Hírek Elszakított területi hirek A lel­ki­pász­tor­nak nem­csak pap­nak, de nem­zet­men­tő pró­fé­tá­nak is kell lennie

A lel­ki­pász­tor­nak nem­csak pap­nak, de nem­zet­men­tő pró­fé­tá­nak is kell lennie

Elhang­zott Dit­ró­ban a Jézus Szí­ve-temp­lom­ban, 2021. szep­tem­ber 18-án 

Dr. Czir­ják Árpád pápai pre­lá­tus szem­ből néz­ve a kép jobb szé­lén látható 

Főtisz­te­len­dő Arany­mi­sés, Ked­ves Keresz­tény Test­vé­rek! Nem­rég egyik volt hívem kije­len­tet­te: tud­ja, mikor lesz a világ­vég. Mikor? – kér­dez­tem. Akkor, ami­kor a nők töb­bé már nem örül­nek a virág­nak. Meg­je­gyez­tem: a nők min­dig örül­ni fog­nak a virág­nak, ők a szé­pért sok­kal inkább lel­ke­sed­nek, mint a fér­fi­ak. A nők virág­üz­let­ből hoz­ták az oltár virá­ga­it, én pedig a zsol­tá­rok virá­gos­kert­jé­ben jár­tam, hogy egy cso­kor­nyi virá­got, a bib­lia lírai igé­it kivá­lasszam, ame­lyek alap­ján Isten igé­jét hir­de­tem. Hogy mit gyűj­töt­tem, azt az imént a vála­szos zsol­tá­rok­ból hal­lot­tá­tok. A zsol­tá­ros ujjon­gó sza­vak­kal indít: Beme­gyek az Isten oltá­rá­hoz, ki öröm­mel tölt el engem. A zsol­tá­ros örö­mét éltük át, ami­kor belép­tünk ebbe a szé­kes­egy­ház mére­te­i­re emlé­kez­te­tő gyö­nyö­rű temp­lom­ba. A temp­lom Isten jelen­lé­té­nek fókusz­pont­ja, ahol Isten igé­je meg­érin­ti lel­kün­ket, az Eucha­risz­ti­á­ban talál­ko­zunk Krisz­tus­sal. Ezt az örö­met élte át egy­kor a Ven­cser csa­lád is, ami­kor újszü­lött gyer­me­két elhoz­ta a temp­lom­ba, hogy meg­ke­resz­tel­jék. A bol­dog szü­lők most oda­fent ünne­pel­nek sze­re­tett gyer­me­kük­kel és mind­annyi­unk­kal. A meg­ke­resz­telt gyer­mek­ből később minist­ráns lett, zsen­ge, fogé­kony lel­ké­vel átél­te az oltár körü­li szol­gá­lat örö­mét. A litur­gia haj­szál­ere­in át szi­vár­gott lel­ké­be a papi hiva­tás kegyel­me, szü­le­tett meg a vágy, hogy fel­nőtt­ként az oltár lép­cső­jé­ről az oltár magas­la­tá­ra lép­jen, a kis minist­ráns­ból Isten népé­nek nagy minist­rán­sa, pap­ja legyen. A zsol­tá­ros – mint hal­lot­tá­tok – csók­vál­tás­ról beszél: csó­kot vált az igaz­sá­gos­ság és a béke. A csók nem puszi, a csók a leg­in­ti­mebb embe­ri kap­cso­lat. A csó­kot adó és csó­kot elfo­ga­dó köl­csö­nö­sen egy­más­nak aján­dé­koz­zák önma­gu­kat. Az arany­mi­se is csók­kal kez­dő­dött, az arany­mi­sés meg­csó­kol­ta az oltárt. Ennek a vil­la­nás­nyi, alig ész­re­ve­he­tő moz­za­nat­nak mély értel­me van. A Szent Lukács evan­gé­li­u­má­ban olvas­ha­tó jele­net­re emlé­kez­tet, ami­kor Jézus