A jogállamiság nyomában
Aki az igazságot keresi, végül büntetést nyer ?
„Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.”
(Kosztolányi Dezső: Boldog szomorú dal)
Miközben a világ legtöbb állami vezetője a koronavírus-járvány második hullámának kezelésén, országuk működőképességének helyreállításán dolgozik, az Európai Bizottság újra a jogállamiság nemes, ám finoman fogalmazva is naiv eszméjével van elfoglalva. A Timmermans vonatkozó portfólióját „értékek és átláthatóság” címen átvevő Věra Jourová Magyarország kapcsán „beteg demokráciáról” beszél, éppen akkor, amikor a testület gőzerővel írja a minden EU‑s tagállamra kiterjedő jogállamisági országjelentéseket.
A dokumentumokat elvileg a mai nap hozzák nyilvánosságra (vagy egyes hírek szerint kitolják jövő hétfőre) – és bizonyos vagyok benne, hogy nem annyira a korrektség és a partnerség jegyében. Az éves jelentések ötletét még tavaly formalizálta a bizottság – persze számos hasonló tervet követően –, a hivatalos indokolás szerint „e mechanizmus keretében az Európai Bizottság évente megvizsgálja a jogállamiság helyzetét a tagállamokban. A jogállamisági mechanizmus a megelőzést fogja szolgálni. Célja az lesz, hogy elmélyítse a párbeszédet és az együtt gondolkodást a jogállamisággal kapcsolatban.”
Bár láttunk már az unióban kutyán nadrágot, ez a „vizsgálat” elvileg nem bír jogi konzekvenciákkal, nincs szerződéses alapja, igazából a bizottság a maga szervezeti és működési szabályzatát toldotta meg egy újabb eljárással. Persze afelől kétségünk nem lehet, hogy kiváló hivatkozási alapul fog szolgálni a liberális demokrácia mellett elkötelezett eurokratáknak a jövőben, ha már valódi téttel bíró jogi procedúrákban akarnak vegzálni egyes tagállamokat.
És mivel a lopakodó uniós jogalkotásnak és hatáskörelvonásnak valóban bevált eszköze az ilyen „soft law”, azaz „puha” jogi dokumentumokra történő mutogatás, azok legitimáló erejének retrospektív felnagyítása, a jelentés nyilvánosságra hozatala előtt nem árt pár dolgot még egyszer tisztázni. Legelőször is azt, amit már sokan és sokszor leírtak és elmondtak, jóllehet nem talált értő fülekre Brüsszelben: a „jogállamiság” mint normatív, azaz meghatározott, egzakt definícióval – ezáltal számonkérhetőséggel – rendelkező jogi kategória egyszerűen nem létezik.
Az legfeljebb egy elv, egy tág és homályosan körülírható kategória, amelynek egyes elemeit szemantikailag ki tudjuk fejezni (szabadság, egyenlőség stb.), de ezen elemek meghatározása is erősen világnézet- és kultúrafüggő.
Mi sem mutatja jobban a jogállamiság textúrájának képlékeny mivoltát, mint angol megfelelőjének (rule of law) történeti eredete. A kifejezés modern „újrafelfedezése” ugyanis a brit jogi hagyományhoz, a (XIX. századi értelemben vett) liberális jogászhoz, Albert Venn Dicey-hoz köthető, aki egyik tanárának hatására ültette át az angolba Arisztotelész nomarchia (értsd: szabályok uralma vagy eredete) tételét, de már mint kifejezetten és jellemzően korának Brit Birodalmára igaz jogi rendezőelvet. Nem hiába nem vették át koncepcióját a kontinensen, és alakult ki német nyelvterületen a Rechtsstaat vagy frankofón körökben a constitutionnalisme koncepciója.
De nem csak a kifejezés eltérő nyelvi (és elméleti) megalapozása ad alapot annak megfoghatatlanságára. Bármennyire is hasonlók a gyökerei az egyes európai állam- és társadalomszervezeteknek (zsidó-keresztyén hagyomány, ógörög filozófia, római jog), még mai, posztmodern korunkban is kézzelfogható az alkotmányos jogrendszerek különbözősége Lisszabontól Rigáig, Stockholmtól Budapestig.
Van olyan tagállam, ahol nincs elkülönült alkotmánybíróság (Svédország vagy Hollandia), van, ahol az igazságszolgáltatás igazgatása a kormány felügyelete alatt áll (például Franciaország), de olyan hely is van, ahol a bírák számára nem tiltott a párttagság (például Németország) – hogy a választási rendszerek vagy a média- és hírközlési hatóságok működésének sokszínű szabályozására ne is térjünk ki.
