A magyar kul­tú­ra szol­gá­la­tá­ban: Bede-Faze­kas Zsolt

Péter Beá­ta

Több mint har­minc éve él Kana­dá­ban Bede-Faze­kas Zsolt a csa­lád­já­val, nevé­hez fűző­dik a Toron­tói Füg­get­len Magyar Rádió, az egyet­len magyar kana­dai köny­ves­bolt, a Pan­nó­nia, vala­mint a Para­mé­ter klub működ­te­té­se is. Kul­túr­misszi­ós tevé­keny­sé­gé­ről, a magyar nyelv és kul­tú­ra meg­őr­zé­sé­nek fon­tos­sá­gá­ról a diasz­pó­rá­ban, vala­mint arról is beszél­get­tünk, hogy milyen kül­de­té­se van az álta­la veze­tett rádiónak. 

Bede-Faze­kas Zsolt az ott­ho­nuk­ban beren­de­zett rádió stúdiójában

Bede-Faze­kas Zsolt 1961-ben szü­le­tett Győr­ben, 1980-tól hét éven keresz­tül a Győ­ri Nem­ze­ti Szín­ház­ban dol­go­zott, mint segéd­szí­nész, vala­mint részt vett az ama­tőr­szín­ház-moz­ga­lom­ban, és ren­de­zett is. Fele­sé­ge, Papp Hor­ten­zia, aki Pécsett vég­zett balett sza­kon, szin­tén a győ­ri szín­ház­ban táncolt.

„Még nagyon a pályám ele­jén vol­tam, ami­kor elhagy­tuk a váro­sun­kat, az orszá­got a fele­sé­gem­mel, mivel meg­pró­bál­tak beépí­te­ni. Izgő-moz­gó ember vol­tam, imád­tam a fil­me­ket, a szín­há­zat, és ebbe bele­csa­pott a poli­ti­ka, remény­te­len­nek tűnt min­den. Nem lát­tunk más kiutat, mint­hogy el kell jön­ni Magyar­or­szág­ról. Később tuda­to­sult ben­nem, hogy való­szí­nű­leg azért tud­tunk eljön­ni, mert ha akar­ták vol­na, akkor meg­aka­dá­lyoz­ták vol­na, hogy eljöj­jünk. Az apám sze­rint még örül­tek is, hogy meg­sza­ba­dul­tak tőlem, de nem tudom, mi az igazság”

– emlé­ke­zett vissza Zsolt.

Magyar­or­szág­ról Auszt­ri­á­ba men­tek, ott egy évet töl­töt­tek egy tábor­ban, majd befo­gad­ta őket Kana­da. 1988 őszén érkez­tek meg Sas­katche­wan állam Regi­na váro­sá­ba, és mint Zsolt fogal­ma­zott, való­sá­gos kul­tur­sokk érte őket. 

„Ez egy pré­ri tar­to­mány, nem az foga­dott ben­nün­ket, ami­re készül­tünk. De aztán beirat­koz­tunk a nyelv­is­ko­lá­ba, majd bará­to­kat is sze­rez­tünk, és ott töl­töt­tük a telet, ami bizony nagyon kemény volt, mert néha mínusz hat­van C‑fok is volt szél­lel együtt. Ez megint egy elég kemény tapasz­talt volt, bele­csep­pen­tünk az iga­zi kana­dai tél­be. Ami­kor suli­ba men­tünk, akkor több­ször is be kel­lett men­nünk egy-egy bolt­ba, leol­vasz­ta­ni a szem­pil­lán­kat. Ilyen tapasz­ta­la­ta­ink vol­tak, de elvé­gez­tük az isko­lát, és már az ele­jén elha­tá­roz­tuk, hogy elme­gyünk Tor­on­tó­ba. Volt is egy érde­kes tapasz­ta­lat, mert az otta­ni magyar kul­túr­köz­pont­ban tárt karok­kal vár­ták az újon­nan érke­ző magya­ro­kat, és ott volt egy kis étte­rem. Mond­ta a kul­túr­ház igaz­ga­tó­ja, hogy szí­ve­sen lát­nak ben­nün­ket, mert újkan­adás magya­rok vagyunk, és ingyen étkez­he­tünk ott egy hóna­pig. Ám a máso­dik-har­ma­dik alka­lom­mal oda­ült hoz­zánk és mond­ta, hogy hal­lot­ta, hogy Tor­on­tó­ba készü­lünk, és hát, aki oda készül, annak nem jár az ingyen ebéd.”

