Antal-Ferencz Ildi­kó nem­rég meg­hí­vást kapott az Ohio állam­be­li Cleve­land­be, ahol az Egye­sült Álla­mok leg­na­gyobb magyar szár­ma­zá­sú közös­sé­ge él. A meg­hí­vás rész­ben az Első Magyar Refor­má­tus Egy­ház lel­ké­sze hiva­ta­li beik­ta­tá­sá­nak 20. évfor­du­ló­já­ra szólt. Végül nem tudott elutaz­ni az ese­mény­re, de meg­ígér­te, hogy utó­lag kikér­de­zi a lel­készt és fele­sé­gét, hogyan lát­ják az cleve­landi magyar refor­má­tu­sok sor­sá­nak ala­ku­lá­sát, ott­lé­tük 20 évé­nek tük­ré­ben. Beszél­ge­tő­tár­sai tehát ezút­tal főtisz­te­le­tű dr. Krasz­nai Csa­ba refor­má­tus püs­pök, a Kál­vin Egy­ház­ke­rü­let püs­pö­ke, tisz­te­let­be­li magyar kon­zul és fele­sé­ge, Krasz­nai Beá­ta peda­gó­gus, pszi­cho­ló­gus, a vasár­na­pi isko­la és a Nebu­ló Magyar Nyelv­is­ko­la veze­tő­je, akik nem­rég ünne­pel­ték 23. házas­sá­gi évfor­du­ló­ju­kat, és három gyer­mek szü­lei is.

Egy kis cleve­landi (refor­má­tus) történelem

Az Egye­sült Álla­mok első magyar refor­má­tus gyü­le­ke­ze­te, az Első Magyar Refor­má­tus Egy­ház 1891. május 3‑án, tehát pon­to­san 132 éve ala­kult Cleve­land­ben, Jurá­nyi Gusz­táv lel­kész, a magyar­or­szá­gi refor­má­tus zsi­nat akko­ri kül­döt­té­nek kez­de­mé­nye­zé­sé­re; az ő mun­kás­sá­ga alatt vásá­rol­tak tel­ket és kezd­ték el épí­te­ni az első temp­lo­mot. A gyü­le­ke­zet gyor­san növe­ke­dett, hiszen a leg­na­gyobb magyar kiván­dor­lá­si hul­lám az 1800-as évek leg­vé­gén, az 1900-as évek ele­jén érke­zett, majd a II. világ­há­bo­rút köve­tő és az ’56-os kiván­dor­ló hul­lá­mok is fel­duz­zasz­tot­ták az egyéb­ként sem kicsi egyháztagságot.

Az Egye­sült Álla­mok leg­na­gyobb, egy tömb­ben élő magyar közös­sé­ge Cleve­land­ben jött lét­re: a Buc­keye utcát és kör­nyé­két „kis Buda­pest­nek” vagy „kis Deb­re­cen­nek” hívták.

A refor­má­tus egy­há­zi éle­tet hat­van nyír­sé­gi kiván­dor­ló indí­tot­ta el. Elő­ször bérelt szo­bák­ban tar­tot­tak isten­tisz­te­le­tet, mert bár sokuk­nak saját ott­ho­na sem volt még, elő­ször Isten­nek akar­tak házat épí­te­ni. 1894-ben nyi­tot­ta meg kapu­ját a fából készült temp­lom, 1904-ben már kőtemp­lom­ban jöhet­tek össze a hívek, 1949-ben pedig fel­szen­tel­ték az ame­ri­kai refor­má­tu­sok köré­ben is egye­dül­ál­ló, az otta­ni magyar refor­má­tus közös­ség leg­na­gyobb, több ezer sze­mély befo­ga­dá­sá­ra alkal­mas temp­lo­mát. Később, hason­ló­an más ame­ri­kai váro­sok­hoz, ahol tömb­ben élt a magyar lakos­ság (pél­dá­ul New York, vagy New Jer­sey állam­ban Pas­sa­ic és New Bruns­wick), a jel­lem­ző­en nem Euró­pá­ból érke­ző, más nem­ze­ti­sé­gű friss beván­dor­lók bete­le­pe­dé­sé­vel a magya­rok foko­za­to­san kiköl­töz­tek a koráb­ban álta­luk bené­pe­sí­tett, kiépí­tett kör­nyék­ről. A cleve­landi­ak nehéz dön­tést hoz­tak: a kated­rá­lis épü­le­tét elad­ták és 1996-ra modern, ma is ott­hont adó temp­lo­mot épí­tet­tek a Wal­ton Hills nevű kert­vá­ro­si rész­ben. Kez­de­tek­től fog­va részt vet­tek az ame­ri­kai Krisz­tus Egye­sült Egy­há­zá­hoz tar­to­zó Kál­vin Egy­ház­ke­rü­let mun­ká­já­ban, és 2019-ben vál­tak a Magyar Refor­má­tus Egy­ház tagjává.