Péter apos­tolt fél­re­von­ta és egy­más után három­szor kér­dez­te: Péter, sze­retsz engem? Az apos­tol meg­ren­dült lélek­kel felel­te: Uram, te min­dent tudsz, azt is tudod, hogy sze­ret­lek. Az arany­mi­sés oltár­csók­já­nak is ez az üze­ne­te: Uram, te min­dent tudsz, te isme­red igye­ke­ze­te­met, gyar­ló­sá­ga­i­mat, de azt is tudod, hogy sze­ret­lek, hiszen ezért let­tem tanít­vá­nyod, vál­lal­tam a pap­sá­got. Azt mond­ják, a lányok az első csó­kot, az első sze­rel­met nem fele­dik, mint ahogy az arany­mi­sés sem fele­di azt a bol­dog pil­la­na­tot, ami­kor 50 évvel ezelőtt elő­ször csó­kol­ta meg az oltárt, indult el a papi élet útján. A zsol­tá­ros a továb­bi­ak­ban így fohász­ko­dik: Tisz­ta szí­vet teremts ben­nem, Iste­nem. A szent­mi­se bűn­val­lo­más­sal kez­dő­dött. Mind­annyi­an, papok és hívek mel­lün­ket ver­tük, val­lo­mást tet­tünk: Gyó­nom a min­den­ha­tó Isten­nek, és nek­tek test­vé­re­im, hogy sok­szor és sokat vét­kez­tem… Isten szí­ne előtt bűnös­nek val­lot­tuk magun­kat. Krisz­tus, egy­há­za meg­ala­pí­tá­sa­kor gyar­ló embe­re­ket válasz­tott tanít­vá­nya­i­vá. Az inga­tag Péter helyett választ­hat­ta vol­na a szik­la­szi­lárd jel­le­mű Keresz­te­lő Jánost, meg­hív­hat­ta vol­na Niko­dé­must, aki éjnek ide­jén fel­ke­res­te, vagy Gama­li­elt, aki a Főta­nács előtt meg­véd­te az apos­to­lo­kat. Jézus maga mel­lé állít­hat­ta vol­na a kafar­na­u­mi szá­za­dost, aki­nek szol­gá­ját meg­gyó­gyí­tot­ta, aki­nek sza­va­it a litur­gia két­ezer éve vissz­han­goz­za: „Uram, nem vagyok mél­tó, hogy haj­lé­kom­ba jöjj…” De nem, az Úr nem ezt tet­te, gyar­ló embe­re­ket gyűj­tött egy­há­zá­ba és állí­tott annak élé­re. Mi, bűnö­sök, gyar­ló embe­rek: papok és hívek, mi vagyunk az Úr válasz­tot­tai, ked­velt­jei, az Úr értünk jött, hogy meg­vált­son és üdvö­zít­sen. Mi vagyunk a bol­dog bűnö­sök, akik a bűn­bá­nat­ban meg­tisz­tu­lunk, mi vagyunk azok, akik a für­dő­szo­bá­val, a tes­ti tisz­tál­ko­dás­sal nem érjük be, a temp­lom­ban, Isten szí­ne előtt a bűn­bá­nat­ban lel­kün­ket is tisz­tá­ra mos­suk. Manap­ság a bűn­tu­dat kive­sző­fél­ben van. Töme­gek állít­ják, hogy nincs bűnük. Sze­rin­tük bűnös az, akit rend­őr­ség letar­tóz­tat, aki felett a bíró jog­erős íté­le­tet mond. A val­lás nél­kül fel­nőtt fia­tal nem­ze­dék, bele­ért­ve az Erdély­ből kiván­do­rol­tak gyer­me­ke­it is, rövid idő alatt átve­szik a libe­rá­lis nyu­ga­ti szel­le­met, hiszen ami­lyen a város, olyan a János. A val­lás nél­kül fenő­vő nem­ze­dék egy­sze­rű­en