Beszél­ge­té­sünk során arról is szó esett, hogy Kana­dá­ba négy bőrönd­del érkez­tek meg, és ebből ket­tő­ben köny­vek vol­tak. Zsol­ték ugyan­is könyv­imá­dó embe­rek, és Tor­on­tó­ban az első útjuk a magyar negyed­be veze­tett, itt, az akkor még két magyar köny­ves­bolt egyi­ké­ben, a Pan­nó­nia köny­ves­bolt­ban lát­ta meg a toron­tói magyar szín­ház pla­kát­ját, és egy hét múl­va már pró­bál­tak a színházban. 

„Ami­kor ott kör­be­néz­tem, meg­fo­gal­ma­zó­dott ben­nem, hogy milyen jó len­ne, ha az enyém len­ne ez a köny­ves­bolt, mert én úgy sze­ret­tem a köny­ve­ket, hogy ott­hon is a fize­té­sem felét az antik­vá­ri­um­ba vit­tem. Aztán soká­ig min­den­fé­le más­sal fog­lal­koz­tunk, de kicsi­vel több mint tíz éve elbo­csáj­tot­tak ott az állá­som­ból, szá­mí­tó­gé­pes gra­fi­kus vol­tam, és éppen eladó volt a magyar köny­ves­bolt. A vég­ki­elé­gí­té­sem­ből pedig meg­vet­tük. Ez ma a nyu­ga­ti magyar diasz­pó­ra utol­só magyar köny­ves­bolt­ja. Mi marad­tunk egye­dül és azt hiszem, hogy ez velünk fog befejeződni” 

– mutat rá. 

Elme­sél­te, az idő­sek még olvas­nak, de egy­re idő­seb­bek és egy­re keve­seb­bet tud­nak olvas­ni. A fia­ta­lok kevés­bé olvas­nak magyarul.

„Ez egy angol nyel­vű tár­sa­da­lom és nagyon könnyű ebbe a kényel­mes hely­zet­be asszi­mi­lá­lód­ni. Úgy látom, hogy Erdély­ben vagy a Fel­vi­dé­ken, pedig ott is bajok van­nak, még min­dig könnyebb meg­ma­rad­ni magyar­nak, nagyobb igény van rá. Itt nagyon elké­nyel­me­sed­tek az embe­rek a kul­tú­rán­kat, az iden­ti­tá­sun­kat ille­tő­en, nagyon könnyű bele­szok­ni ebbe az angol nyel­vi és kul­tu­rá­lis kör­nye­zet­be. Ebből adó­dó­an egy­re keve­seb­ben vásá­rol­nak magyar nyel­vű köny­vet. Van egy óri­á­si sze­ren­csénk, hogy a könyv­tá­rak még vesz­nek tőlünk köny­ve­ket. Ha az meg fog szűn­ni, akkor nagy baj­ban leszünk, mert a vásár­ló­bá­zis, akik vesz­nek még köny­vet, nem fog­ja tud­ni eltar­ta­ni a bol­tot. Hála Isten­nek a magyar kor­mány támo­ga­tá­sá­val sike­rült egy nagyon jó hon­la­pot lét­re­hoz­nunk, és foko­za­to­san átál­lunk az online köny­ves­bolt­ra, és ha már az sem lesz, akkor kény­te­le­nek leszünk abba­hagy­ni. De már nem is vagyunk fia­ta­lok, én már hat­van­éves elmúl­tam, és még sze­ret­nék egy kicsit csa­va­rog­ni Erdély­be, a Fel­vi­dé­ken stb. Gya­kor­la­ti­lag én nem adok töb­bet ennek a köny­ves­bolt­nak négy-öt évnél.” 

Kér­dé­sem­re, hogy mit olvas szí­ve­sen az, aki még vásá­rol tőlük, elmond­ta, leg­in­kább pony­vát, kri­mit és sze­rel­mes regé­nye­ket, néha keres­nek külön­le­ges­sé­ge­ket, és rit­ka az is, ha vala­ki ver­ses­kö­te­tet vásá­rol, akkor is inkább a klasszi­ku­so­kat. Gye­rek­köny­vet még-még vásá­rol­nak, de egy idő után azok is vissza­ke­rül­nek hoz­zá­juk, nem tart­ják meg a követ­ke­ző gene­rá­ci­ók­nak. Egyéb­ként töb­be­zer antik­vár könyv áll náluk, elő­for­dul, hogy a tulaj­do­no­sa­ik éjsza­ka lete­szik a könyv­cso­ma­got a köny­ves­bolt elé, hogy legyen a köny­ves­bol­tos gond­ja, vagy lel­ki­is­me­re­ti prob­lé­má­ja, hogy hová teszi a könyveket. 

