A kom­mu­niz­mus áldo­za­ta­i­nak emlék­nap­ja Feb­ru­ár 25.

SZÁZMILLIÓS EMBERÁLDOZATOT KÖVETELT A VILÁG LEGPUSZTÍTÓBB IDEOLÓGIÁJA: A KOMMUNIZMUS…

2000. júni­us 13-án, az első Orbán-kor­mány dön­tött arról, hogy feb­ru­ár 25-ét a kom­mu­nis­ta dik­ta­tú­rák áldo­za­ta­i­nak emlék­nap­já­vá nyil­vá­nít­ja. Ez a rövid emlé­kez­te­tő arról szól, hogyan is kez­dő­dött és mivé lett hazánk­ban a vörös rémálom…

Az I. világ­há­bo­rú irtó­za­tos, addig soha­sem látott mére­tű pusz­tí­tá­sa, ember­mil­li­ók­ból rakott hul­la­he­gyei egy idő­re kiáb­rán­dí­tot­ták az embe­re­ket az alkot­má­nyos esz­mék­ből. Ebben a poli­ti­kai és tár­sa­dal­mi han­gu­lat­ban néhány, a Szov­jet­uni­ó­ból haza­ve­zé­nyelt kom­mu­nis­ta, 1918. novem­be­ré­ben meg­ala­kí­tot­ta a Magyar Kom­mu­nis­ta Pártot. 

Kun Béla és tár­sai – egy­ko­ri hadi­fog­lyok – azzal a kül­de­tés­sel érkez­tek Magyar­or­szág­ra, hogy fel kell épít­se­nek egy szov­jet típu­sú poli­ti­kai rend­szert. A hábo­rú miatt morá­li­san tel­je­sen kizök­kent, elke­se­rí­tő­en fel­boly­dult világ­ban a kom­mu­nis­ták a leg­jobb táp­ta­laj­ra lel­tek, így 1919-ben Magyar­or­szá­gon – a szó szo­ros értel­mé­ben – köz­tör­vé­nyes bűnö­zők ala­kít­hat­tak kor­mányt – Kun Béla vezetésével. 

Örök­ké­va­ló­ság­nak tűnő, 133 napig nyög­te a magyar nem­zet az úgy­ne­ve­zett Lenin-fiúk kegyet­len, gyil­kos ter­ror­ját, de tény­ke­dé­sük, immo­ra­li­tá­suk foj­tó követ­kez­mé­nye­it a mai napig nem tud­ta kiheverni. 

A vörös ter­ror­ra – ahogy az a „tör­té­nel­mi inga” kilen­gé­se­i­ből szin­te tör­vény­sze­rű­en követ­ke­zik – fehér ter­ror volt a válasz. A kom­mu­nis­ta pár­tot és csa­tolt szer­ve­ze­te­it betil­tot­ták, kímé­let­le­nül leszá­mol­va a gyil­kos vörös bri­gá­dok ország­nyo­mo­rí­tó tevé­keny­sé­gé­vel. A bal­ol­dal vezér­egyé­ni­sé­gei több­nyi­re kül­föld­re menekültek..

Aztán vissza­tér­tek.

Még­hoz­zá 1945-ben, a II. világ­há­bo­rú gyó­gyít­ha­tat­lan sebe­i­nek ápo­lá­sa ide­jén, hátuk mögött a győz­tes Vörös Had­se­reg elhá­rí­tó szer­ve­i­vel, a Bel­ügyi Nép­biz­tos­ság – az NKVD – ügy­nö­ke­i­vel, s azok­kal a szov­jet tanács­adók­kal, akik prob­lé­ma ese­tén, az egyéb­ként jól kikép­zett, magyar elv­tár­sa­ik segít­sé­gé­re siet­het­tek. A szov­je­ti­zá­lás azzal a fel­ki­ál­tás­sal és hivat­ko­zás­sal kez­dő­dött, hogy a II. világ­há­bo­rú­ért meg kell bün­tet­ni a felelősöket. 

Ebből aztán az a bol­se­vik követ­kez­te­tés szü­le­tett, hogy a hábo­rú előt­ti rend­szer bűnös volt és fasisz­ta. Ez lett az ideo­ló­gi­ai ernyő, amely­nek égi­sze alatt a gyil­kos dik­ta­tú­rát elkezd­ték fel­épí­te­ni, a régi világ gyö­ke­res felszámolásával. 

S mind­ezt abban az ország­ban tet­ték, ahol a tár­sa­da­lom nagy több­sé­ge a II. világ­há­bo­rú után is jobb­ol­da­li sza­va­zó maradt. (Egy pil­la­na­tig se felejt­sük el, hogy az 1945-ös nem­zet­gyű­lé­si válasz­tá­so­kon a Füg­get­len Kisgazda‑, Föld­mun­kás- és Pol­gá­ri Párt 57 %-ot, a Magyar Kom­mu­nis­ta Párt mind­össze 16,9 % sza­va­za­tot kapott.)

Ám a cini­kus nyu­gat – önző, nagy­ha­tal­mi érde­ke­it szem előtt tart­va – kar­ba tett kéz­zel néz­te végig, ahogy Sztá­lin leg­al­ja­sabb magyar tanít­vá­nyai átír­ják a válasz­tá­si mate­ma­ti­ka, a demok­rá­cia, a poli­ti­kai eti­ka és az embe­ri­es­ség írott és írat­lan szabályait. 