Mert ugye az Európai Unió egyik fő elve a sokszínűség és annak tiszteletben tartása. Látható azonban akár a Lengyel- vagy Magyarország ellen folyó „hetes cikkelyes” eljárásokból, akár a bizottság fentebb említett terveiből, hogy ezt a sokszínűséget az eurokrata zsánerdramaturgia nem igazán tiszteli. Azt állítják, hogy igenis létezik egy univerzális jogállamiság-fogalom, egy jogilag rögzíthető standard, amely ekképpen számon is kérhető a társadalom igazságmérnökei által. A probléma ugye egyfelől az, hogy mivel ilyen valójában nincs, művileg igyekeznek kreálni egyet, azt állítva például, hogy az uniós szerződés II. cikkében foglalt értékek tartalma – igazságosság, szabadság, demokrácia, egyenlőség, szolidaritás – minden tagállamban azonos.
Nyilvánvaló azonban, hogy ez utóbbi fordulatok sem jogi fogalmak, hanem természetesen politikai kategóriák, és egy konzervatív, egy szocialista vagy egy liberális (bár utóbbi kettő egyre nagyobb átfedést mutat) mást tart társadalmilag igazságos vagy szolidáris aktusnak. A probléma másik, jelentősebb része viszont az, hogy a brüsszeli számonkérőszék e fogalmak saját szája íze szerint történő, progresszív-balos interpretációját tételezi kizárólagosnak – és ráadásul semlegesnek. Ez legrövidebben azzal világítható meg, hogy a „mértékadó fősodor” szerint csak és kizárólag a liberális demokrácia a demokrácia – minden más, egyébként demokratikus alternatíva „beteg”, hogy Jourovát idézzük.
Így jutunk el oda, hogy egy történetileg széttartó evolúcióval és jelenleg is igen különféle tartalmakkal bíró kategóriát, mint a jogállamiság, szakmainak, objektívnek és főleg neutrálisnak tetsző pongyolába csomagolnak. Majd ezt mint „mindenki által” osztott, de valójában balliberális motívumokkal bíró mércét kérik számon olyanokon, akik nem feltétlenül a demokrácia multikulturalizmussal, szexuális szabadossággal, nemi eltévelyedésekkel és halálkultúrával felturbózott verzióját szeretnék választani. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy akik az igazságot (legalábbis a nem liberális igazságot) keresik, büntetést nyernek.
Azonban a dolog körmönfontságán és a kettős mércén kívül miért is rendkívül veszélyes ez az egész? Egyfelől azért, mert ideológiailag legalizálja a libernyákságot mint a politikai diskurzus kizárólagos keretrendszerét. És mint kulturális imperializmus egyben antidemokratikus is, hiszen az akár kisebbségben, akár adott helyen és időben többségben lévő hangokat, amelyek nem kellően liberálisak, jogilag marginalizálja és bünteti, politikailag pedig kirekeszti a „klubból”. Hiába tehát egy demokratikus választáson nyert legitim felhatalmazás, ha az nem a liberális irányba mutat, akkor nem legális, vagyis nem jogszerű, nem „jogállami”. A másik, praktikusabb veszély pedig az EU szétesésével fenyeget. Ha ugyanis a „klub” tagjai a „méltatlanságra” hivatkozva megvonják az egyébként jogosan járó forrásokat az „illiberalizmus bűnében vétkesektől”, akkor – „közös értékek” nyilvánvaló híján – mi fogja egyben tartani az uniót? Milyen érdek fogja motiválni a vegzált tagállamokat, hogy maguk is a klub tagjai maradjanak?
Sajnos azok, akik ma az integráció előmozdítására hivatkozva a „jog uralmának” (rule of law) kontrollálhatatlan következményekkel bíró elmélyítésén dolgoznak, valójában a „zsarolás uralmának” (rule of blackmail) uniformizált, bürokratikusan rideg falanszterpalotáját építik. Persze az etnikai, szexuális és nemi sokszínűségre hivatkozva. Hiszen ma már a szerződések és a jogállamiság őrének, az Európai Bizottságnak saját LMBTQ- – a mozaikszó alatt vélhetően a homoszexuálisokat értik – és genderstratégiája van. Ha jól emlékszem, nem erre vágytunk, amikor Bécsben cukrászdát akartunk nyitni.
Szánthó Miklós az Alapjogokért Központ igazgatója
Forrás: Magyar Nemzet