„Nem iga­zán isme­rik a kor­társ szer­ző­ket, nagyon rit­ka az, hogy vala­ki kor­társ szer­ző­ket keres, és akkor is azért van, mert vala­ki vala­mi­lyen úton-módon fel­hív­ta a figyel­met a szer­ző­re. A for­ga­lom gerin­cét a pony­va­iro­da­lom képe­zi. És vol­tak olyan idős olva­só­ink, akik még jól bevá­sá­rol­tak egy pár­szor, hogy újra­ol­vas­sák a klasszi­ku­so­kat a világ- és magyar­iro­da­lom­ból. De ebből egy­re keve­sebb van. Elmen­nek ezek a klasszi­kus olva­sók, és a fia­ta­lok saj­nos nem jön­nek. Úgy gon­do­lok vissza erre az elmúlt har­minc évre, hogy itt virág­zott a kul­tú­ra, ren­ge­teg prob­lé­mánk volt ugyan, de ami­ben most vagyunk, és ami felé megyünk, ahhoz képest egy kegyel­mi álla­pot volt az elmúlt három évtized.”

Zsolt még Győr­ben a szín­ház mel­lett gyak­ran járt film­klu­bok­ba, és ami­kor elin­dul­tak Kana­da felé, eszé­be jutott, hogy nagyon fog­nak hiá­nyoz­ni szá­má­ra az euró­pai fil­mek, ezért arra gon­dolt, hogy lét­re­hoz egy film­klu­bot. Néhány barát­já­val meg­ala­pí­tot­ták a Fészek klu­bot, ám egy év múl­va távoz­nia kel­lett onnan. 

„Volt egy idős bácsi­ka, aki rek­la­mált, mert A nők váro­sa című Fel­li­ni fil­met vetí­tet­tem, és abban volt egy jele­net, amely­ben Mar­cel­lo Mastro­ian­ni egy fának támasz­ko­dott, nők­re gon­dolt, és ott mon­dott egy ero­ti­kus mon­da­tot. Ez a bácsi fel­je­len­tett a kol­lé­gá­im­nál, hogy én ilyen disz­nó­sá­go­kat vetí­tek. Magam is meg­le­pőd­tem, hogy ezért a bará­ta­im meg­fed­tek, és sza­bá­lyo­san fegyel­mi elé let­tem állít­va, így ott­hagy­tam az egészet” 

– mesél­te.

Ekkor hoz­ta lét­re Baji Mik­lós Zol­tán­nal a Para­mé­ter klu­bot – tel­jes nevén a Para­mé­ter Gon­do­lat Ambu­lan­ci­át. A nevét úgy kap­ta, hogy fel­ütöt­ték Bódy Gábor film­ren­de­ző élet­raj­zi köte­tét, csu­kott szem­mel rábök­tek az oldal­ra, és az állt ott, hogy paraméter. 

„Nálunk nem vol­tak tabuk, egy Fel­li­ni film, amely­ben van egy ero­ti­kus mon­dat, nem jelen­tett prob­lé­mát. Közel ötszáz prog­ra­munk volt, a bar­kó­ba esten keresz­tül, az iro­dal­mi és szín­há­zi este­ken át a kon­cer­te­kig. Itt meg­for­dul­tak neves magyar művé­szek, mint pél­dá­ul Cseh Tamás. A klub még ma is léte­zik, a kovid miatt szü­net volt, de épp most lesz egy kihe­lye­zett kon­cer­tünk egy temp­lom­ban, ahol a Tri­ász együt­tes fog fel­lép­ni. Ren­ge­teg érté­kes prog­ra­munk volt, köz­ben meg­ala­pí­tot­tunk egy fotó­klu­bot is, ami a Para­mé­ter klub­hoz tar­to­zik, és szin­te min­den művé­sze­ti ág megjelent.” 

Zsolt, aki hat éven keresz­tül a Magyar Ház kul­túr­igaz­ga­tó­ja is volt, a magyar közös­sé­gek műkö­dé­sé­ről kifej­tet­te, min­den olyan helyen, ahol nagyobb lét­szám­ban van­nak magya­rok, van egy kul­túr­köz­pont, egy Magyar Ház. Van, ahol bálo­kat szer­vez­nek, nyug­dí­jas­klub van, tánc­cso­port, hét­vé­gi magyar isko­la vagy cserkészet. 