Ráko­si­ék szá­má­ra 1947-re vilá­gos­sá vált, hogy pusz­tán poli­ti­kai esz­kö­zök­kel nem képe­sek a pol­gá­ri oldal fölé kere­ked­ni, ezért a kezük­ben lévő Poli­ti­kai Rend­őr­ség, az Ügyész­ség és a szin­tén az irá­nyí­tá­suk alatt álló Nép­bí­ró­ság segít­sé­gé­vel puccsot haj­tot­tak vég­re 1947 folya­mán. Ennek egyik emb­le­ma­ti­kus momen­tu­ma – a szov­jet segít­ség­gel letar­tóz­ta­tott Kis­gaz­da főtit­kár – Kovács Béla Szov­jet­uni­ó­ba hur­co­lá­sa – 1947. feb­ru­ár 25-én -, majd Nagy Ferenc minisz­ter­el­nök emig­rá­ci­ó­ba kény­sze­rí­té­se, akit pél­dá­ul ötéves kis­fi­á­nak elrab­lá­sá­val zsa­rol­tak meg…

Véres ter­ror következett. 

Csal­tak, hazud­tak, kék­cé­du­láz­tak, meg­fé­lem­lí­tet­tek, elvet­tek, álla­mo­sí­tot­tak, meg­gya­láz­tak, öltek, leal­ja­sí­tot­tak, deszak­ra­li­zál­tak, meg­fi­gyel­tek, eltö­röl­tek, fel­szá­mol­tak, meg­zsa­rol­tak, meg­kí­noz­tak, lenulláztak… 

A kom­mu­nis­ta ideo­ló­gia nevé­ben rabol­tak nem­ze­ti önbe­csü­lést, múl­tat, jelent és jöven­dőt. Csak 1950 és ’53 között egy­mil­lió ember ellen indí­tot­tak vala­mi­lyen bűn­vá­di eljá­rást, és meg­be­csül­ni is nehéz a poli­ti­kai okok­ból eltűn­te­tett, meg­kín­zott, elle­he­tet­le­ní­tett, kivég­zett magya­rok pon­tos számát.

Az ördö­gi terv­hez per­sze vég­re­haj­tók is kel­let­tek. Vég­le­te­kig lojá­lis embe­rek, akik több­szö­rö­sen túl­tel­je­sí­tet­ték az elvá­rá­so­kat, a Kom­mu­nis­ta Inter­na­ci­o­ná­lé direk­tí­vá­it szem előtt tart­va. A „hiva­tá­sos for­ra­dal­már­ként” dol­go­zó elv­tár­sa­kat a Párt bár­hol és bár­mi­kor bevet­het­te, hogy akár gyil­kos mód­sze­rek­kel is ter­jesszék az ide­gen eszmét. 

Legyen szó a spa­nyol pol­gár­há­bo­rú­ban való öldök­lés­ről, a magyar­or­szá­gi szo­ci­ál­de­mok­rá­cia szét­ve­ré­sé­ről, az arisz­tok­rá­cia, a pol­gár­ság, az egy­há­zak, vagy épp a paraszt­ság elle­he­tet­le­ní­té­sé­ről, az élet szer­ves, orga­ni­kus rend­jé­nek sár­ba tip­rá­sá­ról, az Isten­be vetett hit kigú­nyo­lá­sá­ról, a nem­ze­ti érzel­mek elfoj­tá­sá­ról, cse­ré­be az inter­na­ci­o­na­lis­ta rög­esz­me ter­jesz­té­sé­ről, vagy épp az egye­te­mes érté­kek élet­el­le­nes felszámolásáról. 

A kom­mu­nis­ta „deszan­tos” ügy­nö­kök gon­dol­ko­dás nél­kül vég­re­haj­tot­ták a kül­föld­ről érke­ző paran­csot, tet­ték ami­re kiké­pez­ték és uta­sí­tot­ták őket.

A Szov­jet­uni­ó­ban kipró­bált kom­mu­nis­ta elv­tár­sak: Ráko­si Mátyás, Rajk Lász­ló, Gerő Ernő, Péter Gábor, Nagy Imre, Far­kas Mihály, Mün­nich Ferenc, Apró Antal, Bisz­ku Béla, Kádár János és a töb­bi­ek – e gyil­kos esz­me ügy­nö­kei vol­tak egytől-egyig. 

Per­sze nem lehet kér­dés, hogy mind a tör­té­ne­lem sze­mét­domb­ján végez­ték. Még akkor is így van ez, ha az embe­ri­es­ség ellen elkö­ve­tett, elévül­he­tet­len bűn­cse­lek­mé­nye­kért soha sen­ki nem kért bocsá­na­tot a magyar áldo­za­tok­tól, s világ­vi­szony­lat­ban is elma­radt a kom­mu­nis­ta fele­lő­sök „Nürn­ber­gi pere”. 

Jól emlék­szünk: néhány évvel ezelőtt – negyed­szá­zad­dal a rend­szer­vál­toz­ta­tás után – sem akadt egyet­len olyan magyar bíró­ság sem, amely Bisz­ku Bélát – a kegyet­len kádá­ri meg­tor­lás egyik leg­al­ja­sabb figu­rá­ját – még éle­té­ben jog­erő­sen bűnös­nek talál­ta volna. 

Még sze­ren­cse, hogy mi nem csu­pán a föl­di igaz­ság­szol­gál­ta­tás­ban hiszünk, sőt első­sor­ban nem abban…

For­rás: Face­book / Rákay Philip