nem érti a val­lá­si fogal­ma­kat. Az olyan sza­vak, mint alá­zat, áldo­zat, szá­muk­ra divat­ja­múlt fogal­mak. A meg­vál­tás szó hal­la­tán az utcai valu­ta­vál­tó­ra gon­dol­nak. Szá­muk­ra a bűn gyer­mek­ko­ri sérü­lés pszi­chés marad­vá­nya, a sze­re­lem szó hal­la­tán csak­is szex­re gon­dol­nak. Mi, temp­lom­ba járók nem vagyunk job­bak, mint azok, akik val­lá­su­kat nem gya­ko­rol­ják. Job­bak nem, de külön­bek vagyunk. Abban külön­bö­zünk tőlük, hogy mi beis­mer­jük gyar­ló­sá­ga­in­kat, bot­lá­sa­in­kat, ők nem. Mi Isten szí­ne előtt bűn­bá­na­tot tar­tunk és meg­iga­zu­lunk, ők nem, hiszen bánat nél­kül nincs bocsá­nat. Ó, bol­dog bűn, kiált fel Szent Ágos­ton, mely ily Meg­vál­tót hozott a föld­re. A min­den­na­pi élet­ben szám­ta­lan aka­dály kor­lá­toz­za elő­ha­la­dá­sun­kat. Az Isten­hez veze­tő úton csak egy aka­dály van: a bűn, és ha azt elke­rül­jük, biz­ton hala­dunk a vég­ső cél felé. Mi, gyar­ló bűnö­sök vagyunk a bol­dog embe­rek, aki­ket Krisz­tus kiemel bűne­ink­ből és Isten orszá­gá­nak pol­gá­ra­i­vá avat. Bűn­val­lo­mást ten­ni mi mást jelent, mint levet­ni a régi embert és fel­öl­te­ni az újat. A val­lá­su­kat nem gya­kor­ló, temp­lom­ba nem járó test­vé­re­ink nem fog­ják fel, mit veszí­te­nek azzal, hogy távol marad­nak az atyai ház­tól, mely­nek elő­csar­no­ka a temp­lom. Uta­i­dat mutasd meg nékem, Uram – hang­zott a zsol­tár­ban. Az arany­mi­sés annak ide­jén az Úr nap­szá­má­ba sze­gő­dött, teo­ló­gi­á­ra jelent­ke­zett. Taná­rai fel­is­mer­ték tehet­sé­gét, ezért a főpász­tor néhány tár­sá­val Rómá­ba küld­te. A gyu­la­fe­hér­vá­ri vidé­ki sze­mi­ná­ri­um növen­dé­kei a világ­egy­ház köz­pont­já­ban, Rómá­ban új világ­ba lép­tek. Leve­tet­ték a pro­vin­cia szűk ruhá­ját és a világ­egy­ház tógá­ját öltöt­ték maguk­ra. Vissza­tér­ve Gyu­la­fe­hér­vár­ra az „aggi­or­na­men­to” szel­le­mét hoz­ták maguk­kal, ők vol­tak a II. Vati­ká­ni Zsi­na­tot köve­tő tavasz első fecs­kéi. Az új idők szel­le­mé­nek kép­vi­se­le­té­ben az evan­gé­li­um óbo­rát új töm­lők­be öntöt­ték. Idős pap­ta­ná­ra­ink fölött eljárt az idő, ők a maguk ide­jé­ben meg­tet­ték a magu­két, ami­ért hálá­val tar­to­zunk. Szük­ség volt a lép­ték­vál­tás­ra, ami­re a Rómá­ból haza­té­rő taná­rok kész­ség­gel vál­lal­koz­tak. Az arany­mi­sés, az akko­ri római növen­dék szor­gal­má­ra, szé­kely ambí­ci­ó­já­ra mi sem jel­lem­zőbb, mint hogy tár­sai közül egye­dül ő jött haza Rómá­ból magas fokú teo­ló­gi­ai dip­lo­má­val. Új szel­le­mi fuval­lat jár­ta át a