A hiba, melyet elkövetünk

„A tömeg a vég, a radi­ká­lis semmi.” 

 Oswald Speng­ler: A nyu­gat alkonya 

A rom­bo­lás korát éljük. Előbb az intéz­mé­nye­ket és a tár­sa­dal­mat alko­tó struk­tú­rá­kat, aztán magát a józan észt rom­bol­ta a magát hala­dás­nak neve­ző új bar­ba­riz­mus, most pedig, vége­ze­tül, a tör­té­ne­lem és a kul­tú­ra ellen fordult.

A kitű­nő Héro­do­tosz – a tör­té­net­írás aty­ja – mesél egy érde­kes és tanul­sá­gos tör­té­ne­tet „A ​görög-per­zsa hábo­rú” című köny­vé­ben. Sze­rin­te a szkí­ták meg­va­kí­tot­ták a rab­szol­gá­i­kat, hogy ne tud­ja­nak lop­ni. E biz­ton­ság­tech­ni­kai meg­ol­dás után a szkí­ta fér­fi­ak elin­dul­tak hábo­rúz­ni a médek­kel. A vál­to­zó siker­rel folyó hábo­rú jócs­kán elhú­zó­dott, és a fér­fi­ak évti­ze­de­kig vol­tak távol. Az ott­hon maradt asszo­nyok – a szük­ség tör­vényt bont – össze­ad­ták magu­kat a rab­szol­gák­kal, ami – gon­do­lom – főleg a csúf nők­nek volt nagy öröm, lévén a rab­szol­gák vakok. Meg­szü­le­tett és fel­nőtt egy gene­rá­ció, mely már nem volt vak, és jól tud­ta: a szkí­ta fér­fi­ak vissza­tér­te­kor nehéz idők jön­nek szá­muk­ra. Had­se­re­get alkot­tak hát és véd­mű­ve­ket épí­tet­tek, melyek mögé húzód­va vár­ták a szkí­tá­kat. Azok meg is érkez­tek, és elké­ped­ve lát­ták az erő­dít­ményt és a mögöt­te vára­ko­zó­kat. Ruti­nos kato­nák lévén, hadi­ta­ná­csot tar­tot­tak, hogy meg­be­szél­jék, mikép­pen támad­ják meg őket. Külön­bö­ző hadi­ter­ve­ket eszel­tek ki, mikor fel­állt egy szkí­ta har­cos, és újsze­rű meg­ol­dást java­solt. Úgy vél­te, hogy nem fegy­ver­rel, hanem kor­báccsal kell a rab­szol­gá­ik ellen vonul­ni, mert, mint mond­ta, „Mint­hogy fegy­vert lát­tak a kezünk­ben, még azt hihet­ték, hogy egyen­ran­gú­ak velünk szár­ma­zás­ban és vitéz­ség­ben, de ha ész­re­ve­szik, hogy fegy­ver helyett kor­báccsal megyünk elle­nük, ráéb­red­nek, hogy ők csak a mi rab­szol­gá­ink, s akkor majd nem merik foly­tat­ni az ellen­ál­lást”. Szkí­ták meg­fo­gad­ták a taná­csot, és való­ban, a rab­szol­gák meg­fu­ta­mod­tak. Azért mesél­tem el ezt a tör­té­ne­tet, mert úgy vélem, mi is hason­ló prob­lé­má­val nézünk szembe.

A rom­bo­lás korát éljük. Előbb az intéz­mé­nye­ket, a tár­sa­dal­mat alko­tó struk­tú­rá­kat, mint a csa­lád, aztán magát a józan észt rom­bol­ta a magát hala­dás­nak neve­ző új bar­ba­riz­mus, most pedig, vége­ze­tül, a tör­té­ne­lem és a kul­tú­ra ellen for­dult. Szob­ro­kat dön­te­nek le, köny­ve­ket, fil­me­ket tesz­nek index­re, mert azok – sze­rin­tük – rasszis­ták. Mi pedig cik­ke­ket, tanul­má­nyo­kat és köny­ve­ket írunk, védel­me­zen­dő a nyu­ga­ti kul­tú­rát. Úgy teszünk tehát, mint­ha egyen­lő felek­ként áll­nánk szem­be egy­más­sal, mint­ha véle­mény ütköz­ne véle­ménnyel, ahol érvek és ellen­ér­vek csap­nak össze.

PEDIG DEHOGY.

Egy­fe­lől nincs kivel vitat­koz­ni. A vita fel­té­te­lez­né, hogy az ellen­ol­dal, akár csak homá­lyos fol­tok­ban is, bír­na vala­mi­lyen isme­ret­tel a kul­tú­rá­ról. Mint­ha a szob­rok ledön­tő­i­nek bár­mi­fé­le fogal­ma len­ne, kik­nek a szob­ra­it dön­ti le, mint­ha vala­ha olvas­tak vol­na azok­ból a köny­vek­ből, melye­ket betil­ta­ná­nak. Egyéb­iránt soha­sem értet­tem, hogy miért akar­nak betil­ta­ni pél­dá­ul köny­ve­ket, melyek – notó­ri­us írás­tu­dat­lan­sá­guk okán – amúgy is tilal­ma­sak szá­muk­ra. A vitá­nak így nem­hogy értel­me nincs – egé­szen egy­sze­rű­en lehetetlen. 

