma már nem. Az ember egy­szer csak fel­is­me­ri, hogy kevés időnk ada­tott, és azt inkább a bará­tok­kal és a roko­nok­kal kell töl­te­ni. Miért kel­le­ne újra és újra leül­ni egy­más­sal szem­ben, hogy min­den­ki elmond­has­sa ugyan­azt, amit eddig már ezer­szer elmon­dott, hogy aztán ne tör­tén­jen sem­mi? Ezek­nek a viták­nak soha nem a meg­győ­zés a cél­ja, hanem az erő­fi­tog­ta­tás. Ennek a folya­mat­nak én is része­se, alko­tó­ja vol­tam, de ma már inkább olyan dol­gok­kal fog­lal­ko­zom, amik örö­met okoz­nak, és értel­met talá­lok bennük.

F.-K. A.: Ami­kor még vitáz­tam, én komo­lyan vet­tem, hogy a meg­győ­zés a cél.

Kiug­ró sikert értem el pél­dá­ul, ami­kor a Szimp­la Kert­ben libe­rá­lis bará­ta­i­mat meg­győz­tem arról, hogy való­já­ban én vagyok a szabadelvűbb,

ők pedig hoz­zám képest beszű­kül­ten gondolkodnak.

– Erről tény­leg sike­rült meg­győz­nie őket?

 F.-K. A.: Hát… föl­ad­ták (Nevet). Sok vol­tam nekik, nem enged­tem ki őket a szo­rí­tás­ból, és emi­att nem tel­je­sen úgy ala­kult az esté­jük, ahogy ter­vez­ték, ezért inkább kapituláltak.

– Ezzel már a fegy­ver­ar­ze­nál­ját pró­bál­gat­ta egy leen­dő kemé­nyen kér­de­ző riporter?

F.-K. A.: Mond­hat­juk, hogy a buda­pes­ti éjsza­kai élet jó gya­kor­ló­te­rep volt erre, de azért a tele­ví­zi­ós ripor­ter­nek más alap­ve­tő­en a fel­ada­ta. Nekem ott nem meg­győz­nöm kel­lett sen­kit sem­mi­ről. A ripor­ter fel­ada­ta, hogy a kér­dé­se­i­re kapott vála­szok­ból a nézők le tud­ják von­ni a saját következtetéseiket.

– Van abban sze­re­pe a hagyo­má­nyos médi­á­nak, hogy a más­ként gon­dol­ko­dó embe­rek nem tud­nak már egy asz­tal­hoz ülni? Vagy inkább ez azóta van így, hogy a közös­sé­gi média szín­re lépett?

Sz. Z. L.: Azzal, hogy az inter­net, a Face­book, az okos­te­le­fo­nok betör­tek az éle­tünk­be, a viták fel­gyor­sul­tak és minő­sé­gü­ket vesz­tet­ték. Ha ezelőtt har­minc évvel egy fél­bo­lond ter­jesz­te­ni akar­ta az össze­es­kü­vés-elmé­le­te­it és leve­let kül­dött az újsá­gok­nak, eset­leg sze­mé­lye­sen sze­ret­te vol­na eljut­tat­ni a szer­kesz­tő­sé­gek­be a szö­ve­ge­it, a pró­bál­ko­zá­sai már a kez­de­tek­nél elhal­tak. Ma az emlí­tett fél­bo­lond ünne­pelt alak­ja lehet az inter­ne­tes tár­sa­da­lom­nak, aki­nek akár nyolc-tíz­ezer köve­tő­je is van, és éppen úgy oda­fi­gyel­nek a sület­len­sé­ge­i­re, mint a fel­ké­szült elem­ző gon­do­la­ta­i­ra. Saj­nos ma a Kár­pát-meden­cé­ben ami a köz­élet cím­szó alatt zaj­lik, egy­re seké­lye­sebb, ugyan­ak­kor tör­tén­nek olyan hát­bor­zon­ga­tó dol­gok nap mint nap, ami­től az ember újra és újra vissza­ré­ved ebbe a világ­ba, mint vala­mi elfe­le­dett szerelembe.

Akit egy­szer elka­pott a köz­élet gép­szí­ja, nagyon nehe­zen sza­ba­dul. Az egész éle­tem arról szól, hogy mene­kül­nék ebből a szo­rí­tás­ból, még­is ben­ne vagyok.

