Hírek Morzsák A mese­mon­dást az élet hozta

A mese­mon­dást az élet hozta

„Buda­pest­re, a hiány­ba szü­let­tem bele. Oda, ahon­nan lát­szik, hogy pél­dá­ul Mold­vá­ban, Gömör­ben mi a több­let. Amit jól­esik elhoz­ni, fel­mu­tat­ni az itt lakó embereknek.” 

Hogyan lett két­ke­zi mun­kás­ból a jogi kar után éne­kes, majd mese­mon­dó, és mit szól­tak ehhez a szü­lei? Berecz And­rás mesél a Man­di­ner­nek éle­té­ről, hiva­tá­sá­ról a Fonó 25 inter­jú­so­ro­zat keretében.

Jávorsz­ky Béla Szi­lárd interjúja

Kamasz­ként fes­tő­mű­vész­nek készült, szü­lői aka­rat­ra átme­ne­ti­leg jogi pályá­ra tévedt, majd nép­dal­éne­kes­ként vél­te meg­ta­lál­ni az élet értel­mét. Aztán a szín­pa­don az éne­kek közé be-beszúrt tré­fái idő­vel önál­ló szto­ri­blok­kok­ká dagad­tak, majd bő húsz éve tel­je­sen átfor­dult a ten­den­cia. Berecz And­rás (1957) a mai Magyar­or­szág két­ség­kí­vül leg­is­mer­tebb mese­mon­dó­ja, aki szá­má­ra az uta­zás életforma.

Buda­pes­ten szü­let­tél, itt is nőt­tél fel, még­is ízes népi nyel­vet beszélsz. Hogyan lehet­sé­ges ez?

Talán egyik oka, hogy tévénk sosem volt. Ezért a gye­rek­ko­ri esté­ket máig leg­főbb mér­cém és móka­mes­te­rem, édes­anyám töl­töt­te meg: ő volt a fő műsor­idő. A sza­va­kat élé­re tud­ta állí­ta­ni, igen vékony pen­gé­re hul­lott mind­egyik, a leg­szür­kébb, sokak­nak hét­köz­na­pi hely­zet­ben is meg­ta­lál­ta a visszás­sá­got. A látá­sa volt igen jó, meg a ter­mé­sze­te. Négy ele­mit vég­zett, meg­ma­radt kun­he­gye­si­nek. Az ő ere­de­ti­sé­gét nem kezd­te ki sem­mi, se divat, se tekin­tély. Aho­va elment, ott min­den­ki meg­hő­költ vagy neve­tett, aztán eset­leg elgon­dol­ko­dott. Mond­hat­nám, két­nyel­vű vol­tam. Ami­kor haza­hoz­tam vala­mi szá­má­ra ide­gen beszé­det, egy perc alatt leszed­te, lefi­gu­ráz­ta a szám­ról, azt mond­ta, nyu­god­tan hagy­jam meg ezt a pes­ti­ek­nek, övék ez min­de­nes­tül. A beton­ból nőtt vad­haj­tá­sa­i­mat kacag­va nye­se­get­te. Szép, vidám isko­la volt – most is szí­ve­sen jár­nám. Egyéb­ként min­dig is érde­kel­tek az ere­de­ti és letisz­tult nyel­vi for­mák. A pes­ti nyelv nem­zet­kö­zi hatá­sok alatt jár­ja útját, hogy úgy mond­jam, szem előtt van. A tőle távo­li vidé­kek nyel­vi ész­já­rá­sai, kihasz­ná­lat­lan ere­de­ti­sé­gei művelt­sé­günk arany­fe­de­ze­te. Szü­le­tett pes­ti­ként is öröm vele fog­lal­koz­ni. Sőt, talán így, hogy a távol­sá­got érzé­kel­ni tudom, még job­ban, szen­ve­déllyel. Az, hogy a világ­ban két­he­ten­ként kihal egy nyelv, és ebben a nagy elszür­kü­lés­ben a kis népek nyel­ve, művelt­sé­ge fel­szí­vó­dik a nagy és győz­tes népe­ké­be – nekem nem öröm.