gyu­la­fe­hér­vá­ri teo­ló­gi­át, a fia­tal taná­rok hang­vé­te­le, kis­pa­pok­hoz való viszo­nya meg­vál­to­zott, meg­szűnt a tekin­tély­el­vű sza­ka­dék tanár és tanít­vá­nyai között; ebben a köz­vet­len­ség­ben, ember­kö­ze­li kap­cso­lat kiépí­té­sé­ben a morá­lis­ta­nár élen járt. Az Úr meg­es­kü­dött és nem von­ja vissza ígé­re­tét: Pap vagy mind­örök­ké – mond­ja a zsol­tá­ros. Az ünne­pelt vágya betelt, 1971-ben pap­pá szen­tel­ték. Az arany­mi­se alkal­mul szol­gál, hogy mi, az oltárt körül­ve­vő papok – Pál apos­tol sza­va­i­val élve – fel­szít­suk lel­künk­ben a papi hiva­tás kegyel­mét: az arany­mi­sés­sel együtt tuda­to­sít­suk magunk­ban, hogy papok vagyunk mind­örök­ké, Krisz­tus pap­sá­gá­ban része­sed­tünk, a pap­szen­te­lés kitö­röl­he­tet­len jegyet nyo­mott lel­künk­re. A papi szol­gá­lat nem rutin, meg­szo­kott fog­lal­ko­zás. A szür­ke hét­köz­na­pok vilá­gá­ban élünk, de az Isten orszá­gá­ban bekö­vet­ke­ző örök ünnep hír­nö­kei vagyunk, min­ket nem az embe­rek válasz­tot­tak meg, hanem maga Krisz­tus válasz­tott tanít­vá­nya­i­vá. A pap egy a hét­köz­na­pi keresz­té­nyek közül, ugyan­ak­kor a leg­rend­kí­vü­libb ember, mert üres kéz­zel Krisz­tus gaz­dag­sá­gát nyújt­ja az embe­rek­nek. Ő maga is a bűn és kegye­lem konf­lik­tu­sa között vív­ja a maga har­cát, ám elesett­sé­gé­ben is a kegye­lem győ­zel­mé­nek hir­de­tő­je. Az evi­lá­gi hatal­mat messze felül­mú­ló lel­ki hata­lom leté­te­mé­nye­se: az ember­pa­lán­ta fölött kiej­ti az igét: „Én téged meg­ke­resz­tel­lek…”, és a kis­gyer­me­ket az égben az örök élet része­sé­vé nyil­vá­nít­ják. A bűn­bá­nó­nak kije­len­ti: „Én téged fel­ol­doz­lak…”, és a keresz­tény abban a pil­la­nat­ban túl­vi­lá­gi amnesz­ti­á­ban része­sül. A kenye­ret és bort Krisz­tus tes­té­vé és véré­vé vál­toz­tat­ja, de ő maga tovább­ra is gyar­ló ember marad. A főpász­tor az arany­mi­sést ötven évvel ezelőtt a pap­ne­ve­lés szol­gá­la­tá­ba állí­tot­ta és ő hosszú éve­ken át a teo­ló­gi­ai okta­tás és pap­ne­ve­lés fele­lős­ség­tel­jes, nehéz mun­ká­ját végez­te. Az arany­mi­sén fel­so­ra­ko­zó és a távol lévő lel­kes tanít­vá­nyok most az együtt töl­tött idők, tanár és tanít­vány szí­nes, gaz­dag emlé­ke­it ele­ve­ní­tik fel a rövid együtt­lét örö­mé­ben. Nehéz idők vol­tak ezek, a román állam által elor­zott Bat­thya­ne­um árnyé­ká­ban lévő sze­mi­ná­ri­u­mi épü­let szűk kere­tei közé kel­lett a kán­tor­is­ko­la és a teo­ló­gia népes ifjú­se­re­gét bezsú­fol­ni. A tizen­há­rom évet bör­tön­ben töl­tött Jakab