Hírek Vélemények/Publicisztikák A mi büsz­ke­sé­günk a család

A mi büsz­ke­sé­günk a család

A hagyo­má­nyos tár­sa­da­lom­épí­tés három leg­főbb pil­lé­re Euró­pá­ban (és az ame­ri­kai kon­ti­nens java részén) a szü­lő­föld, a keresz­tény hit és nem utol­só­sor­ban a csa­lád. Hagyo­má­nya­ink és ösz­tö­ne­ink is azt sugall­ják, hogy a leg­fon­to­sabb fel­adat szá­munk­ra a házas­ság intéz­mé­nyé­nek fenn­tar­tá­sa és a gyer­mek­vál­la­lás. Gyer­me­ke­ink és az ő gyer­me­ke­ik a leg­fon­to­sabb élet­mű­vünk, egy­ben éle­tünk leg­szebb idő­sza­kát nyújt­ják és neve­lé­sük is első­sor­ban a mi fele­lős­sé­günk. Saj­nos se házas­sá­ga­ink, se gyer­me­ke­ink neve­lé­se nem min­dig sike­rül­nek olyan mese­beli­en, ahogy azt elő­re megálmodtuk.

Nekem ez a meg­hitt csa­lá­di idő­szak 1990 és 1998 között ada­tott meg Ale­xand­ri­á­ban, Washing­ton von­zás­kör­ze­té­ben. De a későb­bi­ek­ben is, már haza­te­le­pü­lé­sün­ket köve­tő­en min­dent felül­múlt az a fel­eme­lő érzés, ami­kor kis­ko­rú, vagy ser­dü­lő gyer­me­kün­kért siet­tünk az óvo­dá­ba vagy isko­lá­ba, hogy fél­na­pos távol­lét után ismét talál­koz­has­sunk velük. Ilyen­kor min­den egyéb hát­tér­be szo­rul – a napi teen­dők, a mun­ka, a mások­kal való kom­mu­ni­ká­ció, még egész­sé­gi gond­ja­ink is. Nincs annál szebb pil­la­nat, ami­kor lánya­ink, fia­ink meg­je­len­nek az isko­la kapu­já­ban és tárt karok­kal fut­nak hoz­zánk: kép­zeld, Anya (Apa), Mami (Papi), kap­tam egy ötöst tör­té­ne­lem­ből…! Egy­faj­ta katar­zis ennek a kötő­dés­nek, ennek az érzés­nek a meg­élé­se, amit min­den ember­tár­sunk­nak őszin­tén kívá­nok, hogy egy­szer tapasz­tal­jon meg.

Épp ezért rend­kí­vül fon­tos a csa­lád és a házas­ság intéz­mé­nyé­nek ápo­lá­sa és meg­fe­le­lő tör­vé­nyi kere­tek közöt­ti sza­bá­lyo­zá­sa. Mivel csak pozi­tív gon­do­la­to­kat kívá­nok meg­fo­gal­maz­ni a fen­ti élmé­nyek­kel kap­cso­lat­ban, a könnyű válás és a csa­lá­dok szét­esé­sé­nek vizs­gá­la­ta ezút­tal nem képe­zi pub­li­cisz­ti­kám gerin­cét. Nem vagyok pszi­cho­ló­gus. De lel­ki­leg fel­eme­lő, ha gon­dos­kod­ha­tunk vala­ki­ről, aki fon­tos részét képe­zi éle­tünk­nek. Egy anya per­sze mind­ezt más­képp éli meg, mint egy apa. Az anya leg­több­ször fel­té­tel nél­kül viszo­nyul gyer­me­ke­i­hez, az apa időn­ként fel­té­te­lek­hez köti a gye­rek­ne­ve­lés cso­da­szép idő­sza­kát. Mert fon­tos tud­ni, hogy nem csak a szü­lő­nek van bele­szó­lá­sa egy gye­rek neve­lé­sé­be, hanem az okta­tá­si rend­szer­nek is. Épp ezért fon­tos egy­faj­ta egyen­súlyt kiala­kí­ta­ni a ket­tő között úgy, hogy egyik se domi­nál­jon túlzottan.

A szü­lő pri­má­tu­sa azon­ban meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len a gye­rek­ne­ve­lés­ben. Neki van elsőbb­sé­ge, a gye­rek min­de­nek­előtt az ő fele­lős­sé­ge, nem a poli­ti­ku­sé, az isko­la­igaz­ga­tóé vagy a tanáré.