A kez­de­tek­ről elég sok infor­má­ci­ót lehet talál­ni a temp­lom és a refor­má­tu­sok hon­lap­ján, de a jelen­ről kevés­bé, így ez volt első kér­dé­sem a püs­pök­höz, aki elma­gya­ráz­za azt, amit 10 hónap­ja New Jer­sey állam­ban élő kato­li­kus­ként magam is meg­ta­pasz­tal­tam, hiszen min­den fele­ke­zet­re igaz: a nagy kiván­dor­lá­so­kat köve­tő­en a magyar egy­há­zi közös­sé­gek rob­ba­nás­sze­rű növe­ke­dé­se annak is köszön­he­tő, hogy a temp­lo­mok akko­ri­ban nem­csak a val­lás és a hit meg­élé­sé­nek szín­he­lyei vol­tak, hanem a magyar iden­ti­tás és a magyar kul­tú­ra ápo­lá­sá­nak sze­re­pét is felvállalták.

„Bár­ho­vá megyünk Ame­ri­ka-szer­te, a hit és a magyar kul­tú­ra és iden­ti­tás kéz a kéz­ben jár; és bár szá­mom­ra egy­ér­tel­mű, hogy a hit az első, mert ez az egy­ház kül­de­té­se: a Krisz­tu­si hit meg­élé­se és tovább­adá­sa, de a ket­tő itt min­den­hol együtt jár. Ilyen szem­pont­ból spe­ci­á­li­sak az egy­há­za­ink és fon­tos kül­de­té­sük van; bás­tyák vagyunk – ellen­tét­ben akár a magyar, vagy az erdé­lyi, dél­vi­dé­ki és fel­vi­dé­ki egy­há­zak­kal, ahol a temp­lo­mok főleg a val­lás és a hit szín­te­rei. Éppen ezért, nálunk jel­lem­ző­en az is eljön egy temp­lo­mi közös­sé­gi prog­ram­ra, akit nem, vagy nem első­sor­ban a hite vonz oda, hanem a magyar­sá­gát akar­ja épí­te­ni és kitel­je­sí­te­ni – és ez nem gond, sőt, én ezt misszi­ós terü­let­ként fogom fel: annak, aki még nem hisz Isten­ben, meg­mu­tat­ha­tunk egy másik utat a Szent­lé­lek segít­sé­ge által. Ebből a szem­pont­ból job­ban ért­he­tő a magyar refor­má­tus közös­ség koráb­bi nagy növe­ke­dé­se is, ami­nek csú­csa itt a ’50-es évek­ben a 3 – 4 ezer fő volt.”

Fotó: A közös­ség 130+1 éves évfor­du­ló­já­nak ünnepsége

A jelen­le­gi tag­ság­ról azért nem talál­ni sem­mi­lyen ada­tot, mert csak az egy­ház­ke­rü­let­nek van ilyen hiva­ta­los doku­men­tu­ma, ami­ből kide­rül: ők is „egy fogyó, elöre­ge­dő és anya­gi prob­lé­má­val küz­dő gyü­le­ke­zet”; de ez nem jelen­ti azt, hogy ne len­né­nek élő gyü­le­ke­zet. Az egy­ház­ke­rü­let­nek jelen­leg húsz gyü­le­ke­ze­te van New York­tól Chi­ca­gó­ig és Buf­fa­ló­tól Flo­ri­dá­ig – négy Cleve­land­ben –, melyek­ben nagy­rész­ben már angol nyel­vű szol­gá­la­tok van­nak, és ami­ből 35 – 40% élet­ké­pes  – magya­ráz­ta a püs­pök, majd hoz­zá­tet­te: „Ez egy nagyon nehéz szív­vel kimon­dott szám, ráadá­sul még ők is nehéz­sé­gek­kel küz­de­nek, de meg­tart­ják a szol­gá­la­tu­kat, ahogy pél­dá­ul mi is, mert van állan­dó lel­ki­pász­to­ruk – ez az egyik kul­csa a meg­ma­ra­dás­nak.” Ezért is indí­tot­ta el azt a magyar kor­mány és a Magyar­or­szá­gi Refor­má­tus Egy­ház által támo­ga­tott lel­ké­szi men­tor­prog­ra­mot, amely­ben hat-kilenc hóna­pos rotá­ci­ó­ban fogad­nak magyar lel­ki­pász­tort vagy házas­párt, aki­nek náluk lesz a bázi­sa, onnan szol­gál a kör­nyék­be­li vagy távo­lab­bi szór­vány­gyü­le­ke­ze­tek­ben, és aki haza­tér­ve saját közös­sé­gét gaz­da­gít­hat­ja itte­ni lel­ki élmé­nye­i­vel és tapasz­ta­la­ta­i­val – tehát úgy segí­te­né­nek Ame­ri­ká­ban, hogy köz­ben nem súlyos­bít­ják az ott­ho­ni ugyan­csak súlyos lelkészhiányt.

Meg­tud­tam azt is, hogy annak elle­né­re, hogy a jár­vány alatt nagyon szi­go­rú sza­bá­lyo­kat vezet­tek be, és így náluk sen­ki nem bete­ge­dett meg, az Első Magyar Refor­má­tus Temp­lom tag­ja­i­nak lét­szá­ma a covid előt­ti idő­szak­hoz képest még­is nagyon labi­lis és folya­ma­to­san csök­ke­nő: az idős tagok egy­re inkább ott­ho­nuk­hoz kötöt­té vál­tak és így kb. 35 – 40 idős tag­gal csök­kent a sta­bil 75 – 80 fős közös­ség, ami óri­á­si vesz­te­ség. Jelen­leg 150 fő körül van a lét­szám (bele­ért­ve a fia­ta­lo­kat és a gyer­me­ke­ket), ami­nek fele rend­sze­re­sen láto­gat­ja a még min­dig leg­na­gyobb ame­ri­kai magyar refor­má­tus gyülekezetet.