Ha elme­gyek nya­ral­ni, és reg­gel ötkor fel­éb­re­dek, azon­nal nézem a híre­ket. Ezek nem jó dol­gok, még­is fog­va tar­ta­nak ben­nün­ket az ilyen kény­sze­rű cselekvések.

– Ki lehet sza­ba­dul­ni ezek­nek a rossz ref­le­xek­nek a lán­ca­i­ból valahogy?

Sz. Z. L.: Nagyon sok­szor elgon­dol­ko­dom, hogy mi marad utá­nam, ha már nem leszek. Vezér­cik­kek szá­zai, amik hét­főn meg­je­len­nek, és már szer­dán nem érvé­nye­sek, mert túl­lé­pett az idő raj­tuk? Elég ez nekem? Emi­att kezd­tem el köny­ve­ket írni. Bát­ran aján­lom fia­tal újság­írók­nak is, hogy lép­je­nek ki a hírek vilá­gá­ból néha, mert abba nagyon bele lehet süp­ped­ni. Pró­bál­ja­nak témá­kat ren­de­sen kibon­ta­ni. Köny­vet ma is lehet írni, fil­met készí­te­ni még könnyebb is, mint régen.

Igye­kez­ni kell mara­dan­dót alkot­ni, mert a min­den­na­pi hír­or­kán­ban hamar ki lehet égni.

Lát­tam már kiégett huszon­nyolc­éves kol­lé­gát. Engem annyi idő­sen nem lehe­tett leállítani.

F.-K. A.: Vissza­tér­ve az elő­ző kér­dés­re: a saját fele­lős­sé­gün­ket kell meg­vizs­gál­nunk abban, hogy miért ilyen a köz­élet, és miért dur­vult el a viszony a más­ként gon­dol­ko­dók között. Erre ma külö­nö­sen nagy szük­ség van. Olyan folya­ma­tok indul­tak el a világ­ban, ame­lyek a napi poli­ti­kai csa­tá­ro­zá­sok­ról el fog­ják vin­ni a figyel­met. Embert pró­bá­ló idő­sza­kok­ban hamar rájö­vünk, mi a fon­tos az élet­ben való­já­ban, és talán min­den­ki kicsit a saját fele­lős­sé­gét is ala­po­sab­ban megvizsgálja.

Sokat vál­to­zott a világ, igen, és ben­ne a média is, de a saját fele­lős­sé­günk ezzel együtt fel­ér­té­ke­lő­dött abban, hogy miként veszünk részt a vál­to­zás­ban: mit olva­sunk, milyen tar­tal­ma­kat fogyasz­tunk, hogyan hat ez a sze­mé­lyi­sé­günk­re, mennyi­re épít­jük be a saját vitakultúránkba?

Az a lehe­tő­sé­günk is meg­van, hogy meg­pró­bá­lunk ellen­tar­ta­ni, új élet­vi­telt kez­dünk, vidék­re köl­tö­zünk, két napot járunk Buda­pes­ten heten­te, ahogy Laci, és kor­lá­to­kat sza­bunk annak, hogy ez a meg­vál­to­zott kör­nye­zet mennyi­re hatol­hat be az életünkbe.

– Akkor tehát, mi a média felelőssége?

F.-K. A.: A média ter­mé­sze­té­ből faka­dó­an pró­bál minél nagyobb figyel­met gene­rál­ni, és ennek érde­ké­ben akár olcsó, de haté­kony esz­kö­zö­ket is igény­be vesz. Ezek azok, amik leg­in­kább silá­nyít­ják aztán a tar­tal­ma­kat. Kat­tin­tás­va­dász címe­ket adnak, olyan pro­duk­ci­ó­kat gyár­ta­nak, amik az érzel­mek fel­fo­ko­zá­sá­val, a tár­sa­da­lom pola­ri­zá­lá­sá­val vonz­zák a közön­sé­get. Lehet, hogy ide­je len­ne mér­le­gel­nünk, mennyi­re jó ez az irány, vagy leg­alább azt, mennyit aka­runk ebből a továb­bi­ak­ban fogyasz­ta­ni. Annak nem látom sok esé­lyét, hogy a hagyo­má­nyos média vissza­ren­de­ző­dik a régi álla­po­tá­ba, a klasszi­kus érté­kek­hez, a szakmaisághoz.