De hát még­is­csak Buda­pes­ten szo­ci­a­li­zá­lód­tál. Külö­nös ész­já­rá­so­dat, beszé­de­det mennyi­re tole­rál­ta, fogad­ta el a környezeted?

A haj­lam már az óvo­dá­ban elő­jött, csen­des pihe­nő alatt kitű­zött célom volt min­den­kit ébren tar­ta­ni. Az isko­lá­ban is azért ültet­tek hát­ra, mert bár haj­lot­tam az enge­del­mes­ség­re, vágy­tam az első padok­ba –de a nyel­vem, ez a vesze­del­mes kis kor­mány­la­pát min­dig elle­nem fordult.

Örök­ké hát­ra irá­nyí­tott, az utol­só padok­ba. Mókáz­ni, figu­ráz­ni, leve­gőt ven­ni, eset­leg vala­mit enni, ez volt az én tör­vé­nyem. Sír­tam, ha mások nem nevet­tek. A kife­je­zé­sek amúgy nem saját ter­mé­se­im. Sokan azt hiszik, én sza­va­kat gyár­tok. Nem. Sok kilo­mé­ter, sok talál­ko­zás lakik ben­nük. Azt hiszem, ezt gyűj­tés­nek szok­ták mon­da­ni. Ragadt rám, mint sza­már­ra a fül. Mert azt mond­ják, ilyen fül, mint az övé, nem nőhet, csak ragad­hat. Per­sze sza­ba­don keze­lem. „Nem szol­gá­jok, hanem egye­ző­jök vagyok a régi­ek­nek” – ahogy Páz­mány Péter mond­ta. Így esik jól. Ezt a hoz­zá­ál­lást a nagy móka­mes­ter­től, édes­anyám­tól örö­köl­het­tem. Az ő sze­mé­lye, a belő­le ára­dó szín­ház farag­ha­tott belő­lem ilyen játéklényt.

Élet­raj­zod sze­rint kamasz­ként fes­tő­mű­vész pályá­ra készül­tél. Miért mond­tál le róla?

A szü­lői ház nem taná­csol­ta, és nem került jó idő­ben olyan hatá­ro­zott peda­gó­gus, aki erre a pályá­ra báto­rí­tott vol­na. A képek fag­ga­tá­sá­hoz ma is nagy ked­vet érzek, főleg a keresz­tény közép­kor érde­kel, de nem annyi­ra az ábrá­zo­lás­mód, a stí­lus hoz tűz­be, hanem az, ami­kor már beszél­get­ni tudok az alko­tó­val. Ami­kor meg­ér­tem, mit miért és kit hova tett. De vég­ső soron képek­kel bánok akkor is, ami­kor mesé­lek. Szó­ké­pek­kel, finom és har­sány szí­nek­kel, erős és felejt­he­tet­len hely­ze­tek­kel. A mese műfaj az ilyes­mi­ket meden­cé­vel hord­ja, szin­te öntu­dat­la­nul. Nem ful­la­do­zik, nem fon­tos­ko­dik köz­ben, nincs ide­je saját tet­té­ben gyönyörködni.

És a jogi egye­tem? Oda miért jártál?

Az vélet­len, azt a kör­nye­ze­te­mért tet­tem. A fel­nőtt világ sosem von­zott, ha mun­ka­he­lyek­ről beszél­get­tek, min­dig bedu­gult a fülem. De hogy ne kese­reg­je­nek körü­löt­tem, elmen­tem a jogra.

Mert azt mond­ták, attól még bár­mi lehetsz. Na, ez az, ami nagyon tet­szett. „Bár­mi” – ez a beszéd! De egye­dül csak a jog­tör­té­ne­ti tár­gyak érin­tet­tek meg. Az a kipusz­tul­ni nem aka­ró, szép, de esen­dő kísér­let, aho­gyan az ember ezen a föl­dön igaz­sá­got keres­gél. Három év után azon­ban abba­hagy­tam. A kíván­csi­sá­gom, a szom­jú­sá­gom inkább Mold­vá­ba, Erdély­be űzött, ahol ugyan letar­tóz­tat­tak, de gyö­nyö­rű beszé­det hall­hat­tam élő emberektől.