Elame­ri­ka­ni­zá­ló­dott magyar refor­má­tus közösség

Ami­kor a Krasz­nai házas­pár 2003. május 9‑én Cleve­land­be érke­zett, azt lát­ták, hogy a gyü­le­ke­ze­tük tel­je­sen elame­ri­ka­ni­zá­ló­dott, a szó szo­ros értel­mé­ben: heti egyet­len­egy magyar isten­tisz­te­let volt, sem­mi­lyen más alka­lom, prog­ram nem léte­zett. „Meg­döb­be­nés volt szá­munk­ra, hiszen előt­te is egy Magyar­or­szág­ról érke­zett lel­ki­pász­tor szol­gált itt; ugyan­ak­kor elő­de­ink két-három, leg­fel­jebb öt évig marad­tak, ami mutat­ja, hogy vala­mi nem volt rend­ben itt. A kelet-olda­li refor­má­tus egy­ház, azaz a mi gyü­le­ke­ze­tünk, amú­gy­is az elame­ri­ka­ni­zá­ló­dott magyar egy­há­zak között volt szá­mon­tart­va – míg a nyu­gat-olda­li egy­ház job­ban őriz­te magyar­sá­gát itt Cleve­land­ben –, ezért

ami­kor meg­jöt­tünk, rög­tön nagy hang­súlyt fek­tet­tünk arra, hogy elin­dít­sunk magyar alkal­ma­kat az akko­ri kicsi, de erős mag számára.”

Ez kb. 15 – 20 idős, azaz ’56-os magyart és fia­ta­labb tago­kat, össze­sen kb. 50 – 60 főt jelen­tett, főleg közép­ko­rú­a­kat és idő­seb­be­ket; gye­re­kek és fia­ta­lok alig vol­tak jelen a gyü­le­ke­zet­ben. Krasz­nai Csa­ba beve­ze­tett két újdon­sá­got: kis­cso­por­tos lel­ki­szol­gá­la­tot az ame­ri­kai tagok szá­má­ra (házak­nál, nem fel­tét­le­nül a temp­lom­ban – ezt még a gaz­dag­ré­ti egy­ház­köz­ség­ben, dr. Lovas And­rás lel­ki­pász­tor mel­lett tanul­ta meg, és e mód­szer alap­ján képe­zett ki Cleve­land­ben lai­kus veze­tő­ket); és bib­lia­órát a fia­tal fel­nőtt magya­rok szá­má­ra, ame­lye­ket ő veze­tett. Mind­két kez­de­mé­nye­zés sike­res volt, utób­bi­ban rob­ba­nás­sze­rű növe­ke­dés indult – a gyü­le­ke­zet lát­ha­tó­an ki volt éhez­ve egy új, friss lel­ki­pász­to­ri veze­tés­re, és kide­rült, hogy a fia­ta­lok, akik közül töb­ben az ame­ri­kai egy­ház­hoz is tar­toz­tak, a magyar közös­ség­be is sze­ret­tek vol­na jár­ni. „Min­den máso­dik pén­te­ken jött sta­bi­lan 20 – 30 fő, de a fele­sé­gem­mel szer­ve­zett hús­vé­ti és kará­cso­nyi alkal­mak­kor fel­buk­kan­tak olya­nok is, akik­kel koráb­ban soha nem talál­koz­tunk – jel­lem­ző­en az ország­ban ille­gá­li­san élő, egye­dül­ál­ló mun­ká­sok is eljöt­tek, akik­nek nem volt kivel ünne­pel­je­nek –, ilyen­kor akár het­ve­nen is összegyűltünk.”

A bib­lia­órák, ima­al­kal­mak mel­lett min­den hónap­ban egy­szer ebéd volt/van a temp­lom­nál, ami­nek nem­csak az anya­gi támo­ga­tás meg­te­rem­té­se, hanem a közös­ség­épí­tés is a cél­ja. A gyü­le­ke­zet ter­mé­sze­te­sen meg­tart­ja a magyar egy­há­zi és álla­mi ünne­pe­ket, kiegé­szít­ve az ame­ri­kai ünne­pek­kel, hagyo­má­nyok­kal. Mivel nagyon fon­tos szá­muk­ra a másod‑, illet­ve har­mad­ge­ne­rá­ció is – mert nél­kü­lük a gyü­le­ke­zet­nek nem len­ne jövő­je –, és azok is, akik­nek egy­ál­ta­lán nin­cse­nek magyar gyö­ke­re­ik, de csat­la­koz­tak hoz­zá­juk az elmúlt évek során,

igye­kez­nek ötvöz­ni a két kul­tú­ra adta lehe­tő­sé­ge­ket, fel­ada­to­kat: a közös isten­tisz­te­le­ten és külön­le­ges ünne­pi alkal­ma­kon öröm­mel vesz­nek részt és tisz­te­let­ben tart­ják egy­más hagyományait.