Antal püs­pök sza­ba­du­lá­sa után is foly­tat­ta a dik­ta­tú­rá­val szem­be­ni küz­del­mét. Jakab Antal nem Már­ton Áron árnyé­ka, ő Erdély kiemel­ke­dő főpap­ja volt, aki idős kora elle­né­re is fia­ta­lo­kat zavar­ba hozó len­dü­let­tel dol­go­zott. Terv­be vet­te a szűk teo­ló­gi­ai keret szét­fe­szí­té­sét és egy embe­ribb miliő meg­te­rem­té­sét. Ráter­mett embert kere­sett és talált Ven­cser Lász­ló sze­mé­lyé­ben, aki rövid idő alatt bebi­zo­nyí­tot­ta, hogy nem­csak a kated­rán, de a merész terv kidol­go­zá­sá­ban és kivi­te­le­zé­sé­ben is meg­áll­ja helyét. Gyer­gyóki­lyén­fal­va és Gyer­gyó­dit­ró Gyu­la­fe­hér­vá­ron egy­más­ra talált, a nagy püs­pök és a lel­kes teo­ló­gi­ai tanár har­mo­ni­kus együtt­mű­kö­dé­se tüne­mé­nyes ered­ményt hozott, főis­ko­lai kam­pusz­ra emlé­kez­te­tő tágas élet­tér jött lét­re, fel­újí­tott, kor­sze­rű­sí­tett épü­le­tek vár­ták az addig moz­gá­suk­ban kor­lá­to­zott kis­pa­po­kat. Később az épít­ke­zés egy­ház­me­gye­szer­te tovább­folyt, az új épü­le­tek, léte­sít­mé­nyek Csík­som­lyón, Gyr­gyó­szent­mik­ló­son és másutt önma­guk helyett beszél­nek. A köl­tő sze­rint a víz sza­lad, de a kő marad. Kőbe írták nevü­ket azok, akik fárad­sá­gos mun­ká­val mara­dan­dót alkot­tak. A tágas sze­mi­ná­ri­u­mi épü­let­együt­tes ren­del­ke­zés­re áll, de nap­ja­ink­ban alig van pap­ság­ra jelent­ke­ző. Hideg­zu­hany­ként ért vala­mennyi­ün­ket a hír: Ven­cser Lász­ló egy­ház­me­gyénk­ből távo­zik, Auszt­ri­á­ban foly­tat­ja tevé­keny­sé­gét. A teo­ló­gi­ai taná­ri kar osz­lo­pos tag­já­nak, az egy­ház­épí­tő­nek távo­zá­sa űrt hagyott maga után. Az egy­há­zi veze­tés könnyen lemon­dott a távo­zó­ról, de mi nem mond­tunk le róla és ő sem rólunk. Eltá­vo­zott, de lélek­ben köz­tünk maradt. Haza­já­ró lélek ma is, tekin­te­tét a távol­ból is Erdé­lyen, szü­lő­föld­jén tart­ja, ele­ven kap­cso­la­tot tart fenn sokak­kal. Gyak­ran köz­tünk van, segí­tő, bará­ti kezet nyújt tanít­vá­nya­i­nak, min­den érdek­lő­dő magyar ember­nek. Szá­má­ra Linz ott­hont jelent, de szü­lő­föld­jén érzi itt­hon magát. A háza­dért való buz­gó­ság elemészt engem – hal­lot­tuk a zsol­tár­ból. Elgon­dol­koz­ta­tó sza­vak. A ház és a haza rokon­ér­tel­mű sza­vak, a háza­dért való buz­gó­sá­got a hazá­dért való buz­gó­ság­ra vált­hat­juk és fohász­kod­ha­tunk: a hazá­dért való buz­gó­ság elemészt engem. Tegyük fel a kínos kér­dést, min­ket, itt mara­dot­ta­kat emészt‑e a hazá­ért, a szü­lő­föl­dért való buz­gó­ság? Őse­ink ezt a föl­det évszá­za­don