A jövőn­kért ma is küz­de­nünk kell

Nekünk, akik­nek fon­tos a nem­zet, össze kell fog­nunk, job­ban, mint bár­mi­kor koráb­ban. Meg kell érte­nünk, hogy érde­kel­tek vagyunk egy­más sike­ré­ben – nyi­lat­koz­ta Kovács Ákos éne­kes. A Kos­suth-díjas szer­ző-elő­adó­val beszél­get­tünk Tri­a­non trau­má­já­ról, a szo­ci­a­liz­mus máig ható, hazug tör­té­ne­lem­szem­lé­le­té­ről és arról, hogy milyen érzés Kolozs­vár főte­rén har­minc­ezer magyar­nak kon­cer­tet adni.

– Száz­egy évvel ezelőtt tör­tént a tri­a­no­ni ország­vesz­tés. Hogy lát­ja, mit jelent ma a békediktátum?

– Tri­a­non ma ugyan­azt jelen­ti Magyar­or­szág szá­má­ra, mint a dön­tés pil­la­na­tá­ban: pél­dát­la­nul gya­lá­za­tos, arány­ta­lan bün­te­tést, ami ráadá­sul egy újabb világ­há­bo­rú­nak készí­tet­te elő a terepet.

Annyi vál­to­zott, hogy Tri­a­non meg­íté­lé­se koránt­sem olyan egy­ér­tel­mű, nem­ze­ti ügy, mint a maga korá­ban volt.

Akkor a béke­dik­tá­tum­ra adott reak­ci­ók lénye­gé­ben egy­sé­ge­sek vol­tak: a dön­tés kimon­dá­sa után az ország egész népe gyá­szolt – nem­től, kor­tól, val­lá­si hova­tar­to­zás­tól, világ­né­zet­től füg­get­le­nül. Meg­szó­lal­tak a gyá­rak szi­ré­nái, gyász­ke­ret­ben jelen­tek meg az újsá­gok, imá­ra kul­cso­lód­tak a kezek.

Mi, mai magya­rok, száz­egy évvel az ese­mé­nyek után közel sem vagyunk ilyen egy­sé­ge­sek a kérdésben.

Tri­a­non kap­csán ren­ge­teg tudo­má­nyos elem­zés szü­le­tett, tör­té­né­sze­ink ala­po­san fel­dol­goz­ták az ese­mé­nye­ket, tisz­te­let nekik ezért. Aki tájé­ko­zód­ni akar, annak erre ma min­den lehe­tő­sé­ge meg­van. Köny­vek tucat­jai ismer­te­tik a tör­té­nel­mi ténye­ket, az oko­kat, a máig ható követ­kez­mé­nye­ket, még­is elké­pesz­tő káosz van az átlag­em­ber fejé­ben. Ezt annak tudom be, hogy ma is él az ember­ar­cú­nak is mon­dott szo­ci­a­liz­mus hazug tör­té­ne­lem­szem­lé­le­te, az egy­ol­da­lú múltértelmezés.

Átte­lelt, mint a gyomnövény.

Téve­dünk, ha azt hisszük, hogy ez csak az idő­sebb gene­rá­ció tag­ja­i­nál jelentkezik.

– Hol talál­ko­zik ezzel a jelenséggel?

– Tavaly Juhász Vik­tor ope­ra­tőr bará­tom­mal készí­tet­tünk egy emlék­mű­sort, ame­lyet perc­re pon­to­san a Ver­sailles-ban meg­ho­zott dön­tés szá­za­dik évfor­du­ló­ján tet­tünk köz­zé a videó­csa­tor­nán­kon. Ez ma is meg­te­kint­he­tő. Az emlék­mű­sor meg­je­le­né­se előtt egy héten át min­den nap hírt adtunk az adás­ról a saját felületeinken.

Ezek alatt a rövid elő­ze­te­sek alatt őrü­le­tes kom­ment­fo­lyam indult meg,

az értő hoz­zá­szó­lá­sok mel­lett ész­bon­tó osto­ba­sá­gok­kal, fenye­ge­tő hang­ne­mű, indu­la­tos hoz­zá­szó­lá­sok töme­gé­vel. Volt pél­dá­ul olyan kom­ment is, amely sze­rint Appo­nyi Albert és a tár­gya­ló­kül­dött­ség tag­jai hul­la­ré­sze­gek vol­tak, ezért nem tud­tak helye­sen érvel­ni a magyar állás­pont mel­lett. A fél- és negyed­in­for­má­ci­ók­ból össze­tá­kolt okos­sá­gok mel­lett meg­je­len­tek a ravasz, jól kidol­go­zott, cini­kus dumák is, misze­rint „meg­ér­de­mel­tük”.