A leg­na­gyobb kihí­vás szá­muk­ra, hogy a fia­ta­lok külön­bö­ző cso­port­jai (itt szü­le­tett, rend­sze­re­sen járó tagok, nem szo­ro­san kap­cso­ló­dó soka­dik gene­rá­ci­ók és az átme­ne­ti­leg itt tar­tóz­ko­dók) szá­má­ra olyan prog­ra­mo­kat, lel­ki támo­ga­tást nyújt­sa­nak, ami­ben min­den­ki meg­ta­lál­ja, amit keres, és köz­ben egy­sé­ges gyü­le­ke­ze­tet is alkossanak.

Fotó: Szü­re­ti bál 2019-ben

Bea elme­sél­te: a hat éven keresz­tül sta­bi­lan zaj­ló bib­lia­órá­kat 2010-ben abba­hagy­ták, mert gya­kor­la­ti­lag magyar klub­bá ala­kul­tak.  „Remél­tük, hogy beta­go­zód­nak, de nem így tör­tént: pén­te­ken eljöt­tek hoz­zánk, vasár­nap viszont nem jelen­tek meg, inkább az ame­ri­kai temp­lom­ba men­tek, így a gyü­le­ke­ze­tünk nem érez­te őket magu­ké­nak. Köz­ben meg­szü­let­tek és fel­nőt­tek a gye­re­ke­ink, mind­ket­ten tanul­tunk – én elmen­tem egye­tem­re, Csa­ba a dok­to­ri­ját végez­te –, így más­faj­ta igé­nyek is fel­me­rül­tek.” Meg­ala­kult a vasár­na­pi isko­la a fél 10-es magyar isten­tisz­te­let alatt, majd a magyar isko­la a 11 órás angol isten­tisz­te­let alatt (köz­ben egy másik szo­bá­ban zaj­lott az angol vasár­na­pi isko­la). Előb­bi­ben a bib­lia­is­me­ret, imád­ko­zás, dicső­í­tő éne­kek tanu­lá­sa az elsőd­le­ges, utób­bi­ban magya­rul tanul­nak olvas­ni, írni a gye­re­kek. Az azóta az Ohio állam által hiva­ta­lo­san bejegy­zett Nebu­ló Magyar Nyelv­is­ko­la cél­ja nem a magyar isko­lai tan­anyag okta­tá­sa, hanem egy átfo­gó kul­tu­rá­lis neve­lés, magyar iro­da­lom­ból és nyelv­tan­ból, tör­té­ne­lem­ből és földrajzból.

A covid nekik sem segí­tett, és töb­ben el is köl­töz­tek. A lét­szám 20 – 30 között mozog, most öt cso­port­juk van: a leg­na­gyob­bak azok a 16 – 18 éve­sek, akik­kel 9 – 10 éve elin­dult az okta­tás; a leg­ki­seb­bek a 3 – 4 éve­sek, és van egy ango­lul beszé­lő, magya­rul értő cso­port – nekik gyak­ran kul­tu­rá­lis fog­lal­ko­zást tar­ta­nak, pél­dá­ul far­sang, már­ci­us 15‑e kap­csán.  „A mi gye­re­ke­ink elég jól olvas­tak már magya­rul, de több gye­rek­nek a magyar kará­cso­nyi ver­set a szá­juk­ba kel­lett rág­ni. Ezen fenn­akad­tam és elin­dí­tot­tam a magyar isko­lát. Min­den­ki­nek saját tan­anya­got írtunk: én elfo­gad­tam, hogy a gye­re­ke­im szó­kin­cse sosem lesz olyan, mint az enyém, de olyan erős ala­po­kat kap­tak, hogy ha haza­lá­to­gat­nak, több­nyi­re nem veszik ész­re raj­tuk, hogy nem ott­hon nőt­tek fel.

Büsz­ke vagyok arra, hogy a város­ban az egyik leg­lát­ha­tóbb isko­la let­tünk, mert a váro­si prog­ra­mok­nál gyak­ran vál­lal­juk a szín­pa­di szerepléseket.

A mi isko­lánk nem egy ellen-isko­la, hanem egy hét­vé­gi magyar isko­la, amit vasár­nap tar­tunk, mert min­ket Isten arra hívott, hogy mi ezt a gyü­le­ke­ze­tet épít­sük. A mi célunk ezzel, ahogy min­den más­sal is, az evan­ge­li­zá­ció. Van olyan csa­lád, akit soha nem lát­ni a temp­lom­ban, de a gye­re­kek nem­csak a magyar isko­lá­ba, hanem a vasár­na­pi isko­lá­ba is eljön­nek – nagyon szép és igé­nyes kéz­mű­ves esz­kö­zök­kel dol­go­zunk, ezért is nagyon sze­re­tik a gye­re­kek –, és ott hal­la­nak arról, hogy Istent hogyan hívod be a szí­ved­be, hogyan köve­ted őt. Nyá­ron is azzal küld­jük el őket, hogy Jézus azalatt is velük lesz; és ha bár­mi­lyen bajuk van, hogyan tud­ják Vele meg­be­szél­ni. Nem min­den­ki érti: bár nekünk is nagyon fon­tos a magyar­ság, a hit­élet még fon­to­sabb: ami­kor időn­ként a két isten­tisz­te­le­te­ket össze­von­ják, a magyar isko­la marad el, nem a vasár­na­pi isko­la”.