„Iszo­nyú erő­fe­szí­té­se­ket tesz­nek, hogy behoz­zák az embe­re­ket. Ha van egy szé­kely bál vagy dél­vi­dé­ki bál, oda eljön négy-ötszáz ember is, de ha egy kis estet szer­ve­zünk, ahol kép­ki­ál­lí­tás van, ver­set mon­da­nak, alig van néhány ember. Itt a sze­mem lát­tá­ra jóné­hány olyan hagyo­má­nyos magyar közös­ség, szel­le­mi műhely tűnt el az elmúlt har­minc évben, ame­lyek nagyon jól működ­tek és nagyon aktí­vak vol­tak. Nagyon rit­ka az, hogy egy klub, mint a Para­mé­ter ilyen hosszú időn át műkö­dik. Ez annak is köszön­he­tő, hogy van, ahol meg­ma­rad­nia. A fele­sé­gem­mel mene­dzse­lünk egy hat­eme­le­tes bér­há­zat, ahol van egy nagy közös­sé­gi terem, és ez ad ott­hont a klub­nak. De, aki­nek nincs ilyen lehe­tő­sé­ge, az magas bér­le­ti díjért tud bérel­ni termet.”

A Toron­tói Füg­get­len Magyar Rádi­ót 2000-ben hoz­ták lét­re. Koráb­ban Zsolt bedol­go­zott a Rákó­czi Ala­pít­vány rádi­ó­já­hoz, és ami­kor az meg­szűnt, dön­töt­te el, hogy saját rádió­mű­sort indít szom­ba­ton­ként. Mivel éven­te 35 ezer dol­lár­ba került a rádió működ­te­té­se, 2021-től átáll­tak online rádi­ó­zás­ra. A műsor elér­he­tő szom­ba­ton­ként a rádió Face­book-olda­lán, élő­ben este 11 órá­tól hall­gat­ha­tó Erdély­ben, de az archí­vum­ban meg­ta­lál­ha­tó­ak a koráb­bi adá­sok is. 

„Az, hogy füg­get­len rádió, nem azt jelen­ti, hogy poli­ti­ka­i­lag füg­get­len, hanem hogy min­den itte­ni magyar szer­ve­zet­től füg­get­le­nül műkö­dik ez a rádió. Egy­faj­ta maszek, kul­túr-kis­ipa­ro­sok vagyunk, vagy vala­mi ilyes­mi. Egyéb­ként nem enged­het­jük meg magunk­nak, hogy hagyo­má­nyos rádi­ó­ként működ­jünk, annyi­ra drá­ga. A fenn­tar­tá­sá­hoz szük­sé­ges össze­get úgy kel­lett min­dig össze­kol­dul­nunk. Az első idők­ben az összeg felét fedez­ték a hir­de­té­sek, aztán az ado­má­nyok. Végül csak egy-két hir­de­tőnk maradt. És ez azért, mert szűnt meg a magyar negyed, zár­tak be a magyar üzle­tek. Volt olyan év, hogy Tor­on­tó­ban több mint tíz magyar étte­rem zárt be. Vala­mi­kor ide jár­tak a magyar tánc­dal­éne­ke­sek, Kor­da György, Zára­yék, eltöl­töt­tek itt hóna­po­kat és itt hak­niz­tak, az étter­mek­ben fel­lép­tek hét­vé­ge­ken. Most csak néhány étte­rem van, de sem­mi­fé­le kul­tu­rá­lis prog­ram nincs, be lehet men­ni enni vala­mi magya­ros kaját, de ennyi. Kiöre­ged­tek a magyar hall­ga­tó­ink, elfogy­tak a hir­de­tő­ink, és átáll­tunk inter­net­re. Ennek van elő­nye is, hát­rá­nya is, nagyon szép házi stú­di­ónk van. De ren­ge­teg embert elve­szí­tet­tünk, idős embe­re­ket. Ha még van is szá­mí­tó­gé­pe, baj­lód­nak, nem tud­ják hall­gat­ni az adá­so­kat. Őket szin­te mind elve­szí­tet­tük, pedig nagyon nagy terü­le­ten lehe­tett hall­gat­ni a rádi­ót. Aki­nek ott van az inter­net, most is hall­ja, sőt sok­kal jobb minő­ség­ben, mint akkor, és egyen­ként épült fel újra a hall­ga­tó­tá­bor. De ha mi abba­hagy­juk, nem tudom, hogy foly­tat­ni fogja‑e vala­ki. Azt hiszem, nem. Mert ha igen, akkor már most elkezd­het­te vol­na, mert min­den adott.” 

