Hírek Magyarországi hírek A Haza­já­ró újra­in­dít­ja a magya­rok köz­ti ter­mé­sze­tes vérkeringést

A Haza­já­ró újra­in­dít­ja a magya­rok köz­ti ter­mé­sze­tes vérkeringést

A hon­is­me­re­ti műsor alko­tói már egy évti­ze­de baran­gol­nak a Kárpát-medencében

Kilenc évad, 282 epi­zód. Tucat­nyi elis­me­rő díj és párat­lan nép­sze­rű­ség hatá­ro­kon innen és túl. A Haza­já­ró című hon­is­me­re­ti tele­ví­zi­ós műsor készí­tői pél­dát­lan lel­ke­se­dés­sel és kül­de­tés­tu­dat­tal szol­gál­ják a nem­ze­ti össze­tar­to­zás ügyét. Cél­juk, hogy soro­za­tuk „értá­gí­tó” legyen.

Ami­kor, két év elő­ké­szü­let után 1979 nya­rán Rocken­ba­u­er Pál elin­dult stáb­já­val, hogy Más­fél­mil­lió lépés Magyar­or­szá­gon cím­mel lefor­gas­sa gya­lo­gos ország­já­ró isme­ret­ter­jesz­tő soro­za­tát az Orszá­gos Kék­tú­ra útvo­nal men­tén, alig­ha sejt­het­te, hogy beír­ják nevü­ket a magyar film­gyár­tás tör­té­ne­té­be. Iko­ni­kus­sá vált soro­za­tuk cél­ja az volt, hogy ked­vet csi­nál­ja­nak a bakan­csos túrá­zás­hoz, hogy bemu­tas­sák a tájak szép­sé­gét, nép­raj­zi és műem­lé­ki érté­ke­it. Rocken­ba­u­er­kék bátor­sá­gát bizo­nyí­tot­ta, hogy – noha nyil­ván szá­mol­ni­uk kel­lett fel­sőbb elvá­rá­sok­kal – nem pró­bál­tak hami­san ide­a­li­zált képet fes­te­ni az ország kör­nye­ze­ti álla­po­tá­ról, a műem­lé­kek hely­ze­té­ről, az akkor még fej­let­len turisz­ti­kai inf­ra­struk­tú­rá­ról. Álta­luk egy új tele­ví­zi­ós műfajt ismer­he­tett meg a hazai közön­ség. Csak idő kér­dé­se volt, hogy a zász­lót vala­kik fel­emel­jék és tovább vigyék. A Haza­já­ró megtette.

Erre azon­ban har­minc­két évet kel­lett vár­ni. Az éppen kilenc éve, 2011 őszén indult és azóta 282 epi­zó­dot meg­élt Haza­já­ró soro­zat az első és egyet­len, amely műfa­ját és cél­ja­it tekint­ve össze­mér­he­tő Rocken­ba­u­e­rék vállalkozásával.

Sőt, tar­tal­mi és esz­té­ti­kai szem­pont­ból talán át is lép­te annak kor­lá­ta­it. A Duna Tele­ví­zi­ó­ban indult, a köz­mé­dia 2016-os átala­kí­tá­sa óta pedig az M5 csa­tor­na prog­ram­já­ban sze­rep­lő turisz­ti­kai-hon­is­me­re­ti pro­duk­ci­ót nem vélet­le­nül ismer­ték el kilenc év alatt egy tucat­nyi díjjal.

A Haza­já­ró című műsor szer­kesz­tői Fotó: Bach Máté

A 26 per­ces részek mind­egyi­ke egy-egy két-három nap alatt gya­log bejár­ha­tó táj­egy­sé­get mutat be elcsa­tolt terü­le­tek­ről. (Az auszt­rá­li­ai magyar diasz­pó­rá­ról szó­ló epi­zód­ja­ik­ról készült inter­jún­kat itt lehet elol­vas­ni.)

A kame­ra a stáb­hoz tar­to­zó két háti­zsá­kos turis­ta (Kenye­res Osz­kár szer­kesz­tő, Pin­tér János, majd a II. évad­tól Jakab Sán­dor) útját kísé­ri végig rész­ben nar­rá­tor (Toka­ji Csa­ba), rész­ben a sze­rep­lők élő hang­ját felhasználva.

A Moys Zol­tán ren­de­ző és Schödl Dávid ope­ra­tőr-társ­ren­de­ző által kiala­kí­tott for­ga­tó­könyv-séma sze­rint a fel­ke­re­sett hely­szí­ne­ken szó­ba ele­gyed­nek helyi magyar embe­rek­kel, akik olyan kul­tu­rá­lis és tör­té­nel­mi érde­kes­sé­ge­ket mon­da­nak el, ame­lyek­ről csak ők tudhatnak.