át könnyel, vér­rel védel­mez­ték, mely sze­münk lát­tá­ra kicsú­szik lábunk alól, lesz mások pré­dá­ja. Van‑e ben­nünk vala­mi a zsol­tá­ros önemész­tő vívó­dá­sá­ból? Aggód­va hall­juk a híre­ket, hogy az Észa­ki-Sark és az Ant­ark­tisz hegyei szem­lá­to­mást olvad­nak és az óce­á­nok, világ­ten­ge­rek szint­je emel­ke­dik, a lapá­lyos szi­ge­tek nyom­ta­la­nul eltűn­nek. Nem ebben a veszély­ben élünk‑e mi, erdé­lyi magyar, szé­kely kisebb­ség is? A román ten­ger egy­re nagyobb veszélyt jelent, a szór­vány magyar szi­ge­tei már alig lát­sza­nak. Szé­kely­föld egy­elő­re kiemel­ke­dik a ten­ger­ből, de annak pere­mét is ost­ro­mol­ják a hul­lá­mok, sőt mi több, Szé­kely­föld­re is becsap­nak a hul­lá­mok. A szé­kely fővá­ros­ra, Maros­vá­sár­hely­re mahol­nap alig lehet ráis­mer­ni. Mi, papok beérjük‑e azzal a dema­góg men­te­ge­tő­zés­sel, hogy nem poli­ti­zá­lunk? Nyil­ván­va­ló, hogy nem poli­ti­zá­lunk, de nem feled­het­jük, hogy nekünk a temp­lom­fa­la­kon kívül a poli­ti­ku­sok­hoz is kül­de­té­sünk van. Jogunk van ahhoz, sőt köte­les­sé­günk, hogy mér­leg­re tegyük: a rend­szer­vál­to­zás óta eltelt 31 év alatt milyen ered­ményt mutat­nak fel fenn­ma­ra­dá­sunk érde­ké­ben? Ha a román poli­ti­ka küz­dő­te­rén nem bol­do­gul­nak, a poli­ti­ká­nak kül­föl­di, nyu­ga­ti plat­form­ja is van, ahol az erdé­lyi magyar­ság sanya­rú sor­sát a világ köz­vé­le­mé­nye elé lehet tár­ni, azt fel­szí­nen tar­ta­ni. Meg­vá­lasz­tott érdek­kép­vi­se­le­tünk nyu­ga­ti fóru­mo­kon alig hal­lat­ja sza­vát. Egy­há­zi ber­kek­ben divat foly­ton Már­ton Áron­ra hivat­koz­ni, ami dicsé­re­tes, de Már­ton Áron nevét nem­csak emle­get­ni, rek­lám­nak hasz­nál­ni kell, hanem pél­dá­ját követ­ni is. A nagy püs­pök az eget pré­di­kál­ta, de abból a kisebb­sé­gi nyo­mo­rú­ság is kicsen­gett, sza­va – mint a Bib­lia írja – két­élű kard volt, amely beha­tolt a szív és lélek mélyé­re. Meg­ko­pott emlé­ke­ze­tem­ből még ma is mon­da­to­kat tudok idéz­ni, ami­ket évti­ze­dek­kel ezelőtt hal­lot­tam a püs­pök ajká­ról. Isten igé­je ma is meg­tar­tó ige kell hogy legyen. A lel­ki­pász­tor­nak nem­csak pap­nak, de nem­zet­men­tő pró­fé­tá­nak is kell len­nie. Ha annak ide­jén Izra­el népe veszély­be került, a pró­fé­ták még Isten­nel is per­be száll­tak. Mózes így per­le­ke­dik az Úrral: „Uram, ne pusz­títsd el népe­det, örök­sé­ge­det, ame­lyet nagy hatal­mad­dal sza­bad­dá tet­tél!” És ked­ves temp­lom­ba járó test­vé­rek, mit tesz­tek ti, fenn­ma­ra­dá­sunk érde­ké­ben? Beáll­tok a