Miért nem a szü­lői fal­va­kat céloz­tad meg? Miért gon­dol­tad, hogy Mold­vá­ban találsz rá arra, amit keresel?

Egye­te­mis­ta­ként sokat jár­tam Domo­kos Pál Péter elő­adá­sa­i­ra az Egye­te­mi Szín­pad­ra, tapad­tunk rá, mint darázs a jó sző­lő­re, és hall­hat­tuk, amit isko­lá­ban soha. Hogy van egy régi­es magyar művelt­ség Mold­vá­ban, amellyel nem­csak a mai Magyar­or­szág nem fog­lal­ko­zott, hanem a régi sem. Test­vé­re­ink lak­nak ott, na, így pon­to­sabb. Von­zott, mint a til­tott gyü­mölcs. Vágy­tam rá, hogy ízlel­hes­sem sze­men­ként. Min­den szó, dal, dal­lam, ami­hez hoz­zá­fér­het­tem, jól­esett. Vona­ton elka­pott és meg­ér­tett sza­vak, hosszú uta­zá­sok után – ilyen volt az én bol­dog­sá­gom. Első­sor­ban éne­kes vol­nék, a mese­mon­dást az élet hoz­ta, hát főként éne­ke­ket gyűj­töt­tem. Csak­hogy min­den lenyű­gö­zött: a ruha, amit maguk készí­tet­tek, az erdő, amit hasz­nál­nak, a kalá­ka, a tánc, a hit­élet és a köznapok.

Nyil­ván az, de szá­mom­ra kér­dés, hogy egy pes­ti ember tudja‑e élni. Te tud­tad volna?

Talán nem. Vagy lehet, hogy még­is. Emlék­szem, vol­tak pil­la­na­tok, ami­kor hosszabb útról haza­jö­vet, vonat­ról leszáll­va elbi­zony­ta­la­nod­tam, pon­to­san hová is tar­to­zom. Több bará­tom e gyűj­té­sek hatá­sá­ra átszer­vez­te az éle­tét, falu­ra ment, a föld­re és közös­ség­re bíz­ta magát, csa­lád­ját. Far­ba rúg­ták a ter­mé­szet­azo­nos aro­mát, az enge­dé­lye­zett szí­ne­zé­ket. De én nem szán­tam rá magam. Nem úgy jött ki a lépés. Buda­pest­re, a hiány­ba szü­let­tem bele. Oda, ahon­nan lát­szik, hogy pél­dá­ul Mold­vá­ban, Gömör­ben mi a több­let. Amit jól­esik elhoz­ni, fel­mu­tat­ni az itt lakó embe­rek­nek. Meg elvin­ni, széj­jel­hur­col­ni a világ­ba. Tanya­si köz­pont­ba és egye­te­mi klub­ba, bör­tön­be és paró­ki­á­ra, óvo­dá­ba és nyug­dí­jas kör­be, meg diasz­pó­rá­ba is. Tár­sa­dal­mi réteg­től, kor­cso­port­tól függetlenül.Az én élte­tő közös­sé­gem a szín­pad lett, a közön­ség, Magyar­or­szág, Erdély vagy Dél-Afri­ka, azaz a fél világ.

Szó­val, ahol három magyar összehajol.

Szü­le­id miként fogad­ták, hogy éne­kes mese­mon­dó lettél?

A falu­ról jött szü­le­im más­ként lát­ták a vilá­got. Édes­apám a művé­sze­te­ket nem sok­ra tar­tot­ta. Hát még a művé­sze­ket! Igen fer­de szem­mel nézett rájuk. Dolog­ke­rü­lő, sze­ren­cse­vá­ró léhű­tő­nek tar­tot­ta leg­több­jü­ket. Neki a mun­ka olyan volt, mint a föld, amit fel kell szán­ta­ni. Leg­alább egy tucat nyelv­ből for­dí­tott az Orszá­gos For­dí­tó és For­dí­tás­hi­te­le­sí­tő Iro­dá­nál. Ott nincs mel­lé­be­szé­lés. Nem napot lop­ni, gyö­nyör­köd­ni kell, hanem végez­ni a lát­ha­tó és fel­mér­he­tő mun­kát. Ben­nem ő meg­hi­ú­sult remé­nye­ket, fél­re­csú­szott éle­tet látott. Akkor ment el ebből a világ­ból, ami­kor én sósa­vat pakol­tam, kazán­rozs­dát mar­dos­tam. Szo­mo­rú­an búcsú­zott egy szál fia jövő­jé­től. Bár meg­jegy­zem, egy­szer édes­anyám fülem­be súg­ta, hogy édes­apa a másik szo­bá­ban meg­in­dul­tan hall­gat­ja az éne­ke­det, meg­állt a mun­ká­val, és az ablak felé van for­dul­va. Ez volt az Elment a hó a hegyek­ről, de a bú nem a szí­vem­ből… Fris­sen hoz­tam haza Gyimesből.