A stá­bot alko­tó vál­lal­ko­zás óbu­dai stú­di­ó­já­ban talál­koz­tunk az alko­tók közül Moys Zol­tán­nal és Schödl Dávid­dal, akik éppen szé­kely ven­dé­ge­i­ket vár­ták a har­gi­tai Tus­nád­ról. A fala­kon min­den­fe­lé aján­dé­kok, relik­vi­ák. Első ráné­zés­re meg­ál­la­pít­ha­tó róluk, hogy a hatá­ron túli magyar közös­sé­gek­től valók. Mind­egyik­nek meg­van a maga tör­té­ne­te, ahogy annak a száz­éves sze­kér-alkat­rész­nek is a falon, amely­ről még Moys Zol­tán ren­de­ző sem tud­ja meg­mon­da­ni, mire való, de ked­ves emlék vala­me­lyik dél­vi­dé­ki for­ga­tás­ról. Csak­ha­mar meg­tud­juk, hogy a Haza­já­ró soro­zat szü­le­té­se szo­ro­san kap­cso­ló­dik a 2004-es, ket­tős állam­pol­gár­ság­ról szó­ló nép­sza­va­zás­hoz, mely­nek kam­pá­nyá­ban ők orosz­lán­részt vál­lal­tak és ami for­du­ló­pon­tot hozott az életükbe.

– A kudarc nyo­mán vilá­gos­sá vált előt­tünk, hogy azok az átlag­em­be­rek, akik nem men­tek el sza­vaz­ni, vagy aljas szán­dé­kú poli­ti­ku­sok­nak fel­ül­ve nem­mel sza­vaz­tak, leg­in­kább tudat­lan­ság­ból tet­ték. Ráesz­mél­tünk, hogy köte­les­sé­günk a magunk fil­mes esz­kö­ze­i­vel pótol­ni az isme­ret­hi­ányt azért, hogy ők is nem­ze­ti közös­sé­günk­höz tar­to­zó­nak érez­hes­sék magu­kat. Nem hibáz­tat­ni kell őket, hiszen a dik­ta­tú­ra negy­ven­öt éve alatt mód­sze­re­sen igye­kez­tek eltá­vo­lí­ta­ni egy­más­tól a szét­sza­kí­tott nem­zet­ré­sze­ket – mesé­li Schödl Dávid.

Elme­sél­ték, hogy fil­me­ket for­gat­tak a kár­pát­al­jai várak­ról, Böj­te Csa­ba gyer­mek­ott­ho­ná­ról, majd 2011-ben volt arra lehe­tő­sé­gük, hogy meg­va­ló­sít­sák nagy ter­vü­ket és Haza­já­ró cím­mel szi­nop­szist adtak be a Duna TV-nek. Ahogy egy­kor Rocken­ba­u­e­rék­nek, nekik is a hon­is­me­re­ti turiz­mus nép­sze­rű­sí­té­se volt a cél­juk, de emel­lett a közös­ség­épí­tés is. Min­den­hol, ahol for­gat­nak, isme­ret­sé­gek, barát­sá­gok szö­vőd­nek köz­tük és a helyi magya­rok közt, akik­kel aztán tart­ják is a kap­cso­la­tot. Sőt, a műsor mel­lett idő­köz­ben tizen­két haza­fi­as turis­ta egye­sü­let rész­vé­te­lé­vel lét­re­jött Haza­já­ró Hon­is­me­re­ti és Turis­ta Egy­let révén tuda­to­san össze is hoz­zák egy­más­sal a magya­ro­kat: a szé­kelyt a fel­vi­dé­ki­vel, a dél­vi­dé­kit a kár­pát­al­ja­i­val. Idén a jár­vánnyal dacol­va 32 tema­ti­kus emlék­tú­rát hir­det­tek, elnyer­he­tő kupával.

– A soro­zat­nak és a turis­ta­egy­let­nek közös cél­ja, hogy újra­in­dít­suk a magyar – magyar köz­ti ter­mé­sze­tes vér­ke­rin­gést, a Haza­já­ró sze­re­pe pedig az, hogy egy­faj­ta értá­gí­tó legyen – veszi át a szót Moys Zoltán.

– Leg­meg­rá­zóbb élmé­nyek a szór­vány­vi­dé­ki for­ga­tá­sok­kor érnek min­ket. Jár­tunk egy olyan magyar refor­má­tus temp­lom­ban a dél-erdé­lyi Hunyad megyé­ben, ahol mind­össze egyet­len idős magyar hívő maradt és csak miat­ta járt oda a tisz­te­le­tes isten­tisz­te­le­tet tar­ta­ni. Ami­kor meg­halt, a temp­lo­mot bezár­ták. Fel­eme­lő, ami­kor ezzel ellen­té­tes pél­dát is be tudunk mutatni.