Magá­tól érte­tő­dő, hogy egy szü­lő bár­mi­kor ki tud­ja ven­ni a gye­re­két az isko­lá­ból, de egy isko­la­igaz­ga­tó alig­ha tud­ja kiven­ni a gye­re­ket a csa­lád­ból. És ez így van rend­jén. Fon­tos tehát az írott és írat­lan sza­bá­lyo­kat betartani.

And­ris, Vajk, Idris vagy Ármin éle­tünk leg­fon­to­sabb részét képe­zik. Csak­úgy, mint Sabi­ne, Lili, Mati, Kin­ga és Viki. Tel­je­sen mind­egy, hogy hív­ják utó­da­in­kat, ők viszik tovább föl­di éle­tün­ket. Épp ezért fon­tos, hogy épség­ben nője­nek fel, és ne men­je­nek hábo­rúk­ba meg­hal­ni mega­lo­má­ni­ás hatal­mi viták játék­sze­re­ként. Nincs fon­to­sabb és ele­mibb épí­tő­koc­ká­ja a tár­sa­dal­mi lét­nek, mint a csa­lád. Erre épül min­den. És akik bár­mi­lyen meg­fon­to­lás­ból meg akar­ják tör­ni ezt a több ezer éves foly­ta­tó­la­gos­sá­got, azok nem keve­sebb, mint embe­ri­ség elle­ni bűn­cse­lek­ményt követ­nek el.

Elgon­dol­koz­tam azon, hogy ami­kor az ame­ri­kai nyo­más­gya­kor­ló nagy­kö­vet úr iker­fi­a­it Buda­pes­ten keb­lé­re öle­li, vajon hogyan szó­lít­ják őt a fiúk: Mut­ti, Dad­die, Mom­mie, szü­lő ket­tő vagy vala­mi egyéb? És ha nem tart­ják be a köte­le­ző, elő­írt meg­szó­lí­tást, akkor milyen fenyí­tés­re szá­mít­hat­nak? Hetes cik­kely? Eset­leg for­rás­meg­vo­ná­sok? Azon a héten nem kap­nak csokit?

A hagyo­má­nyos csa­lád­kép és a gyer­mek­ne­ve­lés elle­he­tet­le­ní­té­sé­re az aber­rált­sá­got nor­ma­ként becsem­pész­ni az okta­tá­si rend­szer­be meg­en­ged­he­tet­len hozzáállás.

 Az iga­zi büsz­ke­ség (pride) nem abban merül ki, hogy min­den évben egy tel­jes hóna­pon keresz­tül egy ará­nya­it tekint­ve jelen­ték­te­len kisebb­ség a képünk­be tol egy kifa­csart iden­ti­tás­ideo­ló­gi­át, hanem az, ha sike­rül­ne az évszá­za­do­kon keresz­tül bevált vég­vá­ra­kat – a csa­lád­ma­got – hábo­rí­tat­la­nul megőrizni.

 Nagy kihí­vás, nehéz fel­adat ez a mai erő­sza­kos, szél­ső­sé­ges libe­rá­lis esz­me­áram­la­tok ellenszelében.

Szent Ist­ván kirá­lyunk állam­ala­pí­tá­si ünne­pe (augusz­tus husza­di­ka) mind­össze egy napig tart. Csak­úgy, mint Ame­ri­ka füg­get­len­sé­gé­nek ünne­pe (júli­us negye­di­ke). Pedig gigá­szi küz­de­lem­ben vív­ták ki ezt a félt­ve őrzött füg­get­len­sé­get az ame­ri­ka­i­ak (Washing­ton és Jef­fer­son veze­té­sé­vel) a bri­tek­től, nem kis vér­ál­do­zat árán. Mar­tin Luther King meg­em­lé­ke­zé­se is csak egy napig zaj­lik, pedig a feke­ték pol­gár­jo­gi élhar­co­sa volt. Na és mi a hely­zet az ame­ri­kai indi­á­nok­kal? A meg­hur­colt, jog­fosz­tott ősho­nos ame­ri­ka­i­ak kap­nak egy­ál­ta­lán egy napot is, hogy sérel­me­i­ket nyil­vá­nos­ság­ra hozzák?

Mind­eköz­ben a saját nemük iránt von­zó­dó ötszá­za­lék­nyi kisebb­ség az LMBTQ-pro­pa­gan­dis­ták­kal össze­bo­rul­va egy tel­jes hóna­pot kap­nak arra, hogy akti­vis­tá­ik világ­szer­te nagy­vá­ro­sa­ink­ban vonul­gas­sa­nak, szi­vár­vá­nyos zász­lót lobog­tas­sa­nak, mint­egy azt üzen­vén, hogy akik nem áll­nak be közé­jük, azok homo­fó­bok, illet­ve nem elfo­ga­dók. Miért kell a több­ség­nek ehhez a nyil­ván­va­ló csúsz­ta­tás­hoz asszisztálni?