És mikor állt be a pályád?

Ami­kor egy bos­to­ni hege­dű­mű­vész 1987-ben New York­tól a Csen­des-óce­á­nig három hóna­pos kör­utat szer­ve­zett egy tánc­há­zi zene­kar, az Újstí­lus szá­má­ra, melyik­nek éne­ke­se vol­tam. Akkor hagy­tam ott a Budai Park erdő­gaz­da­sá­got, ahol mint „idő­sza­ki erdő­mű­ve­lő séta­út kar­ban­tar­tó” dol­goz­tam – magya­rul dög­lött őzet ástam, fát ültet­tem, síu­tat épí­tet­tem. Ott, Ame­ri­ká­ban már hiva­tás­sze­rű­en éne­kel­tem, és per­sze az éne­kek közé egy-egy tré­fát is be-beszúrtam.Azóta is bol­dog ember vagyok.

Berecz And­rás és fiai

A fotó­zás mint sze­re­lem mennyi­re maradt meg?

A digi­tá­lis kanyart már nem vet­tem be. Egy­kor való­ban sokat fotóz­tam, ragad­tam meg a gép­pel pil­la­na­to­kat, de ma már csak elvét­ve teszem. Talán kité­rő, de ezzel kap­cso­lat­ban eszem­be jutott egy tanul­sá­gos tör­té­net. Egy­szer Kászon­ja­kab­fal­va és Esz­tel­nek között kirán­dul­tam egy cso­dá­la­tos fenn­sí­kon, erdők­kel körül­vé­ve. Róka­gom­ba ide­je volt, ezért a szü­lők és az idő­sebb gye­rek az erdőt jár­ták, majd men­tek a falu­ba elad­ni. A 9 – 10 éves kiseb­bik gyer­me­kü­ket egye­dül hagy­ták a hegyek köz­ti tanyán, ahol amúgy far­kas és med­ve is járo­gat. A fiú nem ismer­het­te a félel­met, 3 – 4 napon át ő volt a gaz­da. A mun­ká­kat a maga ere­jé­hez képest elvé­gez­te, és ami­kor engem meg­lá­tott fent a gerin­cen, oda­tet­te a tűz­hely­re a pityó­kát, hogy ha benéz­nék hoz­zá­juk, szé­gyent ne vall­jon, meleg étel­lel fogad­jon. Akko­ra fény­év­nyi különb­ség volt az álta­lam ismert gye­re­kek­hez képest, hogy muszáj volt ezt leír­nom a fény­ké­pe­ző­gép­pel. És köz­ben az is fel­me­rült, hogy kinek a jobb? Annak a váro­si fia­tal­nak, aki dél­ben fel­kel, és még nem tud­ja, hogy mit csi­nál­jon aznap, vagy ennek a hava­si legény­ké­nek, aki­nek már haj­nal­tól meg­van­nak a köte­les­sé­gei szé­pen sor­ban. Ő érzi, hogy min­den perc­ben őrá szük­ség van, nem úgy, ahogy a váro­si tár­sai, akik éve­ken át a nél­kü­löz­he­tő­sé­gü­ket élik át. Ennek a gyer­mek­nek sem­mi­fé­le szen­ve­dést nem lát­tam az arcán. Vala­ki mond­hat­ná, hogy kora­vén. De hát vajon az‑e? Nagy­vá­ros­ban hány éret­len fel­nőt­tel talál­koz­tam! Nem tudom, melyik a jobb. De fény­év­nyi távol­ság van a két élet és a két ember között. És ezt a fotó­zás egy kicsit legyő­zi. Hidat épít. Meg­mu­tat­ja, amit más nem érhet el. Aki nem pakol be a háti­zsák­ba, nem mer fel­men­ni azon a nagy lej­tőn, annak is elhozod.