Ami­kor a szá­mok­ra rácso­dál­koz­tam, Csa­ba elis­mer­te: való­ban kicsik Cleve­land és kör­nyé­ke száz­ez­res nagy­ság­ren­dű magyar szár­ma­zá­sú lakos­sá­gá­hoz képest – ebből a Kár­pát-meden­cé­ben szü­le­tett kiván­dor­lók szá­ma keve­sebb, mint tíz­ezer főre tehe­tő, a leg­töb­ben pedig már másod-har­ma­dik, stb. gene­rá­ci­ó­sok. Sze­rin­te ennek egyik oka az, hogy az utób­bi évti­ze­dek­ben a kiván­dor­lás csök­kent és akik nem tele­ped­nek le, nem tago­zód­nak be közös­sé­gek­be sem. A másik ok, hogy sok kis magyar közös­ség van, nagyon sok prog­ram­mal, és így a viszony­lag nagy lét­szám szét­ap­ró­zó­dik. A nyolc egy­há­zat és 15 vilá­gi szer­ve­ze­tet össze­fo­gó Egye­sült Magyar Egy­le­tek ernyő­szer­ve­zet­ként igyek­szik koor­di­nál­ni a prog­ra­mo­kat – min­den janu­ár­ban van egy egyez­te­tő gyű­lé­sük –, így a főbb alkal­mak nem ütik egy­mást, még­is óha­tat­la­nok az átfe­dé­sek, az ese­mé­nyek szá­mos­sá­ga miatt. „A prog­ra­mok mennyi­sé­ge miatt talán egy kicsit meg­csö­mör­löt­tek az embe­rek. Össze­ha­son­lí­tás­kép­pen: Los Ange­les­ben vagy Chi­ca­gó­ban két-három havon­ta van egy-egy nagyobb ren­dez­vény, itt folya­ma­to­san. Friss tisz­te­let­be­li kon­zul­ként tavaly óta azt is látom, milyen sok magyar él itt, akik­kel 20 év alatt még sosem talál­koz­tam. A magya­rok nagyon el van­nak szi­ge­tel­ve az össz­ma­gyar­ság­tól, egy­más­tól és a ren­dez­vé­nyek­től is. Szá­mom­ra is nagy kér­dés, hogy ha vala­ki magyar­nak tart­ja magát, miért nem vesz részt egy októ­ber 23‑i vagy már­ci­us 15‑i meg­em­lé­ke­zé­sen, ami alap len­ne. Ilyen­kor nem két­száz­öt­ve­nen, hanem sok­kal töb­ben kel­le­ne lennünk.”

Fotó: Nebu­ló Magyar Nyelviskola

Bea hoz­zá­tet­te: az akár három­ezer fős cser­kész­nap azért kivé­te­les, mert nem­csak a magya­ro­kat vonz­za, és mert maga a hely­szín is köz­is­mert, sokan messzi­ről is ide­utaz­nak. „És még nem is emlí­tet­tük az akro­ni magya­ro­kat, akik itt van­nak tőlünk 20 perc­re. Min­den­ki a maga szer­ve­ze­tét épít­ge­ti, de így az egyes szer­ve­ze­tek lét­szá­ma­it sem lehet növel­ni. Mi nem vagyunk pesszi­mis­ták, reá­li­san lát­juk eze­ket a szá­mo­kat. És hoz­zá kell ten­ni azt is, hogy azok a szer­ve­ze­tek és gyü­le­ke­ze­tek élték túl a száz évet, akik nyi­tot­tak a követ­ke­ző gene­rá­ció felé.”

A kiván­dor­lók egy része ugyan­is nem taní­tot­ta meg gye­re­ke­it magya­rul, de ha azt mon­da­nánk nekik, hogy ők nem magya­rok, nagyon megsértődnének,

mert a nevük az, és pont úgy készí­tik a csir­ke­pap­ri­kást, mint ott­hon, de a szü­le­ik azzal a fel­fo­gás­sal jöt­tek ki ide, hogy a magyar egy tit­kos nyelv és asszi­mi­lá­lód­ni kell. „A Buc­keye utcán még min­dig sok magyar kiírást, cég­táb­lát lát­ni. De ott ma már nem mersz lepar­kol­ni, söté­te­dés után nem mersz elin­dul­ni, s ha mi nem jövünk ki onnan, most már nem len­ne közös­sé­günk. Dr. Ladá­nyi Albert gond­no­kunk nem beszél magya­rul, de tar­tot­ta a magyar­sá­gát; töb­ben a gyü­le­ke­zet­ből nem jár­tak Magyar­or­szá­gon, de bele­tet­ték az éle­tü­ket a magyar­ság­ba. Való­ban fur­csa, mi is más­képp gon­dol­ko­dunk, de ha ők nin­cse­nek, a közös­ség nem élte vol­na túl. Egyéb­ként ők is nagyon bán­ják már, hogy nem beszél­nek magya­rul. Nekem nincs H betű a kocsi­mon, meg zász­ló a házon, de a magyar nyelv szá­mom­ra nagyon fon­tos. Min­dig aggód­va figyel­tem a gye­re­ke­i­met, még értik‑e, amit mon­dok nekik, és nagyon meg­könnyeb­bül­tem, ami­kor kide­rült, hogy még a magyar szó­vic­ce­ket is értik.”