A műsor­nak több mint tíz magyar kül­sős mun­ka­tár­sa van, több­nyi­re a Kár­pát-meden­ce magyar­lak­ta terü­le­te­i­ről, az anya­or­szág­ból, de az Egye­sült Álla­mok­ból is beje­lent­ke­zik tudó­sí­tó, beszél­ge­tő­társ. Külön­bö­ző egy­há­zi fele­ke­ze­tek kép­vi­se­lői oszt­ják meg hét­ről hét­re gon­do­la­ta­i­kat az adás­ban, de helyet kap­nak a magyar kul­tú­rá­ról, a magyar iro­da­lom­ról, köz­élet­ről szó­ló beszél­ge­té­sek is, és kizá­ró­lag a magyar zenei palet­tá­ról válo­gat­nak dalokat. 

Bede-Faze­kas Zsolt a rádió kül­de­té­sé­vel kap­cso­lat­ban kiemel­te, igye­kez­nek, hogy min­den a magyar­ság körül forog­jon, és fon­tos kér­dés, hogy kell‑e a magyar nyelv. 

„Ha vala­ki azt hiszi, hogy azok a magyar gye­re­kek, akik ango­lul beszél­nek egy­más­sal, aztán ott­hon is és majd min­dig, ha beöl­töz­nek magyar nép­vi­se­let­be és így tán­col­nak, akkor meg fog­ják tud­ni őriz­ni itt a hagyo­má­nyos magyar közös­sé­ge­ket, a kul­tú­rát, az nagyon téved. És a toron­tói magyar rádi­ó­nak ez a jelen­tő­sé­ge, hogy magya­rul szó­lunk a hall­ga­tók­hoz. Ez a rádi­ó­nak a kül­de­té­se, hogy a nyel­vün­ket és a kul­tú­rán­kat ápol­ja. Azért hozok be a rádi­ó­ba iro­dal­mat és zenét is. Én nagyon sze­re­tem az éne­kelt ver­se­ket, az egy nagyon külön­le­ges műfaj, és itt együtt van a nyelv, a kul­tú­ra. Vol­tak olyan hall­ga­tó­im, akik azt mond­ták, hogy ők olyan sokat tanul­nak tőlem. Pedig én csak köz­ve­tí­tem, köz­re­adom mások gon­do­la­ta­it, annak a lel­kész­nek, az író­nak, zenész­nek. Nem tőlem tanul­nak, hanem attól, aki­nek hall­gat­ják a ver­sét, a zené­jét, vagy egy-egy érde­kes inter­jút. Annyi külön­le­ges ember, külön­le­ges magyar van a világ­ban. Nem­rég beszél­get­tem egy 85 éves hölggyel, Boling Lúci­á­val, aki Auszt­rá­li­á­ban él, és írt egy köny­vet A sár lemo­só­dik, az arany marad cím­mel. És ebben ben­ne van az ő éle­tük, az a sok szen­ve­dés, nél­kü­lö­zés, ami a diasz­pó­rát érte, de az is, hogy a végén csak az arany marad meg. És ez a mi ese­tünk­ben is így van, hogy akár­mennyi­re rossz hely­zet­ben vagyunk most és akár­mennyi prob­lé­mánk volt, azért nagyon szép dol­go­kat hoz­tunk lét­re, és azt sen­ki nem tud­ja elven­ni tőlünk és a diasz­pó­rá­tól. Még ha egy­re keve­seb­ben is vagyunk, de azért az embe­rek­ben még ott van, hogy itt vala­mi­kor talál­koz­hat­tak Cseh Tamás­sal, Hobó­val, Boj­tor­ján kon­cer­ten vol­tak stb., meg­je­len­tek itt írók, vagy itt van a Pan­nó­nia köny­ves­bolt, a rádió. Tehát ez az arany azért ott van a sok nél­kü­lö­zés, nehéz­ség mel­lett. Ez a lénye­ge annak, amit mi csi­ná­lunk. Abban bízom, hogy itt még nagyon soká­ig meg tudunk marad­ni magyar­nak, még ha pici­ben is, még ha online is. Viszont a nyel­vünk és a kul­tú­ránk az nagyon fon­tos, mert egyéb­ként elve­szít­jük az identitásunkat.

For­rás: liget​.ro