Nép­me­sei fron­ton hon­nan merí­tet­tél a legtöbbet?

Leg­töb­bet beszél­ni tudó embe­rek­től merí­tet­tem. Nem is csak mese­mon­dók­tól, hanem olya­nok­tól, akik mesét talán nem is tud­tak soha. Viszont, ha kinyi­tot­ták a szá­ju­kat, úgy tud­tak beszél­ni, az ember elfe­lej­tet­te, hogy ki és mi. Szál­ló sza­va­kat tud­tak mondani.Szavanként egész madár­se­re­get tud­tak rep­tet­ni, teker­het­ted a nyakad!

Ezek­től tanul­tam legtöbbet.

Az uta­zás szá­mod­ra életforma?

Az. A vona­ton ott­hon vagyok, ott fris­sü­lök, ott tanu­lok új dalo­kat, mesé­ket. Az uta­zás a mes­ter­sé­gem­mel együtt jár. Az embe­rek nem fog­nak eljön­ni hoz­zám, nekem kell elvin­ni hoz­zá­juk a dalo­kat, mesé­ket. Így tör­tént ez a régi világ­ban is. S hogy miért fon­to­sak a mesék, a dalok? Ezt egy­szer meg kéne kér­dez­ni a román milí­ci­á­tól. Hogy Cea­uşes­cu alatt miért a leg­jobb éne­ke­se­ket, mese­mon­dó­kat őriz­ték a leg­job­ban? Miért volt nekik annyi­ra fon­tos, hogy a hatá­ron lefü­lelt kazet­tá­kat elko­boz­zák? Miért fog­tak le engem, ami­kor tud­ták, hogy dalo­kért megyek Mold­vá­ba? Hát­ha job­ban tud­ják a választ. A román mili­cis­ta egy­szer-egy­szer töb­bet tudott, mint a pes­ti nép­raj­zos. Tud­ták, Szé­ken ki a jó éne­kes, Homo­ród men­tén ki tud bútort virá­goz­ni… Vagy eset­leg Sztá­lint kel­lett vol­na meg­kér­dez­ni, miért az aki­no­kat vit­te előbb Szi­bé­ri­á­ba? Ezek a kaza­hok éne­kes mese­mon­dói vol­tak. Miért lát­ta meg ben­nük az együtt még vágy­ni, gon­dol­koz­ni tudó nép „veszé­lyes” lel­két: Sze­rin­tem lényeg­re törőbb, tár­gyi­la­go­sabb választ tud­tak vol­na adni.

Sokat fog­lal­koz­tál a csu­va­sok­kal, kuta­tá­sa­id és gyűj­té­se­id ered­mé­nye­it több kiad­vány­ban pub­li­kál­tad. Miért érez­ted fon­tos­nak, hogy sör­da­la­i­kat magyar nyelv­re is átültesd?

A csu­va­sok­nál a sör­dal nem fel­tét­len a sör­ről szól, ben­ne a leg­fon­to­sabb és leg­ér­de­ke­sebb elem a rokon­di­csé­ret. Ami­kor elő­ször talál­koz­tam ezzel, fej­be csa­pott. Mint később for­ró, 15 szá­za­lé­kos mézes sörük… Egy­re job­ban izga­tott, hogy mi az, amit ebből haza tudok hoz­ni. Nekem a közel­múlt leg­fá­jóbb ese­mé­nye 2004. decem­ber 5‑e volt, ami­kor az ország nem élt azzal a lehe­tő­ség­gel, hogy az elsza­kadt nem­zet­részt magá­hoz emel­hes­se. Ilyen hely­zet­ben a sör­da­lok­kal gyó­gyít­gat­tam magam. Ezek arról szól­nak, hogyak­kor vagy erős, és a házad is akkor szép, ha le tudsz ülni egy asz­tal­hoz a testvéreddel.