– Miért kopik ki szé­pen las­san a szak­mai hozzáállás? 

F.-K. A.: Azért mert egy­re kevés­bé tud érvé­nye­sül­ni. Ahogy Laci is mond­ta, annyi­ra fel­gyor­sult a hír­cik­lus, hogy nem is tudsz elég körül­te­kin­tő­en tájé­ko­zód­ni, ha a hír­ver­seny­ben akarsz marad­ni. A régi szak­mai köve­tel­mény az volt, ha beér­ke­zett egy infor­má­ció, leg­alább két-három for­rás­ból ellen­őriz­ned kel­lett. Ma vagy beszállsz a hír­ver­seny­be, és e cél érde­ké­ben fel­ál­do­zol bizo­nyos klasszi­kus szak­mai köve­tel­mé­nye­ket, vagy kisod­ródsz a kanyarban.

– A sta­tisz­ti­kák sze­rint világ­szer­te egy­re csök­ken a hagyo­má­nyos médi­á­ba vetett biza­lom, Magyar­or­szá­gon pedig külö­nö­sen ala­csony. Pedig a klasszi­kus médi­á­ban még min­dig van tét­je annak, hogy mi jele­nik meg. Ha vala­ki téved, a vetély­tár­sai azon­nal meg­ír­ják róla, aki pedig hazug­sá­got ter­jeszt vagy nem tud­ja kel­lő­en alá­tá­masz­ta­ni, amit állít, bepe­re­lik, és biz­tos, hogy veszít. Ez alap­ján még min­dig biz­ton­sá­go­sabb a hagyo­má­nyos médi­á­ból tájé­ko­zód­ni, hiszen komoly nyo­más éri, hogy pon­tos infor­má­ci­ó­kat terjesszen.

F.-K. A.: Ennek ren­ge­teg oka lehet. Pél­dá­ul, hogy sok­szor az embe­rek mást tapasz­tal­nak a saját éle­tük­ben, mint, amit olvas­nak az újság­ban, vagy lát­nak a hír­adók­ban. Emlé­ke­ze­tes, ami­kor a német köz­szol­gá­la­ti média napo­kig nem szá­molt be arról, hogy mig­rán­sok zak­lat­tak töme­ge­sen fia­tal lányo­kat a köl­ni szil­vesz­te­ri ünnep­sé­gen. Mind­azon­ál­tal nem vagyok biz­tos ben­ne, hogy ezek­ből a kuta­tá­sok­ból a tel­jes igaz­sá­got ismer­het­jük meg. Sze­rin­tem az, hogy az embe­rek egy­ál­ta­lán nem bíz­nak a hagyo­má­nyos médi­u­mok­ban, inkább csak egy érzet, mint tény, amit mes­ter­sé­ge­sen gene­rál­nak hosszú évek óta. Sok köz­vé­le­mény-kuta­tás­ból érde­mes gyö­köt von­ni. Hogy egy pél­dát mond­jak, a Tran­spa­rency Inter­na­ti­o­nal rend­sze­re­sen mér úgy­ne­ve­zett kor­rup­ci­ós inde­xet, ami való­já­ban nem a kor­rup­ció mér­té­két mutat­ja meg egy ország­ban. Egy­sze­rű­en meg­ke­res­nek cég­ve­ze­tő­ket, és meg­kér­de­zik tőlük, mit érez­nek, mek­ko­ra a kor­rup­ció Magyar­or­szá­gon, ők meg beszá­mol­nak a benyo­má­sa­ik­ról. Az biz­tos, hogy nem segí­tett a magya­rok saj­tó­ba vetett bizal­má­ban, hogy értel­mes pár­be­széd nem ala­kult ki az olda­lak kép­vi­se­lői között. Három évti­ze­de azt hall­gat­juk, hogy ami a jobb­ol­da­li saj­tó­ban meg­je­le­nik, az nem igaz, mert ott jelent meg, és pont. Innen indul­tunk, és igaz,

mára pró és kont­ra az a jel­lem­ző, hogy nincs vita a leírt, elhang­zott állí­tá­sok­ról, csak érzel­mi ala­pú vádaskodás

Ugyan nem gon­do­lom, hogy tény­leg annyi­ra bizal­mat­la­nok len­né­nek a magyar­or­szá­gi hír­fo­gyasz­tók, mint azt a kuta­tá­sok hir­de­tik, de abban egyet­ér­tek, hogy lehet­ne jobb a hely­zet, hiszen ez a több évti­ze­des harc bizal­mat­lan lég­kört oko­zott, ami leüle­pe­dett az altalajba.