Nem, nem érde­mel­tük meg. Ezt Karin­thy ugyan­az­zal a hév­vel uta­sít­ja el az írá­sa­i­ban, mint Dsi­da Jenő.

Hol van pél­dá­ul Auszt­ria fele­lős­sé­ge? Még ők is kap­tak egy dara­bot belő­lünk. A tri­a­no­ni béke­dik­tá­tum való­di cél­ja az ország elve­szej­té­se volt, a gaz­da­sá­gi­lag egy­sé­ges és önel­lá­tó Kár­pát-meden­ce szétdarabolása.

Mind­eh­hez csak ürügy­ként hasz­nál­ták a hábo­rús részvételt.

Fel akar­ták szá­mol­ni a magyar­sá­got, egyes ter­vek­ben csak Buda­pest és kör­nyé­ke maradt vol­na magyar kézen.

– Köz­éle­ti sze­rep­lő­ként hogyan készült fel erre az emlékműsorra?

– Nem köz­éle­ti sze­rep­lő­ként nyi­lat­ko­zom meg, hanem ember­ként. Attól sen­ki sem lesz tör­té­nész, hogy emlé­kez­ni pró­bál, de nyil­ván úgy érde­mes neki­fut­ni egy ilyen műsor­nak, ha az ember tájé­ko­zó­dik, pél­dá­ul elem­zé­se­ket és vissza­em­lé­ke­zé­se­ket olvas.

Az elmúlt évek­ben szá­mos olyan tény derült ki e nem­ze­ti tra­gé­dia kap­csán, ami szin­te sok­kol­ja az olvasót.

Ami­kor a téma művé­szi fel­dol­go­zá­sá­nak nyo­ma­it kutat­tam, pél­dá­ul a Kosz­to­lá­nyi Dezső által szer­kesz­tett Vér­ző Magyar­or­szág című kötet a kezem­be került, az volt az érzé­sem, hogy akko­ra volt a csa­pás, a meg­aláz­ta­tás, hogy ez a trau­ma szin­te elné­mí­tot­ta az alko­tó embe­re­ket. Nem könnyű időt­ál­ló, iga­zán szín­vo­na­las írá­so­kat talál­ni a témában.

– Az egy­ol­da­lú múlt­ér­tel­me­zés kap­csán ma azt lát­hat­juk, hogy a tör­té­ne­lem átírá­sán a bal­ra toló­dott Ame­ri­kai Egye­sült Álla­mok is szorgoskodik.

– A kor­mány­zást kapa­rin­tot­ta meg a radi­ká­lis bal­ol­dal oda­át. Két­lem, hogy ez a dur­va for­du­lat az egész ország­ra jel­lem­ző len­ne. A radi­ka­liz­mus­nak sok jele van, ilyen a saját tör­té­nel­mük szél­ső­sé­ges, kon­szen­zus nél­kü­li újra­írá­sa, de említ­het­ném a saját alkot­má­nyuk ellen folyó kímé­let­len akna­mun­kát is. Az Egye­sült Álla­mok­ban jelen­leg zaj­ló szél­ső­bal­ol­da­li for­du­lat kap­csán sokan megszólaltak.

Köz­tük olya­nok, akik­nek csa­lád­ja annak ide­jén Kelet-Euró­pá­ból, az itte­ni, szo­ci­a­lis­tá­nak mon­dott, auto­ri­ter rend­sze­rek­ből emigrált.

Ők az elsők között ismer­ték fel azo­kat az ideo­ló­gi­ai min­tá­za­to­kat, ame­lyek elől egy­kor elme­ne­kül­tek.  A múl­tat vég­képp eltö­röl­ni – ez a szél­ső­sé­ges rend­sze­rek­re jel­lem­ző attitűd.

Nyil­ván, ha a ma élők tanul­ná­nak a múlt hibá­i­ból, akkor ilyen erők soha nem kerül­het­né­nek hatalomra.

Geor­ge Orwell 1984 című regé­nyé­ben olvas­hat­juk a Párt jel­mon­da­tát: „Aki ural­ja a múl­tat, az ural­ja a jövőt is.” A szo­ci­a­liz­mus a Tri­a­non­ról szó­ló értel­me­zé­si tar­to­má­nyo­kat is leszű­kí­tet­te, lezár­ta, a dis­kur­zust elté­rí­tet­te, a ténye­ket elha­zud­ta. Ennek a nar­ra­tí­vá­nak a hatá­sa érző­dik ma is.

– A kre­a­tív műfa­jok közé tar­to­zik a könnyű­ze­ne is, amellyel talán old­ha­tó a tri­a­no­ni trau­ma. A hatá­ron túl még­is soká­ig nem kon­cer­te­zett. Mi volt ennek az oka?