 Azért is java­solt a pro­vo­ká­to­rok­nak abba­hagy­ni ezt a vissza­tet­sző és erő­sza­kos visel­ke­dést, mert előbb-utóbb pórul jár­hat­nak. Vol­tak idő­sza­kok a tör­té­ne­lem­ben, ami­kor a fel­bő­szült több­ség kemény esz­kö­zök­kel söpör­te le az asz­tal­ról az anar­chis­ta fel­for­ga­tó­kat. Sen­ki sem sze­ret­né, ha ez megismétlődne.

És ter­mé­sze­te­sen a hábo­rús uszí­tó­kat is le kell taszí­ta­ni a trón­ról. Első­sor­ban Ame­ri­ká­ban, majd azt köve­tő­en Brüsszel­ben és világ­szer­te min­de­nütt. Ugyan­is a fegy­ver­ku­fá­rok is nem­zet- és csa­lád­rom­bo­ló tevé­keny­sé­get foly­tat­nak. Mi viszont akkor is csa­lád­ban és utó­dok­ban gon­dol­ko­zunk, vala­mint béke irán­ti elkö­te­le­zett­sé­günk­nek adunk han­got, ha nekik szét­puk­kan az agyuk ettől. Érde­kes, hogy 

a fel­for­ga­tók annak elle­né­re pro­vo­kál­ják a hagyo­má­nyos csa­lád­mo­dell­ben élő és gon­dol­ko­zó több­sé­get már jó ide­je, hogy utób­bi­ak már évti­ze­dek óta nem bán­tot­ták őket. Sen­ki se fenye­ge­ti vagy zak­lat­ja őket. Még­is vala­hogy meg­jött a ked­vük, hogy most támadjanak.

Arcuk az elmúlt évek­ben a libe­rá­lis esz­me­tá­mo­ga­tás futó­sza­lag­ján mére­tes­re nőtt, a vele járó hang­or­kán pedig, ami a csö­vön kifér. Mi a meg­ol­dás? Kap­ja­nak min­den évben egy napot, hogy meg­mu­tas­sák magu­kat! A hete­ro­sze­xu­á­lis több­ség ma már tel­jes tole­ran­ci­á­val viszo­nyul hoz­zá­juk, cse­ré­be elvár­ja, hogy ők is hagy­ják békén a csen­des több­sé­get, amely jobb híján majd tovább­gör­dí­ti embe­ri civi­li­zá­ci­ón­kat vala­mi­lyen formában.

Gyer­me­ke­in­ket tovább­ra is sze­res­sük és ölel­jük keb­lünk­re, akkor is, ha elle­nünk lázad­nak és akkor is, ha más­képp gon­dol­koz­nak! Sőt, én annak a híve len­nék, hogy min­den­kit ölel­jünk keb­lünk­re, bele­ért­ve a min­den­ko­ri ellen­zé­ket és az LMBTQ-akti­vis­tá­kat is. Mind­össze egy apró kérés: 

ne fenye­ges­se­nek, ne zsa­rol­ja­nak sen­kit azért, ha az eset­leg más­képp lát­ja a vilá­got! Sem Washing­ton­ból, sem Brüsszel­ből, sem New York­ból, de Lon­don­ból, Ber­lin­ből és Párizs­ból sem.

A csa­lád pedig marad­jon a tár­sa­da­lom sar­ka­la­tos épí­tő­koc­ká­ja! Súlyos hibát követ el a nyu­ga­ti főso­dor (jelen eset­ben ez az modern kori libe­rá­li­sok biro­dal­mi nyo­má­sa), ha ezt a szik­la­szi­lárd alap­za­tot meg­pró­bál­ja lebon­ta­ni és el akar­ja lehe­tet­le­ní­te­ni ideo­ló­gi­ai ellen­fe­le­it, akik hagyo­má­nyos csa­lád­szer­ke­zet­ben gon­dol­kod­nak. Live and let live! (élni és élni hagy­ni!) – mond­ja az angol. És ha már mond­ja, akkor tart­sa is magát ehhez!

Topo­lán­sz­ky Ádám koráb­bi ame­ri­kai köz­tiszt­vi­se­lő, publicista

For­rás: magyar​nem​zet​.hu