Nem úgy van iga­za, hogy köz­ben szid, kor­hol. Hanem kedé­lye­sen. Könnye­dén, játsz­va mond­ja ki ezt a nekünk oly súlyos igaz­sá­got. Éve­ken át ezzel jár­tam az orszá­got. A témá­hoz iga­zod­va ezek­re az estek­re dél­vi­dé­ki, fel­vi­dé­ki és erdé­lyi éne­ke­se­ket is hív­tam, hogy meg­mu­tas­sam, milyen a maga köze­gé­ben a sör­dal, ami­kor test­vé­rek ének­lik, közösen.

A Fonó 1995-ös meg­ala­ku­lá­sa hozott‑e új színt az életedbe?

Emlék­szem, nagy meg­le­pe­tést oko­zott, mert mi hason­ló­ról álmod­tunk. Olya­nok­kal talál­koz­ni, akik hason­ló­an gon­dol­kod­nak, mint én, de amúgy nem talál­ko­zunk, vagy csak vélet­le­nül. Nem hit­tük, hogy ezt egy „kül­sős”, egy „azték indi­án” meg tud­ja csi­nál­ni. Hogy ezt a sok zenészt, tán­cost egy hely­re be tud­ja rán­ta­ni, és köz­ben tulaj­don­kép­pen műhelyt farag, és új közön­sé­get vonz. Az egyik első alka­lom lehe­tett, ami­kor Dre­sch Misi­vel, Juhász Zol­tán­nal, Ger­öly Tamás­sal egy szín­pa­don lehet­tünk. Jól­esett, ahogy műfa­jo­kat össze­csúsz­tat­tuk, kipró­bál­hat­tuk. A Fonó­ra jel­lem­ző, hogy kon­cert utá­ni muzsi­ká­ról nem zavar­tak haza min­ket. Jó, hogy oda be lehet men­ni pró­bál­ni, egye­dül is, csa­pat­ban is, csak el kell kér­ni a kul­csot. Sok műsor, sok CD pró­bá­ját szer­vez­tük oda. Még az öltö­ző­ben is pró­bál­tunk, össze­szo­rul­va, téli­ka­bá­tok­kal a fejün­kön, mert min­den hely­ség zené­szek­kel volt tele. A rit­kán tíz­per­ces szü­ne­tek­ben aztán a sön­tés­nél meg­in­dult a „hahó, mi a hely­zet?”, „mikor jössz?”, „milyen hang­nem?”, „elő a nap­tárt!”. Ciripeltünk.

Pályá­dat tekint­ve nekem úgy tűnik, hogy min­dig újabb és újabb impul­zus­ra vágysz. Vagy lénye­gé­ben min­den­ben ugyan­azt keresed?

Kíván­csi vagyok, azt hiszem. Sokat fog­lal­koz­tam magyar nép­ze­né­vel, aztán egy­sze­rű­en bele­zu­han­tam az indi­án kul­tú­rá­ba, mert az Egye­sült Álla­mok­ban nagy­sze­rű indi­án fono­gráf gyűj­te­mé­nyek köze­lé­ben lehet­tem, ráadá­sul szá­mom­ra nem is tűn­tek ide­gen dal­la­mok­nak. Hát meg­ta­nul­tam néhá­nyat. Aztán a törö­kök­kel is fog­lal­koz­tam, utá­na a csu­va­sok­kal, jelen pil­la­nat­ban a görö­gök­ben vagyok ben­ne. Nem azért, mert köz­ben ott­hagy­tam vol­na a magyart. Az a fun­dá­men­tum is, meg a kupo­la is​.De a világ­ba kite­kin­te­ni, vala­mit meg­ér­te­ni a mások tudo­má­nyá­ból, az is jólesik.

Egy török köz­mon­dás sze­rint „Szí­ved, ha szűk, a föld tágas­sá­gá­nak mi hasz­na?” – ahogy Buda Ferenc for­dí­tot­ta. De hát való­ban, ha a küszö­bö­det azért léped át, hogy a magad iga­zát bizo­nyítsd, jobb, ha ott­hon maradsz. Igaz?

Fotók: Föld­há­zi Árpád

For­rás: Man​di​ner​.hu