Sz. Z. L.: A sze­ri­őz saj­tó fogyasz­tá­si szo­ká­sai Magyar­or­szá­gon a kez­de­tek­től alap­ve­tő­en külön­böz­nek a szom­szé­dos orszá­go­ké­tól. Az eladott napi­la­pok szá­ma Auszt­ri­á­ban, Cseh­or­szág­ban, de sze­rin­tem Len­gyel­or­szág­ban is min­dig maga­sabb volt. Magyar­or­szá­gon pedig a leg­ala­cso­nyabb a tér­ség­ben. Ez is azt jel­zi, hogy a magyar pol­gár­nak úgy isten­iga­zá­ból nem volt szo­ká­sa soha, hogy reg­ge­len­te kinyis­sa a ked­venc napi­lap­ját, és elmé­lyed­jen a hírek elem­zé­sé­ben és értel­me­zé­sé­ben. Itt­hon az ingye­nes hír­fo­gyasz­tás ter­jedt el. Nehe­zen talál­nánk olyan orgá­nu­mot, ami képes eltar­ta­ni önma­gát elő­fi­ze­tők­ből. Per­sze isme­rünk olyan mesét, hogy egy médi­um már akkor önel­lá­tó lett, ami­kor még a szer­kesz­tő­sé­ge ki sem lépett egy ember­ként az elő­ző hely­ről. Ami a média­há­bo­rút illeti:

a 90-es évek arról szólt, hogy néhány nem­ze­ti har­cos magá­ban bolyon­gott, és mind­egyi­künk szen­tül meg volt arról győ­ződ­ve, hogy össze­sen öten vagyunk jobb­ol­da­li újság­írók az ország­ban. Óri­á­si erő és pénz moz­gott a túl­ol­da­lon. Ezt az aszim­met­ri­kus szer­ke­ze­tet tel­je­sen lebon­tot­tuk mára.

Tudom, hogy a jobb­ol­da­lon máig szo­kás azt ismé­tel­get­ni, hogy nagy a baj, de én ezt nem hiszem. Ha azt néz­zük, hova indul­tunk és hova jutot­tunk el, sze­rin­tem nagyon jó a hely­zet. Emlék­szem, ami­kor kilenc­ven­négy­ben a Magyar Tele­ví­zi­ó­ban föl­szá­mol­ták a Pano­rá­mát. Huszon­éves kez­dő­ként dol­goz­tam ott. Az egyik akko­ri vég­re­haj­tó néhány éve nagyon meg­sér­tő­dött rám, ami­kor fel­hív­tam rá a figyel­mét, hogy egy-egy ope­ra­tőr, ren­de­ző még ma is élne, ha akkor nem bán­nak el vele olyan kegyet­le­nül. Volt, aki öngyil­kos lett, más a halál­ba itta magát, mert derék­ba tör­ték a kar­ri­er­jét. Ha úgy szo­ci­a­li­zá­lódsz, hogy a szak­má­ban eltöl­tött első éved­ben már­is egy ilyen bru­tá­lis mészár­lás­nak leszel a tanú­ja, akkor olyan ref­le­xe­ket, sérel­me­ket kez­desz el hor­doz­ni, ami­ken nagyon nehe­zen tudsz felülemelkedni.

– Elsza­po­ro­dott az a jelen­ség, hogy vala­ki ma még újság­író­nak mond­ja magát, hol­nap viszont már inf­lu­en­szer, és figye­lem­fel­kel­tő tar­tal­mak­kal bom­báz­za a fogyasz­tó­kat, hogy leegy­sze­rű­sí­tett üze­ne­te­ket adhas­son át nekik. Nem ront ez is az újság­író szak­ma megítélésén?