Ami­kor elő­ször jár­tunk a dél­vi­dé­ki Mara­dé­kon, már csak néhány idős magyar élt a falu­ban, Géza bácsi sír­va har­mo­ni­ká­zott: fáj­dal­ma­san éne­kel­te, hogy elfo­gyunk. Aztán az utol­só utá­ni pil­la­nat­ban oda­ke­rült egy lel­kész és cso­dát tett, meg­for­dí­tot­ta a folya­ma­to­kat. Kariz­má­já­nak köszön­he­tő­en újra meg­telt élet­tel a magyar közös­ség, a fia­ta­lok pedig elván­dor­lás helyett elkezd­tek hely­ben csa­lá­dot ala­pí­ta­ni. Fon­tos, hogy pozi­tív pél­dá­kat mutas­sunk be, mert ez nem­csak min­ket erő­sít meg, hanem őket is – mond­ta a rendező.

Hogy ez mennyi­re így van, erre pél­da az a kis­gye­re­kes erdé­lyi csa­lád is, amely már átte­le­pült Magyar­or­szág­ra. Az egyik év kará­cso­nyá­nak más­nap­ján kis­pes­ti lakó­te­le­pi laká­suk­ban néz­ték a Haza­já­rót, mely­ben éppen falu­juk, Var­gyas sze­re­pelt. Meg­szó­lalt ben­ne egy helyi bútor­fes­tő, aki szív­be mar­ko­ló dol­go­kat mon­dott a hazaszeretetről.

A fér­fi és az asszony a látot­tak hatá­sa alatt egy­más­ra nézett és mind­ket­ten ugyan­ar­ra gon­dol­tak. Ami­kor néhány hét­tel később gye­re­kü­ket már a var­gya­si óvo­dá­ba írat­ták be, a kapu­ban össze­ta­lál­koz­tak a bútor­fes­tő­vel és elmond­ták neki, hogy a Haza­já­ró­ban elhang­zot­tak hatá­sá­ra tér­tek haza.

– Mind­ez nekünk is sokat jelent. Egy magunk­faj­ta füg­get­len tévés stáb szá­má­ra ennél szebb vissza­jel­zést elkép­zel­ni se lehet – szö­ge­zi le az ope­ra­tőr-társ­ren­de­ző, aki elme­sé­li azt az élmé­nyét, ami­kor az erdé­lyi szór­vány­ban for­gat­tak olyan vidé­ken, aho­vá sem turis­ta, sem for­ga­tó­cso­port nem láto­gat el soha. A magyar közös­ség tag­jai nem is értet­ték, mi érde­kes lehet ben­nük, miért jöt­tek. Meg­ma­gya­ráz­ták nekik, hogy mert kíván­csi­ak rá, hogyan élnek a magya­rok errefelé.

– Ők a tény­től, hogy kíván­csi­ak vagyunk rájuk – foly­tat­ja Schödl Dávid – érté­kes­nek kezd­ték érez­ni magu­kat, fel­lel­ke­sed­tek, fel­pezs­dült a fél falu, alig győz­tek a ked­vünk­ben járni.

Az ilyen élmé­nye­kért biz­ta­tunk min­den túrá­zót, hogy ne csak a kira­kat­he­lyek­re men­je­nek, hanem az elfe­le­dett szór­vány vidék­re is! – mond­ta az operatőr.

– Meg­fi­gyel­tem, hogy a szór­vány­ban élők olya­nok, mint az anyag, amely miköz­ben zsu­go­ro­dik, egy­re kemé­nyeb­bé válik. Akik a lét­szám zsu­go­ro­dá­sa elle­né­re is meg­ma­rad­nak, azok szik­la­szi­lár­dan marad­nak meg magyar­nak – tet­te hoz­zá Moys Zoltán.

Ekkor befu­tot­tak a vár­va-várt bará­tok Tus­nád­ról. Rafa­in Zol­tán, akit három évvel ezelőtt egy for­ga­tá­son ismer­tek meg, lel­ke­sen mesé­li ven­dég­lá­tó­i­nak, hogy a tőlük kapott Haza­já­ró-mat­ri­cás pólót visel­te Szé­kely­föl­dön és az úton rend­re meg­ál­lí­tot­ták azt kér­dez­get­ve: te is haza­já­ró vagy?

– Szé­kely­föl­dön a lakos­ság 95 szá­za­lé­ka magyar csa­tor­nát néz, van belő­le vagy tíz. De a Haza­já­rót, aki túráz­ni sze­ret, min­den­ki köve­ti, vár­ja, szá­mon­tart­ja – mond­ja hozzátéve:

azért sze­ret­jük, mert ami­kor néz­zük, nem­csak Erdélyt, nem­csak Magyar­or­szá­got, hanem az egész Kár­pát-meden­cét ott­ho­nunk­nak érezhetjük.

For­rás: Magyar Nem­zet / Ber­tók T. László