A magyar nem­zet újra mer nagyobb lenni!

A teg­nap esti újabb foci­cso­da és az elmúlt évek kiemel­ke­dő magyar sport­si­ke­rei bebi­zo­nyí­tot­ták: min­den egyes sta­di­on, műfü­ves foci­pá­lya, sport­csar­nok, uszo­da, atlé­ti­kai pálya, öltö­ző, kon­di­te­rem, kiszol­gá­ló léte­sít­mény, gye­re­kek­nek vett lab­da, cipő, mez meg­ér­te az árát. Az utol­só fil­lé­rig! S vég­leg dugá­ba dőlt az ellen­zék tíz éve tolt sta­di­o­no­zós hab­la­tya: megy a kuká­ba azok­kal együtt, akik min­den kákán cso­mót, min­den öröm­ben ürö­möt keres­nek. Az elmúlt tíz év fizi­kai és lel­ki épít­ke­zé­se kez­di meg­vál­toz­tat­ni a magya­rok gon­dol­ko­dá­sát. Megint merünk nagyok len­ni – min­den érte­lem­ben. Ezt a cso­dát lát­hat­tuk teg­nap a Pus­kás Arénában. 

A két teg­na­pi gól­szer­zőnk: Var­ga Kevin és Sig­ér Dávid (Fotó: MTI/Illyés Tibor)

Katar­ti­kus körül­mé­nyek között, a mér­kő­zés utol­só pil­la­na­ta­i­ban meg­for­dí­ta­ni az ered­ményt, legyőz­ni Izlan­dot és ezzel 2016 után ismét kijut­ni az Euró­pa-baj­nok­ság­ra. Majd simán meg­ver­ni Török­or­szá­got, meg­nyer­ni a cso­por­tun­kat a nálunk elő­rébb rang­so­rolt válo­ga­tot­tak előtt és ezzel föl­jut­ni a Nem­ze­tek Ligá­ja leg­jobb­jai közé. Ez az elmúlt szűk egy hét magyar foci­mér­le­ge. S akkor még nem beszél­tünk a Ferenc­vá­ros remek Baj­no­kok Ligája-meneteléséről.

• Cso­dá­la­tos kimon­da­ni, leír­ni: újra van jó magyar foci! Újra van erős, bár­kit legyőz­ni képes magyar lab­da­rú­gó-válo­ga­tot­tunk! Évti­ze­de­ket böj­töl­tünk, kijárt már ez mindannyiunknak!

Lélek­ben erős, maga­bí­zó, tehet­sé­ges, okos, utol­só lehe­le­tü­kig küz­dő focis­ták öltik maguk­ra a címe­res mezt, és kép­vi­se­lik a tizen­öt­mil­li­ós magyar nem­ze­tet. Olya­nok, akik­nek a lehe­tő leg­ter­mé­sze­te­sebb, hogy gól­öröm­nél meg­csó­kol­ják a magyar címert. A szent koro­nás címert! Az Izland elle­ni egyen­lí­tő gólun­kat szer­ző Nego Loic, a mi csu­pa­szív Lajo­sunk is így tett, s ezzel újfent bizo­nyí­tot­ta az örök igaz­sá­got: magyar­nak len­ni nem szár­ma­zás, hanem vál­la­lás kér­dé­se. Aki sze­ret min­ket, azt mi is sze­ret­jük és a test­vé­rünk­ké fogad­juk. Aki pedig ráadá­sul olyan gólo­kat is lő, mint a mi Nego Lajo­sunk, annak nevét a magyar fut­ball arany­köny­vé­be is bevéssük.

A foci nem élet-halál kér­dé­se. Több annál. Ha jó a focink, ha győz a válo­ga­tott, akkor min­den magyar job­ban érzi magát a bőré­ben, nő a gyá­rak­ban a ter­me­lés, nagyobb lesz a mun­ka­kedv. Nem lehaj­tott fej­jel, a küszöb alatt köz­le­ke­dünk, ahogy szok­tunk, hanem vidá­man, a föld fölött lebeg­ve. Ha győz­nek a magya­rok, az olyan, mint­ha sze­rel­mes len­nél. Ha sze­re­ted a hazá­dat, szintúgy. 

Egye­dül néhány ellen­zé­ki hon­fi­tár­sunk nem bír ilyen­kor (sem) magá­val. A győ­ze­lem híré­re is csak öntik, áraszt­ják kife­lé maguk­ból azt a fene­ket­len zsák­nyi gyű­lö­le­tet, ame­lyet hason­sző­rű poli­ti­ku­sok, saj­tó­mun­ká­sok elő­ző­leg belé­jük töl­töt­tek. „De akkor is: a sta­di­o­nok!”, „Mészá­ros és Tiborcz!”, „Tiborcz és Mészá­ros!”, „Mil­li­o­mos focis­tá­kat kár támo­gat­ni!” És így tovább. Csak nyom­ják a bema­golt panel­szö­ve­get, és talán már ők is halá­lo­san unják magukat…

(For­rás: Facebook)

Pedig a fön­ti nyi­lat­ko­zat­cso­kor­ból is lát­szik: még ezek­ben az ellen­zé­ki magya­rok­ban (világ­pol­gá­rok­ban) is vias­ko­dik a sűrű sötét­ség meg a haza­sze­re­tet. Azért mélyen, leg­be­lül, ahol a „szottyos gyű­lö­let” még nem ural­ja őket tel­je­sen, képe­sek egy-egy pil­la­nat­ra örül­ni a magyar sikereknek.