Sz. Z. L.: Nem fel­tét­le­nül. Meg­ér­tem, ha vala­ki több lábon akar áll­ni. Nagyon kevés olyan újság­író isme­rő­söm van, aki csak egy dol­got csi­nál. Az inf­lu­en­szer­ke­dés pedig gyors siker­rel kecseg­tet, ami az újság­írás­ban rit­kább. Volt, hogy egy gya­kor­nok már az első nap­ján azt kér­dez­get­te, hogyan lehet­ne belő­le kül­föl­di tudó­sí­tó. Mond­tuk neki, hogy manap­ság egy­re keve­sebb kül­föl­di tudó­sí­tó­ja van a lapok­nak, de ha jól vég­zi a mun­ká­ját, beszél nyel­ve­ket, akkor tíz-tizen­öt év múl­va akár meg­ta­lál­hat­ja egy ilyen lehe­tő­ség. Nagyon csa­ló­dott arcot vágott, töb­bet nem is lát­tuk a szer­kesz­tő­ség­ben. Ért­he­tő, ha vala­ki nem akar ennyit vár­ni a siker­re. Per­sze inf­lu­en­szer­ked­ni lehet jól és rosszul. Ha vala­ki jó újság­író, akkor meg plá­ne jól kell inf­lu­en­szer­ked­nie, ha már egy­szer­re akar­ja csi­nál­ni a ket­tőt. Ne az legyen a leg­na­gyobb mutat­vá­nya, hogy egy vörös csör­gős sap­ká­ban gurgulázik!

Ami viszont nem jó vál­to­zás, hogy sen­ki nem ismer sen­kit iga­zán a média gala­xi­sá­ban. Mi még nagyo­kat söröz­tünk, ettünk, jöt­tünk-men­tünk együtt, volt közös­sé­gi élet a szak­má­ban. Az újság­írás ere­de­ti­leg egy közös­sé­gi tevé­keny­ség. Más újság­írók­kal vagy együtt egész nap egy szer­kesz­tő­ség­ben, együtt jár­tok ebé­del­ni, bará­ta­id van­nak a kol­lé­gá­id között, állan­dó­an a köz­élet a téma, véle­mé­nyek, cikk­öt­le­tek szü­let­nek ebben a közeg­ben. Ennek a világ­nak nagy­já­ból vége, de leg­alább­is faku­ló­ban van.

A fia­tal újság­írók egy része szak­mun­kás­sá vált. Bemegy a mun­ka­he­lyé­re, leül, elkez­di írni a cik­két, és ha vég­zett, haza­megy. Nekünk még ezután kez­dő­dött az élet.

F.-K. A.: A nagy vál­to­zá­sok már az online elő­re­tö­ré­sé­vel elkez­dőd­tek. Ami­kor még bent lak­tunk a XI. kerü­let­ben a Ber­csé­nyi utcá­ban, nagy lel­ke­se­dés­sel kezd­tem a reg­ge­le­i­met azzal, hogy a Hadik kávé­zó­ban egy kávé mel­lett elol­vas­tam a friss újsá­go­kat. Nagyon sze­ret­tem a kezem­be ven­ni a nyom­ta­tott lapo­kat, sze­ret­tem az illa­tu­kat, meg­volt ennek a roman­ti­ká­ja. Ez egy ritu­á­lé volt. Az online plat­for­mok szó­hasz­ná­la­tá­hoz, stí­lu­sá­hoz képest egé­szen más minő­sé­get kép­vi­sel­tek a nyom­ta­tott újsá­gok. A webny­lev leegy­sze­rű­sí­tett, lebu­tí­tott. Ma ráadá­sul már nem is fel­tét­le­nül olva­sás­sal infor­má­ló­dunk, helyet­te vide­ón néz­zük az iflu­en­sze­re­ket. Tet­ten érhe­tő, hogy ez vissza­ha­tott a gondolkodásunkra.

– Hogyan?

F.-K. A.: Fel­szí­ne­sebb, igény­te­le­nebb, vagy mond­juk ki, egye­ne­sen butább lett a köz­be­széd és ezál­tal a köz­gon­dol­ko­dás. Lehet, hogy kemény sza­va­kat hasz­ná­lok, de ez a helyzet.

Sz. Z. L.: És nem elég nyi­tott. Azzal a néhány balos újság­író­val, akit isme­rek a nem­ze­dé­kem­ből, bár­mi­kor leülök beszél­get­ni, és nagyon jól eldiskurálunk.