Deb­re­cen­ből Tor­on­tón át Clevelandbe

Ha már szó­ba került csa­lá­di éle­tük, meg­kér­tem őket, mesél­je­nek kül­föld­re köl­tö­zé­sük­ről. Meg­tud­tam, hogy Krasz­nai Csa­ba 1997-től két évet töl­tött Washing­ton DC-ben első Csi­kesz Tibor ösz­tön­dí­jas diák­ként, és miköz­ben társ­lel­kész­ként szol­gált Nt. dr. Ber­ta­lan Imre mel­lett, máso­dik mes­te­ri dip­lo­má­ját is meg­sze­rez­te. 1998-ban letet­te papi vizs­gá­ját a Deb­re­ce­ni Refor­má­tus Teo­ló­gi­ai Egye­te­men, 1999-ben pedig vissza­tért Magyar­or­szág­ra, de meg­ma­radt ben­ne a diasz­pó­ra szol­gá­la­tá­nak vágya, ami­ről felet­te­sei is tud­tak, ezért Tor­on­tó­ba küld­tek fél évre helyet­te­sí­te­ni az Evan­gé­li­kus-Refor­má­tus Magyar Egye­sült Egy­ház­ba. Ott olyan jó kap­cso­lat­ba került a hívek­kel, hogy vissza­hív­ták tel­jes ide­jű lel­kész­nek, azon­ban idő­vel min­den­fé­le admi­niszt­ra­tív prob­lé­mák merül­tek fel, így Ber­ta­lan Imre és Kovács Albert segít­sé­gé­vel, vala­mint az ösz­tön­díj­prog­ra­mot szer­ve­ző hölgy, Chi­kes Mária báto­rí­tá­sá­ra újra jelent­ke­zett az ame­ri­kai lel­kész­kö­zös­ség­be. Így került Cleve­land­be, ahol épp akkor ürült meg a pulpitus.

Bea nevet­ve hoz­zá­tet­te: kima­radt a fel­so­ro­lás­ból, hogy 2000-ben össze­há­za­sod­tak, és két­szer uta­sí­tot­ta vissza a toron­tói hívást, mert akkor lett vol­na az eskü­vő­jük, de ami­kor már har­mad­szor jött a hívás, elő­re­hoz­ták az eskü­vőt és kiutaz­tak Kana­dá­ba fél évre. Egy évre rá újra, első gyer­me­kük is ott szü­le­tett. Még a deb­re­ce­ni egye­te­mi évek­ből isme­rik egy­mást, ő a taní­tó­kép­zőn vég­zett. „A főis­ko­lán nagyon erős hívő közös­sé­günk volt, Buda­pest­re is úgy men­tem dol­goz­ni, hogy keres­tem magam­nak egy új közös­sé­get, így kerül­tem a Timó­te­us Tár­sa­ság­hoz, ahol egye­te­mis­ták­kal dol­goz­tam, lel­ki alkal­ma­kat szer­vez­tünk több­száz diák­nak, így nagy szer­ve­zői kész­sé­get és tapasz­ta­la­tot sze­rez­tem. Hatal­mas lel­ki több­let­tel jöt­tem el a Timó­te­us­tól, nyu­god­tam mond­ha­tom: én gya­kor­lat­ban sze­rez­tem meg azt, amit Csa­bá­nak a teo­ló­gi­án elmé­let­ben oktat­tak. Nagy aján­dék volt ez lel­kész­fe­le­ség­ként, ami­kor ide kijöt­tünk. Jól kiegé­szí­tet­tem azt, amit a fér­jem vég­zett, és ez a gye­re­ke­in­ken is lát­szik. Én min­dig rész­idő­ben dol­goz­tam, hogy ők min­dig érez­zék: min­dig itt vagyok nekik – hiszen más segít­sé­günk nem volt.” Bea sze­rint amit a Timó­te­us­tól kapott, azóta is meg­ha­tá­roz­za éle­tét, mert bár Buda­pes­ten jogi egye­tem­re készült, végül lel­kész­fe­le­ség­ként Ame­ri­ká­ban kötött ki:

„Isten nagyon mást ter­ve­zett, mint amit én embe­ri­leg magam­nak kitaláltam…”