– Amíg nem volt módunk csor­bí­tat­lan szín­vo­na­lú elő­adást vin­ni a hatá­ron túl­ra, nem akar­tam leér­té­kelt pro­duk­ci­ó­val meg­je­len­ni. Jó dön­tés volt: nagy­já­ból húsz esz­ten­de­je játsz­ha­tunk viszony­lag rend­sze­re­sen a jelen­le­gi hatá­ro­kon túl élő magya­rok­nak is.

Ugyan­az­zal a pro­duk­ci­ó­val lépünk fel Szat­már­né­me­ti­ben vagy Ipoly­nyé­ken, mint bár­hol az ország­ha­tá­ron belül.

2003-ban Tus­vá­nyo­son játsz­hat­tunk elő­ször, ren­ge­te­gen vol­tak, töb­ben, mint koráb­ban bár­mi­kor. A rákö­vet­ke­ző évben is meg­hív­tak, megint néző­csú­csot dön­töt­tünk. Ez olyan nagy siker­nek bizo­nyult, hogy tizen­két évig nem is hív­tak újra, nehogy meg­za­var­juk a más irá­nyú kul­tu­rá­lis folya­ma­to­kat… Az is igaz, hogy a nagy szü­net óta már több­ször talál­koz­hat­tam az otta­ni közön­ség­gel, szá­mom­ra meg­ha­tá­ro­zó élmény volt mind­egyik alka­lom. Megyek, ha hív­nak, nyil­ván az is jó, ha sok­fé­le zene közül választ­hat az erdé­lyi közön­ség. Az otta­ni magyar­ság sem annyi­ra egy­sé­ges, ahogy azt Pes­ten sokan képzelik.

– Miben más a hatá­ron túl szín­pad­ra állni?

– Fan­tasz­ti­kus érzés, hogy Buda­pest­től 800 kilo­mé­ter­re egy ember­ként éne­kel­jük a dalo­kat. Sok­kal töb­bet erről nem is lehet mon­da­ni. Ugyan­olyan lel­kü­let­tel és sze­re­tet­tel készü­lünk egy otta­ni kon­cert­re, mint mindegyikre.

Bár­ho­vá megyünk, olya­nok­nak ját­szunk, akik­kel egy nyel­vet beszé­lünk, a szó szo­ros és átvitt értel­mé­ben is.

Adni sze­ret­nénk, min­den elő­adá­son, azok­nak, akik értik a szót, és akik mind­ezt elfogadják.

– Azért biz­tos vagyok, hogy Kolozs­vár főte­rén kon­cer­tet adni, sem­mi más­hoz nem fog­ha­tó érzés.

– A Szent Mihály-temp­lom tövé­ben, Mátyás király szob­ra mel­lett har­minc­ezer magyar­nak kon­cer­tez­ni hihe­tet­len, fel­eme­lő élmény. Érez­zük, tud­juk, hogy együtt vagyunk, test­vé­rek egy­más közt. Ez sem­mi más­hoz nem hasonlítható. 

– „Száz évig nem tart az átok” – ének­li a Meg­se­bez­ve című dal­ban. Tri­a­non azon­ban nem múlt el, sőt talán ma még komo­lyabb kihí­vá­sok előtt áll­nak a nem­zet­ál­la­mok, így Magyar­or­szág is.

– Saj­nos az idén 15 éves Gép­sza­bad­ság szö­ve­ge is ide­il­lik: hala­dó szel­le­mi­sé­gű ille­tők elő­áll­tak a nagy ötlet­tel, hogy „nem kel­le­nek ide nem­ze­tek”. Ez a pro­le­tár nem­zet­kö­zi­ség él tovább az Euró­pai Egye­sült Álla­mok nevű szörnygondolatban.

Nekünk, akik sze­rint fon­tos a nem­zet, össze kell fog­nunk, job­ban, mint bár­mi­kor korábban.

A magyar tör­té­ne­lem­ben már nem elő­ször elké­pesz­tő túl­erő­vel szem­ben kell helyt­áll­nunk. A nagy hábo­rú­ig a Kár­pá­tok övez­te tér­ség poli­ti­ka­i­lag, gaz­da­sá­gi­lag és szel­le­mi­leg is képes volt a tel­jes önel­lá­tás­ra. A nyel­vek, nem­ze­ti­sé­gek men­tén mes­ter­sé­ge­sen szét­szab­dalt terü­let orszá­ga­i­nak egy­más­ra kell találniuk.

Meg kell érte­nünk, hogy érde­kel­tek vagyunk egy­más sikerében.

Ha nem aka­runk enge­del­mes fogyasz­tó­ként vagy kiszol­gá­ló sze­mély­zet­ként élni a saját hazánk­ban, akkor a füg­get­len­sé­günk mara­dé­ká­ért, az érde­ke­in­kért, a jövőn­kért ma is küz­de­nünk kell.

Tóth Gábor

For­rás: vasar​nap​.hu