F.-K. A.: Van­nak olyan élmé­nye­im, ami­kor még a kol­le­gi­a­li­tás csi­rái is meg­mu­tat­koz­tak a két oldal között. Együtt jár­tunk ese­mé­nyek­re dol­goz­ni, még akár segí­tet­tük is egy­mást, és akár tisz­tel­tük, becsül­tük azo­kat is, akik­kel nem fel­tét­le­nül értet­tünk egyet, ha azt gon­dol­tuk, hogy amit csi­nál­nak, az szak­ma­i­lag jó. Az egy­más­tól való elszi­ge­te­lő­dé­sünk­ben sze­re­pet ját­szik az online tér, ahol véle­mény­bu­bo­ré­kok­ba kerül­tünk. Nem­csak arról van szó, hogy csak­is a saját köze­gük­ben infor­má­lód­nak az embe­rek, de kon­fon­tá­lód­ni is kizá­ró­lag ott szok­tak manapság.

– Még­is­csak volt egy arany­kor, ami­kor a szak­ma egy zárt és össze­tar­tó céh­ként műkö­dött, és a kol­le­gi­a­li­tás áthi­dal­ta a sen­ki föld­jét a lövész­ár­kok között? Mind­ez abban az idő­ben, a kilenc­ve­nes, két­ez­res évek­ben, ami­ről azt írják a tör­té­ne­lem­köny­vek, hogy akkor média­há­bo­rú zajlott?

 Sz. Z. L.: Azért ne essünk túl­zá­sok­ba! Kilenc­ven­há­rom óta hall­ga­tom, hogy a jobb­ol­da­li újság­író, nem újságíró.

Har­minc éve űzöm ezt a szak­mát, nyelv­vizs­gá­im, dip­lo­má­im van­nak, a világ majd­nem min­den zugá­ban jár­tam, min­den tájé­kon van­nak isme­rő­se­im, de én nem vagyok újság­író. Nem tudok oda eljut­ni, aho­va egy nép­sza­vás gya­kor­nok szü­le­té­se jogán kerül.

Ha bár­mit teszek, ha száz­har­minc évig élek, és Auszt­rá­li­á­ban a koa­lák­kal készí­tek exk­lu­zív inter­jút, akkor sem leszek újságíró.

– Nem ugyan­így áll a jobb­ol­dal is a bal­ol­da­li újságírókhoz?

Sz. Z. L.: Én sze­mély sze­rint a leg­vé­re­sebb szá­jú bal­ol­da­li kol­lé­gá­tól sem tagad­nám el, hogy újság­író. Hogy mit gon­do­lok róla, meg a véle­mé­nyé­ről, az más kér­dés. Nagyon sze­ret­ném ugyan­ezt a nyi­tott­sá­got meg­ta­pasz­tal­ni azok részé­ről, akik­nek állí­tó­lag a nyi­tott­ság körül forog az élete.

F.-K. A.: Azt a vitát is lezár­hat­nánk egy­szer és min­den­kor­ra, hogy van‑e saj­tó­sza­bad­ság. Azt hiszem, már mind­annyi­an elju­tot­tunk oda, hogy nem sze­ret­nénk ezzel töb­bet fog­lal­koz­ni. Marad­junk annyi­ban, ahol le lehet írni, hogy nincs saj­tó­sza­bad­ság, ott igen­is van.

De hadd tér­jek még kicsit vissza az online tér­re, és az álta­la oko­zott vál­to­zá­sok­ra! Azt azért rög­zít­sük itt is, sen­ki nem mond­ta, hogy ezt rosszul kell csinálni.

Meg­vál­to­zott az online tér miatt a saj­tó­ban hasz­nált nyelv, igen, de ettől még ilyen kere­tek között is lehet igé­nyes mun­kát végez­ni. Óri­á­si sza­bad­sá­got jelent pél­dá­ul, hogy nin­cse­nek a szö­ve­gek­nek hosszú­ság­be­li meg­kö­té­sei. Ez újabb lehe­tő­sé­ge­ket, dimen­zi­ó­kat nyit­hat meg az ala­pos újság­írás előtt. Egyes kér­dé­se­ket még ala­po­sab­ban be lehet mutat­ni és meg­hát­te­rez­ni. Kihasz­nál­hat­nánk ezt arra, hogy vissza­ad­juk a szak­ma hite­les­sé­gét. Kér­dés, hogy jelen­leg, van‑e szá­mot­te­vő ilyen törekvés.