sirán­ko­zók közé. Meg­fo­gyat­koz­tunk, de még min­dig alvó óri­ás­ra hason­lí­tunk, ame­lyet fel kell ébresz­te­ni. Aki azt kér­de­zi: egy­ál­ta­lán mit lehet ten­ni ebben a lehe­tet­len hely­zet­ben, az már­is kibújt a ten­ni­a­ka­rók köré­ből. Hogy mit kell ten­ni, azt alig lehet körül­ír­ni, azt min­den­ki­nek magá­nak kell meg­ta­lál­nia a maga szűk kör­nye­ze­té­ben. Azt a keve­set kell meg­ta­lál­ni és meg­ten­ni. És ha sokan tesszük, „sok kicsi sok­ra megy” és fenn­ma­ra­dá­sunk remé­nye már­is fel­csil­lan. A zsol­tá­ros – mint hal­lot­tá­tok – nem jár a fel­le­gek­ben, ami­kor így ír: Öreg­ko­rom­ra, agg­sá­gom­ban se hagyj el, Iste­nem, hadd hir­des­sem min­den utó­dom­nak hatal­ma­dat és igaz­sá­go­dat. Az arany­mi­sés 75 éves élet­ko­ra még nem késő ősz­re, de min­den­kép­pen ősz­re emlé­kez­tet. És ha végig­né­zek sora­i­to­kon, test­vé­rek, látom a hason­ló korú vagy még idő­sebb arco­kat. Könnyű fel­is­mer­ni tite­ket, hisz’ a hosszú évek havat szi­tál­tak feje­tek­re, a gon­dok rán­cot húz­tak arco­tok­ra. Érzi­tek és érez­zük, hogy az élet­erő las­san hanyat­lik, fárad­ság lép helyé­be. A reg­ge­lek elve­szí­tik fris­ses­sé­gü­ket, a dél egy­han­gú­sá­got hoz, az esték, éjsza­kák magá­nyo­san tel­nek. Az éle­te alko­nyám járó ember töb­bé már nem ígé­ret, hanem betel­je­se­dés az ősz keser­nyés lehe­le­té­vel. Itt már nem lehet a hol­nap­pal taka­róz­ni, olyan­nak kell len­nünk, ami­lyen­né for­mál­tuk magun­kat. Szá­mos idős ember szá­má­ra az öreg­ség zavar­ba ejtő, ami­ről nem beszél szí­ve­sen. Miért? – kér­dez­het­jük. Tudo­má­sul kell ven­nünk, hogy az ember min­den élet­sza­ka­szá­ba újonc­ként érke­zik. A gyer­mek­nek meg kell tanul­nia, hogyan kell kamasz­nak len­ni, a kamasz­nak rá kell ébred­nie, hogyan kell fel­nőt­té len­ni. A fel­nőtt­nek meg kell tanul­nia, hogyan kell az idős kor­ba átlép­ni. Tanul­ni kell ezt, de nem könyv­ből, hanem a min­den­na­pi élet gya­kor­la­tá­ban. A hit sze­mé­vel néz­ve az idős­kor­nak meg­van a maga szép­sé­ge. A leme­nő nap­nak is van fénye, mele­ge. A fes­tő­mű­vé­sze­ket nem a tavasz, hanem az ősz káp­ráz­tat­ja el. A lomb­hul­la­tó erdő őszi szí­ne­i­nek orgi­á­ja szin­te utá­noz­ha­tat­lan, szín­ár­nya­la­ta­i­nak gaz­dag­sá­gá­val nem lehet betel­ni. Pél­da­adó az olyan idős ember, aki a hit fényé­ben jár, aki nem sirán­ko­zik, nem nya­fog, mint a kis­gyer­mek, hanem fegyel­me­zet­ten, derű­sen töl­ti nap­ja­it. Ráéb­red arra, hogy fia­tal éve­i­nek éret­len­sé­ge idős korá­ban érik be, nem