Más­fe­lől, cél­ja­ik eléré­sé­hez ők sem a vitát válasz­tot­ták. Jól lát­ha­tó­an nem érde­kel­tek a kér­dé­sek disz­kur­zív elin­té­zé­sé­ben. Az erő­szak­kal pedig nem lehet vitat­koz­ni, azt vagy eltűr­jük és alá­vet­jük magun­kat, vagy ugyan­úgy vála­szo­lunk rá. Ter­ti­um non datur – mon­da­ná a művelt néger anti­fa, ha len­ne olyan. Tudom, az esz­mék ellen nem lehet pus­ká­val har­col­ni. Ám itt nin­cse­nek esz­mék. A cső­cse­lék pusz­tí­tó, rom­bo­ló vak dühe van csak, mely örö­mét leli a rom­bo­lás­ba, hiszen mi más­ban lel­né meg azt, ha az épí­tést nem isme­ri.  Záró­jel. Az egész, amit látunk, fel­ve­ti az együtt­élés lehe­tő­sé­gé­nek kér­dé­sét is. Lehetséges‑e, és ha igen, mi módon, az ennyi­re elté­rő cso­por­tok együtt­élé­se? És egy­ál­ta­lán: szükséges‑e? Nehéz kér­dé­sek ezek és egy­ál­ta­lán nem újak. Már Arisz­to­te­lész arra jut, mint­egy 2500 évvel ezelőtt, hogy nem lehet­sé­ges az ide­ge­nek­kel együtt élni, és ezt nem vala­mi­fé­le elmé­le­ti tétel­ből veze­ti le, hanem a görög poli­szok tény­le­ges tör­té­ne­té­ből. Aki továb­bi óko­ri pár­hu­za­mok­ra kíván­csi annak aján­lom David Engels kitű­nő köny­vét a „A biro­da­lom­má válás útján: az Euró­pai Unió vál­sá­ga és a római köz­tár­sa­ság hanyat­lá­sa” Záró­jel bezárva.

A szob­ro­kat, köny­ve­ket, képe­ket (mond­juk képe­ket még nem rom­bol­tak, nyil­ván mert éle­tük­ben nem jár­tak múze­um­ban) meg lehet és meg kell véde­ni az erő­szak ellen, nyil­ván­va­ló­an szin­tén erőszakkal.

VITATKOZNI AZONBAN NEM KÉNE.

Nem emel­het­jük őket a magunk szint­jé­re azzal, hogy vita­part­ner­nek tekint­jük a vita­kép­te­le­ne­ket. Majd, ha elol­vas­sák, meg­hall­gat­ják, meg­né­zik és – ami a leg­fon­to­sabb – meg­ér­tik mind­azt, amit le akar­nak rom­bol­ni, akkor talán. De ilyen hely­zet, min­den bizonnyal, nem áll elő. 

Mert ha való­ra válik álmuk, és eltün­te­tik a régi, „rasszis­ta”, „homo­fób” és min­den más „-fób” műve­ket a nyu­ga­ti kul­tú­rá­ból, vajon mi marad­hat? Eláru­lom: gya­kor­la­ti­lag szin­te sem­mi. Az egész atlan­ti civi­li­zá­ci­ót, annak min­den szeg­men­sét halott fehér csá­vók hoz­ták lét­re. Ter­mé­sze­te­sen a hibá­it is, melye­ket kija­ví­ta­ni az éppen nem halott fehér csá­vók dol­ga – lenne. 

(Az alább követ­ke­zők­ben a „szí­nes bőrű” fogal­ma alatt nem beszé­lek a távol kele­ti kul­tú­rá­ról, mert az messze meg­ha­lad­ná az iro­mány ter­je­del­mi korlátait.) 

A meg­sem­mi­sí­ten­dő, „rasszis­ta” kul­tu­rá­lis érté­kek közül – hogy ne apróz­zuk el – kezd­het­jük pél­dá­ul a nyelv­vel. Az utcá­kon tob­zó­dó cső­cse­lék még vélet­le­nül sem ban­tu, vagy pél­dá­ul szu­a­hé­li nyel­ven szid­ja a fehé­re­ket, hanem több­nyi­re volt gyar­mat­tar­tó­ik nyel­vén. Ami – lás­suk be – erő­sen rasszis­ta dolog és tart­ha­tat­lan. Ide tar­to­zik a keresz­tény­ség is, hiszen az szin­tén a fehé­rek talál­má­nya. A könyv­tá­ra­kat bezár­hat­juk, hiszen amit a szí­nes bőrű írók tet­tek a világ­iro­da­lom­hoz, az elfér egy nagyobb kutya­ól­ban is. Az így kiürült ter­mek­ben aztán lehet lakás­szín­há­zat, érzé­ke­nyí­tő tré­nin­get és buzi­bárt beren­dez­ni. Meg­szün­te­ten­dő az írás­be­li­ség is, úgy álta­lá­ban, hiszen az írást szin­tén a rasszis­ta fehé­rek talál­ták fel, Afri­ká­ban ez pél­dá­ul egy­ál­ta­lán nem sike­rült az elmúlt ezred­évek alatt. 

Ami marad­na, az a poszt­a­po­ka­lip­ti­kus disz­tó­pia, a váro­sok és a civi­li­zá­ció rom­ja­in ten­gő­dő túl­élők tra­gi­kus tör­té­ne­tei. Erről pedig nem nyi­tunk vitát, ezt eluta­sít­juk, har­co­lunk elle­ne, ha kell fegy­ver­rel is. Ezek­ben a dol­gok­ban a viták ide­je nem­hogy lejárt – el sem jött soha.

For­rás: Aris​to​.pes​tis​ra​cok​.hu / blog

Fotó: NPR News