Fotó: Krasz­nai házaspár

A házas­sá­gi évfor­du­ló­juk kap­csán szó­ba került, hogy bár hívő kör­ből jön­nek, nagyon sok isme­rő­sük elvált. „Emlék­szem, mikor egy Timó­te­us-elő­adá­son az elő­adó azt mond­ta: 20 év múl­va az itt ülők 70%-a nem fog­ja Jézust követ­ni. Meg­döb­ben­tő volt. Lel­ke­sek, fia­ta­lok vol­tunk – per­sze, hogy nem hit­tünk neki. Nem tudom, végül iga­za lett‑e. Ami a bará­ti házas­pá­ro­kat ille­ti, sokan leél­nek egy­más mel­lett 10 – 20 évet, és bár egy­más mel­lett halad­tak, a végén mint­ha külön célok­hoz értek vol­na. Nekem is iga­zod­ni kel­lett Csa­ba útjá­hoz: ő meg­csi­nál­ta a dok­to­ri­ját, püs­pök lett, uta­zott – én meg itt­hon ültem a gye­re­kek­kel. Nekem is kel­lett egy saját élet­sze­let­ke, ami szin­tén növe­ked­het. Ez a Nebu­ló is, és ez a saját szak­mám is. De a csa­lá­di egyen­súlyt meg­tar­ta­ni az évek során így nagyon nagy művé­szet volt.”

A gye­re­kek szü­le­té­se után 2010-ben Bea elvé­gez­te a gyer­mek­pszi­cho­ló­gi­át, majd 2019-ben kli­ni­kai pszi­cho­ló­gus lett, és azóta lel­ki­gon­do­zó. Egy keresz­tény magán­ren­de­lő­be került három évig, ahol főleg házas­pá­rok­kal és min­den­fé­le prob­lé­mák­kal, fóbi­ák­kal, depresszi­ó­val, tovább­ta­nu­lá­si kér­dé­sek­kel hoz­zá for­du­ló tiné­dzse­rek­kel fog­lal­ko­zott, sőt, egy idő­ben kihe­lyez­ték az egyik közép­is­ko­lá­ba, váran­dós tiné­dzse­rek­hez.  „Ez egy nagyon fele­lős­ség­tel­jes mun­ka, a tör­vény­vál­to­zá­sok­kal nap­ra­kész­nek len­ni, hiva­ta­los szer­vek­kel együtt­dol­goz­ni, nagyon pre­cíz papír­mun­kát is igé­nyel. Egész­ség­ügyi okból végül ott­hagy­tam őket, saját pra­xist fogok nyit­ni, ami szin­tén nagy fele­lős­ség – ráadá­sul két­éven­te meg kell újí­ta­ni az enge­délyt –, de nagyon sze­re­tem. Még sokat tud­nék mesél­ni róla, de rövi­den: nagyon hálás vagyok Isten­nek eze­kért a talál­ko­zá­so­kért, mert

így meg­mu­tat­hat­tam a hoz­zánk for­du­lók­nak: mi, keresz­té­nyek elfo­ga­dó és nem ítél­ke­ző embe­rek vagyunk.”

Arra a kér­dé­sem­re, hogyan élik meg ezt a nagyon aktív éle­tet a gye­re­ke­ik, össze­ne­vet­tek: aktí­van. A 20 éves Ráhel másod­éves egye­te­mis­ta köny­ve­lés-spa­nyol sza­kon, hob­bi­ja a szí­né­szet és a csel­ló­zás; a 18 éves Jóel orvos sze­ret­ne len­ni, a 16 éves Olí­via keresz­tény magán­is­ko­lá­ba jár, sza­bad­ide­jé­ben ver­seny­fal­má­szó. Csa­ba fel­em­le­get­te, hogy egy­szer kapott egy jóta­ná­csot: élvez­zen min­den pil­la­na­tot a gye­re­ke­i­vel, ami nagyon beiga­zo­ló­dott. „Nagy hang­súlyt fek­tet­tünk a csa­lá­di élet­re, a csa­lá­don belü­li össze­tar­tás­ra, sze­re­tet­re és meg­bo­csá­tás­ra; igye­kez­tünk sok közös prog­ra­mot csi­nál­ni, ami egy­re job­ban össze­ko­vá­csolt. Min­dig ter­mé­sze­tes módon éltük meg hitün­ket és úgy is beszél­tünk róla. Fon­tos­nak tar­tot­tuk, hogy csa­lá­di­lag együtt legyünk az imád­ság­ban és bib­lia­ol­va­sás­ban, min­den este lefek­vés előtt, éve­ken át,  az volt a nap leve­ze­té­se. Most már nehe­zebb, min­den­ki­nek van saját éle­te, de most is igyek­szünk össze­hoz­ni ezt a csa­lá­di ima­kört, leg­alább hetente.”

Ráhel ott­hon lakik, közel az egye­tem. Kisebb korá­ban bap­tis­ta isko­lá­ba járt, ahogy a töb­bi­ek is, és ott nagyon nagy hang­súly van az evan­ge­li­zá­ci­ón, amit ő nagyon komo­lyan vett. „Ráhel­nek nagy lel­ki aján­dé­ka, hogy nagyon könnyen beszél Isten­ről és a hité­ről; az álla­mi isko­lá­ban volt is ebből prob­lé­mánk, az egyik taná­ra panasz­ko­dott rá, de volt gyü­möl­cse is: elin­dult egy bib­lia­kör neki köszön­he­tő­en. Most az egye­te­men is foly­tat­ja; az ő hite tehát nagyon lát­ha­tó. A töb­bi­ek ele­in­te ‘csak’ a jó csa­pat­ba akar­tak tar­toz­ni, de idő­vel nekik is elmé­lyült a hitük. Hiszem, hogy jól meg­ala­poz­tuk” – foly­tat­ta Bea, hoz­zá­té­ve: saját kor­osz­tá­lyuk kiko­pott a gyü­le­ke­zet­ből – álta­lá­nos jelen­ség, hogy a kon­fir­má­lás után már nem jár­nak a gyü­le­ke­zet­be – ezért ő sokat tett azért, hogy a gaz­dag­ré­ti közös­ség befo­gad­ja őket.