– Lász­ló emlí­tet­te a kilenc­ve­nes évek nem­ze­ti Ram­bó­it, akik egye­dül bolyong­va, geril­la­ként har­col­tak a média vilá­gá­ban. A fia­tal jobb­ol­da­li újság­írók ezt az isko­lát már nem tud­ták kijár­ni, nem vol­tak soha túl­élők. Nem lesz­nek puhá­nyok emi­att, akik elszáll­nak az első szélre?

Sz. Z. L.: A fia­ta­lok­nak mil­li­ó­nyi szür­ke napot kívá­nok inkább, mint hogy meg­ta­pasz­tal­ják azt, amit mi annak ide­jén. Téte­lez­zük fel, hogy a bal­ol­dal nyer a követ­ke­ző válasz­tá­son. Az új hata­lom abban a pil­la­nat­ban kisö­pör­ne min­den­kit, kivé­ve, azo­kat, akik­ről azt gon­dol­ná, hogy meg tud­ja nyer­ni magá­nak. De őket onnan­tól kezd­ve foly­to­no­san árgus sze­mek figyel­nék. A töb­bi­ek­nek viszont lapát.

F.-K. A.: Való­ban akkor lát­nánk meg, hogy az élvo­nal­ban álló új gene­rá­ci­ót milyen fából farag­ták, ha hason­ló hely­zet­be kerül­ne, mint ami­ben a régi­ek vol­tak. Én annak a híve vagyok, hogy adjuk meg nekik a bizal­mat, főleg azért, mert ők már egy olyan sza­bad lég­kör­ben szo­ci­a­li­zá­lód­tak, ami­ben a bátor­ság­nak fon­tos sze­re­pe van. Ez az erény ugyan­is nem­csak a küz­del­mek­ben fej­lőd­het ki, hanem akár egy támo­ga­tó közeg­ben is, ahol meg­él­he­tik a jobb­ol­da­li­sá­gu­kat, elmond­hat­ják a véle­mé­nyü­ket. És még így is elég sok táma­dás éri őket, igaz ezek ere­je nem össze­vet­he­tő a rend­szer­vál­tás kör­nyé­ki össztűzzel.

Sz. Z. L.: Az öre­ge­dés első jele, ha az ember elkez­di azt gon­dol­ni, hogy az ő gene­rá­ci­ó­ja sok­kal jobb volt, mint az aktu­á­lis fia­ta­lo­ké. Ebben az eset­ben tény­leg érde­mes elkez­de­ni gon­dol­kod­ni a nyug­díj­ba vonu­lá­son. Min­den nem­ze­dék­ben van­nak hősök, gyil­ko­sok és áldo­za­tok. Az iste­ni ren­de­lé­sen túl, a te sze­mé­lyes aka­ra­to­don múlik, hogy hova csatlakozol.

Ami­kor fia­ta­lok pana­sza­it hall­ga­tom az egye­te­mek­ről, hogy micso­da bal­ol­da­li fész­kek azok, csak hüm­mö­gök, és vissza­gon­do­lok a sze­ge­di éve­im­re, ami­kor ugyan­ez volt a hely­zet. Azt hit­tem, hogy az egész évfo­lya­mon mind­össze négyen vagyunk, akik egy­ál­ta­lán érdek­lőd­nek a nem­ze­ti iro­da­lom iránt. Aztán mi négyen iro­dal­mi este­ket kezd­tünk ren­dez­ni, aho­va nagy író­kat hív­tunk meg. Ami­kor Csoó­ri Sán­dor eljött, a terem­ben alig fér­tünk el.

Akkor jöt­tünk rá, hogy nem vol­tunk egye­dül, sőt vol­tunk annyi­an, mint oda­át. Ezért sem kell min­dig a másik oldal­lal fog­lal­koz­ni. Önma­gun­kat kell épí­te­ni, és erre a mai fia­ta­lok ugyan­úgy képe­sek. Köz­tük is meg­van­nak az Ács Ferik, a Geré­bek, de a Bokák és a Neme­cse­kek is. Gene­rá­ci­ón­ként újra­él­jük A Pál utcai fiú­kat, és az a tanul­ság, hogy a nem­ze­ti rene­szánsz min­dig akkor jön el, ami­kor a leg­re­mény­te­le­nebb hely­zet­ben vagyunk.

For­rás:hira​do​.hu,

Kiemelt kép: Föl­di-Kovács And­rea és Szen­te­si Zöl­di Lász­ló (Fotó: hirado.hu/Horváth Péter Gyula)

For­rás: vdtab​log​.hu