A magyar nyelv nap­ja novem­ber 13

Magyar­nak len­ni: tudod mit jelent?
Magas­ba vágy­va, teng­ni egy­re – lent;
Moso­lyog­va, mint a méla őszi táj,
Nem pana­szol­ni sen­ki­nek, mi fáj;
Borong­ni min­dig, mint a nagy hegyek,
Mert egy­re gyász­lik ben­nünk vala­mi:
Sok­szá­za­dos bú, melyet nem lehet
Sem eltit­kol­ni, sem beval­la­ni.
Magány­ban élni, ahol kusza árnyak
Bús tün­dé­rek­ként föl-föl­sir­do­gál­nak,
S szá­la­i­ból a fájó kép­ze­let­nek
Feke­te fényű fáty­lat szö­vö­get­nek
És bút és gyászt és sej­tést egy­be­sző­ve
Ráte­rí­tik a tit­kos jöven­dő­re.
Rab­mód­ra húz­ni ide­gen igát,
Álmod­va rólad: büsz­ke messzi cél,
S meg-meg­pi­hen­ve a múlt emlé­ki­nél,
Ker­get­ni téged: csal­fa déli­báb!…
Csa­lód­ni min­dig, soha célt nem érve,
S ha szí­vünk­ben már apa­doz a hit:
Ráta­kar­gat­ni sor­sunk száz sebé­re
Önámí­tá­sunk koldusrongyait.

• Én népem! múlt­ba vagy jövő­be nézz:
  Magyar­nak len­ni oly bús, oly nehéz!…

Magyar­nak len­ni: tudod mit jelent?
Küz­del­met, fájót, véges vég­te­lent.
Szü­let­ni nagy­nak, baj­ban büsz­ke hős­nek,
De dön­tő harc­ra nem elég erős­nek;
Úgy terem­tőd­ni erre a világ­ra,
Hogy min­dig ves­sünk, de min­dig hiá­ba:
Hogy, ami­kor már érik a vetés,
Akkor zúg­jon rá irtó jég­ve­rés.
Föl­aj­zott vággyal, szom­jan kese­reg­ve
A sza­ba­dí­tó Mózest vár­ni egy­re:
Hogy por­rá zúz­za azt a szirt­fa­lat,
Mely vég­ze­tünk­nek kövült átká­ul,
Ránk néz merő­en, irgal­mat­la­nul,
S utun­kat áll­ja zor­dan, hall­ga­tag.
Bágyad­tan tűr­ni fur­csa vég­ze­tünk,
Mely sír­ni kész­tő tré­fát űz velünk,
S mert sok bajun­kat nincs kin megtorolni:

Egy­mást vádol­ni, egy­mást marcangolni!

• Majd foj­tott ked­vünk, hogy­ha meg­da­gad,
  Szi­laj­nak len­ni, mint a bérc­pa­tak,
  Nagy bána­tok­nak han­gos lag­zi­ján
  Nagyot rikolt ni: haj­rá! húzd, cigány -
  Hábor­gó vér­rel keser­gőn vigad­ni,
  Hogy mine­künk hajh! Nem tud meg­vir­rad­ni,
  Hogy annyi szent hév, annyi őserő,
  Meg­seb­zett sas­ként sír­va nyög­de­lő,
  Mért nem repül­het fönn a tisz­ta lég­ben,
  Mun­kás sza­bad­ság édes gyö­nyö­ré­ben,-
  Hogy mért terem­tett ben­nün­ket a vég­zet
  Bús cson­ka­ság­nak, fájó töre­dék­nek!…
  Tom­bol­va inni hegye­ink borát,
  Keser­ve­ink­nek izzó mámo­rát,
  S míg vérünk­ben a tett­vágy tüze nyar­gal,
  Föl­búg­ni tom­pa, láza­dó harag­gal,-
  S mikor már szí­vünk majd­nem meg­sza­kad:
  Nagy keser­vünk­ben,
  Bús szé­gye­nünk­ben
  Fal­hoz vág­ni az üres poha­rat.
  -Én népem! múlt­ba vagy jövő­be nézz:
  Magyar­nak len­ni oly bús, oly nehéz!…

De túl min­den bún, min­den szen­ve­dé­sen,
Önér­ze­tün­ket nem feled­ve még­sem,
Nagy szív­vel, mely­ben nem apad a hűség,
Magyar­nak len­ni: büsz­ke gyö­nyö­rű­ség!
Magyar­nak len­ni: nagy s szent aka­rat,
Mely itt resz­ket a kár­pá­tok alatt.
Ha küsz­kö­dőn, ha szen­ve­dőn, ha sír­va:
Visel­ni sor­sunk, ahogy meg van írva;
Lel­künk­be szí­va magyar föl­dünk lel­két,
Vérünk­be olt­va ősök hon­sze­rel­mét,
Fél­tőn borul­ni min­den magyar rög­re,
S hoz­zá­ta­pad­ni örökkön-örökre!…

(Sajó Sán­dor: Magyar­nak lenni)