A hit­élet mel­lett ugyan­is az is ter­mé­sze­tes volt, hogy magya­rul beszél­nek ott­hon és min­den nyá­ron hat-kilenc hét­re haza­men­nek Magyar­or­szág­ra, ahol Bea ren­ge­teg tábor­ba is elkül­di őket – azért, hogy legyen kap­cso­la­tuk a nagy­szü­lők­kel és ott­hon érez­zék magu­kat, úgy az ország­ban, mint a gaz­dag­ré­ti gyü­le­ke­zet­ben, akik­kel nya­ran­ta csa­lá­di tábor­ba is jár­nak Bala­ton­szár­szó­ra. „Ez is nagyon meg­ha­tá­roz­ta a magyar­ság­tu­da­tu­kat. Nagyon nagy bará­ti körünk volt ott­hon és ezt 20 év alatt ilyen távol­ság­ból is sike­rült meg­őriz­ni és a gye­re­ke­ink­nek is átad­ni. Minden­nek elle­né­re a két kisebb nagyon ame­ri­kai lett, ők itt érzik ott­hon magu­kat. A fiunk kéri, hogy néz­zünk Super­bowlt és kosár­meccse­ket; és bár sze­ret­nek Magyar­or­szág­ra men­ni, örül­nek, ha vissza­jö­vünk, nekik itt van az ott­ho­nuk. Viszont szé­pen beszé­lik a nyel­vet, és ami­kor a fiunk egye­tem­re készü­lő­dé­se köz­ben szó­ba jött Ari­zo­na, azon­nal meg­kér­dez­te: van­nak ott magya­rok? Arra kér­jük őket, hogy bár­hol is élnek, vegye­nek részt az otta­ni magyar közös­ség életében.”

A saját jövő­jü­ket ille­tő­en a férj vála­sza elő­ször nagyon rövid volt: „Ezt csak Isten tud­ja”, aztán így foly­tat­ta:  „Már nagyon sok­szor kér­dez­ték, miért nem köl­tö­zünk haza. Gon­dol­koz­tunk raj­ta és ter­vez­tük is, de Isten min­dig úgy intéz­te, hogy itt tart­son ben­nün­ket. Az első év után meg­hosszab­bí­tot­tuk még négy évvel a vízu­mot, utá­na meg­nyer­tük a zöld­kár­tyát a lot­tón – ez is egy cso­da volt –, aztán jött a dok­to­ri prog­ram, püs­pök­he­lyet­tes, majd püs­pök let­tem. És most nem is tud­nék elmen­ni: 2025-ig tart a man­dá­tu­mom, és tavaly tisz­te­let­be­li kon­zul let­tem – ami kép­vi­se­le­tet, kap­cso­lat­tar­tást, okirat-hite­le­sí­tést, meg­ha­tal­ma­zá­sok írá­sát és fizi­kai segít­ség­nyúj­tást jelent – emi­att nem is hagy­ha­tom el Ohi­ót. És ez egy élet­re szól… Egy idő után azt lát­tuk, hogy Isten min­dig elő­ké­szí­tet­te az utat szá­munk­ra és jó hely­re hozott minket:

nekünk itt egy kül­de­tést kell betöl­te­ni, mind a hit, mind a magyar­ság szem­pont­já­ból – egy­elő­re azt lát­juk, hogy itt van a helyünk.”

Fele­sé­ge hoz­zá­tet­te: min­den 3 – 5 évben meg­vizs­gál­ták, itt‑e még a helyük és mi vezet­te őket. Fel­idéz­te: ami­kor meg­vet­ték a saját házu­kat, Csa­bát haza­hív­ták lel­kész­nek Sáros­pa­tak­ra, ami teo­ló­gia taní­tás­sal is együtt járt vol­na – az szá­má­ra nagyon izgal­mas hívás volt, de akkor is arra jutot­tak, marad­nak. „Most már nem haza­vi­he­tő­ek a gye­re­ke­ink, nem raj­tunk múlik, de mi most is nyi­tot­tak vagyunk arra, hogy Isten hova hív min­ket; ha pedig nem látom nagyon konk­ré­tan, akkor ott leszek, ahol a gye­re­ke­im. Mivel nagyon jó kap­cso­lat­ban vagyunk, bízom ben­ne, talán nem fogunk annyi­ra szét­szó­ród­ni. Ráhel nagyon sze­ret­ne Magyar­or­szág­ra köl­töz­ni, ami távol van innen, de mi oda haza­já­runk. A töb­bit meglátjuk….”

Antal-Ferencz Ildi­kó

For­rás: 777b​log​.hu