éret­len, hanem érett gyü­mölcs­ként hull le az élet fájá­ról. Nem rémül­dö­zik, átéli, hogy a föl­di élet pere­mé­re és az örök élet köze­lé­be érke­zett. Mos­ta­nig sok min­den nyug­ta­la­ní­tot­ta, most már tud­ja, hogy csak egy a fon­tos. Pál apos­tol sze­rint a kül­ső, a tes­ti ember las­san rom­lás­nak indul, de a bel­ső, a lel­ki ember nap­ról nap­ra meg­újul. Az átme­net nem könnyű, az édes­anyá­nak sem könnyű világ­ra hoz­ni gyer­me­két, de az új élet meg­je­le­né­sé­nek örö­mé­ben min­den szen­ve­dé­sét elfe­le­di. Idős test­vé­re­im, tőlünk, csak­is tőlünk függ, hogy szép­pé tesszük‑e idős nap­ja­in­kat. Higgyünk abban, hogy a bűn­bá­nat­ban meg­tisz­tul­tunk és Isten előtt szé­pek vagyunk, éle­tünk szen­ve­dé­sei meg­annyi ékkő lel­kün­kön, ame­lye­ket magunk­kal viszünk az Úr szí­ne elé. Tuda­to­sít­juk magunk­ban, hogy a föl­di élet és az öreg­kor min­den szen­ve­dé­se elenyé­sző ahhoz a bol­dog­ság­hoz képest, amit „szem nem látott, fül nem hal­lott, embe­ri szív fel nem fogott, mit készí­tett azok szá­má­ra, akik sze­re­tik Őt”. Vége­ze­tül három fon­tos dátu­mot emlí­tek, az arany­mi­sés éle­tét meg­ha­tá­ro­zó három ese­mény­re uta­lok. Az arany­mi­sés 1947-ben szü­le­tett, 1971-ben szen­tel­ték pap­pá és most 50 éves arany­mi­sé­jét mutat­ja be.  A 47, a 71 és az 50 három emlé­ke­ze­tes évszám, ame­lye­ket a zsol­tá­rok­ból vett igék­kel kap­cso­lok össze. A 47-ik zsol­tár­ban ez áll: „Urunk, kegyel­med­re emlé­ke­zünk temp­lo­mod szen­té­lyé­ben.” A 71-ik zsol­tár­ban ezt olvas­suk: „Te vagy, Iste­nem, bizo­dal­mam, te vagy remé­nyem ifjú­ko­rom óta” és végül az 50-ik zsol­tár üze­ne­te: „Uram, add meg újra üdvös­sé­ged örö­mét, erő­síts meg a kész­sé­ges lel­kü­let­ben.” Ezzel a három igé­vel veze­tem be a ked­ves pap­test­vért az arany­mi­sét köve­tő új élet­sza­kasz­ba. Az oltár virá­gai elher­vad­nak, de az Isten igé­jé­ből font lel­ki cso­kor her­vad­ha­tat­lan. Ked­ves Arany­mi­sés! Néhány perc múl­va, a kenyér és bor fel­aján­lá­sa után fel­szó­lí­tasz: Imád­koz­za­tok test­vé­rek, hogy áldo­za­tunk ked­ves legyen a min­den­ha­tó Atya­is­ten előtt. És mi, sze­re­tett öcséd és csa­lád­ja, köze­li és távo­li roko­na­id, tanít­vá­nya­id, Dit­ró, Gyer­gyó­szent­mik­lós népe, és a más hely­sé­gek­ből ide­za­rán­do­kolt hívek, pap­test­vé­re­id, bará­ta­id szív­ből fohász­ko­dunk az Úrhoz, hogy fogad­ja el az Úr arany­mi­sés áldo­za­to­dat mind­annyi­unk, és az egész erdé­lyi magyar és szé­kely nép javá­ra. Ámen.

For­rás: eletunk​.net