Ebből is lát­szik, milyen cso­dá­la­tos a fut­ball: még a hazá­ja olim­pi­ai álma­it a fran­ci­ák ked­vé­ért meg­gyil­ko­ló fia­tal­em­ber­ből vagy a kata­tón sta­di­on­fó­bi­á­ban szen­ve­dő főfész­buk­mes­ter­ből is elő­csa­lo­gat­ja egy rövid­ke pil­la­nat­ra a nor­má­lis magyart. Az per­sze, más kér­dés, hogy a követ­ke­ző poszt­ja­ik­ban már­is vissza­ved­le­nek bio­ro­bot­tá, és az alap­prog­ram­juk­nak meg­fe­le­lő­en köve­te­lik tovább Magyar­or­szág meg­bün­te­té­sét, kizá­rá­sát, meg­szál­lá­sát és a töb­bit. Belő­lük egy foci­cso­da, de még talán maga a Jóis­ten sem tud­na vég­le­ge­sen pat­ri­ó­ta magyart faragni…

Magyar szur­ko­lók vonul­nak Mar­seille-ben a fran­cia­or­szá­gi lab­da­rú­gó Euró­pa-baj­nok­ság ide­jén, 2016. júni­us 18-án. (Fotó: MTI/Illyés Tibor)

A válo­ga­tott koráb­bi, közön­ség­ked­venc szö­vet­sé­gi kapi­tá­nya, Dár­dai Pali néhány nap­ja ezt nyi­lat­koz­ta:

Az, hogy a Fra­di ott van a Baj­no­kok Ligá­ja cso­port­kö­ré­ben, hogy kicsin múlt a Vidi Euró­pa Liga-főtáb­lá­ja, és az, hogy most a válo­ga­tott is jó eséllyel lép­het pályá­ra az Euró­pa-baj­nok­ság­ra jutá­sért, azt mutat­ja, jó irány­ba hala­dunk. Ehhez szük­ség volt arra, hogy az utób­bi évek­ben ren­ge­te­get fej­lő­dött az inf­ra­struk­tú­ra. Aki azt mond­ja, nem kel­let­tek a sta­di­o­nok, az téved. Ha a »körí­tés« rend­ben van, lehet a szak­má­ra kon­cent­rál­ni, és annak idő­vel meg­lesz az ered­mé­nye. Ezt lát­juk most! Igen­is, irigy­ked­je­nek csak ránk nyu­god­tan azok, akik­nek nin­cse­nek ilyen stadionjaik.”

Pon­to­san! A teg­nap esti újabb foci­cso­da és az elmúlt évek kiemel­ke­dő magyar sport­si­ke­rei bebi­zo­nyí­tot­ták: jó hely­re ment min­den egyes forint. Min­den egyes sta­di­on, műfü­ves foci­pá­lya, sport­csar­nok, uszo­da, atlé­ti­kai pálya, öltö­ző, kon­di­te­rem, kiszol­gá­ló léte­sít­mény, gye­re­kek­nek vett lab­da, cipő, mez meg­ér­te az árát. S meg­éri min­den egyes forint, ame­lyet épp most költ el a kor­mány atlé­ti­kai sta­di­on­ra (ame­lyet a főfész­buk­mes­ter elő­ször meg akart tor­pe­dóz­ni), kézi­lab­da­csar­nok­ra. Nem csak az épí­tő­mun­ká­sok, a kőmű­ve­sek, a daru­ke­ze­lők és csa­lád­ja­ik, a focis­ták, az edzők, a por­tá­sok, hanem mi, kár­pát-meden­cei magya­rok is nyer­tünk a befek­te­tett pénz­zel. Örö­möt, büsz­ke­sé­get, lel­ki­erőt, hitet. Pénz­ben kife­jez­he­tet­len érté­ke­ket. Büsz­kék vagyunk azok­ra, akik az elmúlt évek­ben cso­dát cso­dá­ra halmoztak!

S egy­út­tal vég­leg dugá­ba dőlt az ellen­zék tíz éve tolt sta­di­o­no­zós hab­la­tya. Megy a kuká­ba – mind­azok­kal együtt, akik min­den kákán cso­mót, min­den öröm­ben ürö­möt keres­nek. Akik soha sem­mi­nek nem tud­nak örül­ni, ami a magyar nem­zet­nek bol­dog­sá­got, sikert jelent.

A magyar egy ismét emel­ke­dő, nagy­ra hiva­tott nem­zet. Elkezd­tünk bíz­ni egy­más­ban; abban, hogy nekünk, magya­rok­nak van jövőnk. Sőt, kül­de­té­sünk! Az elmúlt tíz év fizi­kai és lel­ki épít­ke­zé­se, az egy­re nép­sze­rűbb pat­ri­o­tiz­mus, a gúny­ha­tá­rok felet­ti nem­zet­egye­sí­tés kez­di meg­vál­toz­tat­ni a magya­rok gon­dol­ko­dá­sát. Újra merünk nagyok len­ni – min­den érte­lem­ben. Ezt a cso­dát lát­hat­tuk teg­nap este a Pus­kás Arénában. 

For­rás: pes​tis​ra​cok​.hu / Pil­hál Tamás