Hírek Vélemények/Publicisztikák A háló­zat­ku­ta­tás megkerülhetetlen

A háló­zat­ku­ta­tás megkerülhetetlen

Tör­té­nész­ként meg­döb­ben­ve olva­som azo­kat a szak­ma­be­li véle­mé­nye­ket, ame­lyek sze­rint a sza­bad­kő­mű­ves­ség poli­ti­kai sze­rep­vál­la­lá­sa és befo­lyá­sa a tör­té­ne­lem ese­mé­nye­i­ben – akár Tri­a­non tör­té­né­se­i­ben – pusz­tán kita­lá­ció, kon­te­ó­gyár­tás vagy mese len­ne. Mivel a polé­mia során meg­je­lent cik­kek­ben több­ször hivat­koz­tak az én kuta­tá­sa­im­ra is, meg­szó­lít­va érzem magam, hogy saját ered­mé­nye­im­mel támasszam alá a tit­kos tár­sa­sá­gok, háló­za­tok jelentőségét.

A pályám ele­jén szem­be­sül­tem azzal, hogy az álta­lam fel­dol­go­zott és értel­me­zett levél­tá­ri for­rá­sok nem illeszt­he­tők be abba az álta­lá­no­san elfo­ga­dott (kizá­ró­la­gos­nak és szakmai­nak nyil­vá­ní­tott) értel­me­zé­si keret­be, amely­ben a Kádár-rend­szer­ről kel­lett vol­na gon­dol­kod­nom, így az aka­dé­mi­ai körök támo­ga­tá­sá­ra alig­ha szá­mít­hat­tam. Egy­ér­tel­mű­vé vált, ha meg sze­ret­ném érte­ni, mi is tör­tént itt való­já­ban 1945 után, és választ aka­rok kap­ni arra, miért sik­lott ki a rend­szer­vál­tás, muszáj új kér­dé­se­ket fel­ten­nem, és új metó­dus­sal kell a kuta­tást elkez­de­nem. Akkor még nem tud­tam, hogy az út, amely­re lép­tem, nem más, mint a hálózatkutatás.

Bara­bá­si Albert Lász­ló magyar fizi­kus volt az, aki kidol­goz­ta a ská­la­füg­get­len háló­za­tok elmé­le­tét, amely töké­le­te­sen alkal­maz­ha­tó a tár­sa­dal­mi kap­cso­lat­rend­sze­rek­re is. És ezen a pon­ton áll­junk meg egy perc­re! A ma ural­ko­dó tör­té­ne­lem­szem­lé­let folya­ma­to­san arra törek­szik, hogy tudo­mány­ként defi­ni­ál­ja saját magát, hol­ott a tör­té­net­írás köszö­nő viszony­ban sincs a tudo­má­nyok­tól elvár­ha­tó objek­ti­vi­tás­sal. Most még­is elsa­já­tít­hat­ná­nak egy olyan mód­szer­tant, amely a hagyo­má­nyos értel­me­zés­ben is tudo­má­nyos­nak minő­sül, de ahe­lyett, hogy lel­ke­se­dés­sel vet­nék bele magu­kat az új szem­lé­le­tű kuta­tá­sok­ba, szó sze­rint homok­ba dug­ják a fejü­ket, és össze­es­kü­vés-gyár­tók­nak titu­lál­ják azo­kat, akik fel­is­mer­ték a háló­za­tok jelen­tő­sé­gét. Ha szar­kaz­mus­sal akar­nék élni, azt mon­da­nám, meg­for­dult a hely­zet: az oly sok­szor lesaj­nált és pro­vin­ci­á­lis­nak minő­sí­tett tör­té­né­szek azok, akik a leg­újabb nem­zet­kö­zi tren­det köve­tik, és a magát a nyu­ga­tos művelt­ség hazai leté­te­mé­nye­sé­nek gon­do­ló oldal az, amely elzár­ja magát az újdon­ság­tól, és nem haj­lan­dó túl­lép­ni a kom­mu­nis­ta mód­szer­ta­ni hagyo­má­nyo­kon. A humort fél­re­té­ve: a kér­dés az, hogy szabad‑e áttör­nünk „új idők­nek új dala­i­val” a tör­té­nész­céh ide­jét­múlt értel­me­zé­se­in, ame­lye­ket a szak­ma­i­ság etho­sza mögé bújtattak?

Bara­bá­si kuta­tá­sa­it ala­pul véve Niall Fer­gu­son skót tör­té­nész írt egy átfo­gó elem­zést arról, hogyan viszo­nyul­tak egy­más­hoz a hie­rar­chi­ák és a háló­za­tok az embe­ri­ség tör­té­nel­me során. Arra a meg­ál­la­pí­tás­ra jutott, hogy a hie­rar­chi­ák és a háló­za­tok min­dig pár­hu­za­mo­san létez­tek egy­más mel­lett, de tör­té­nel­münk leg­na­gyobb részé­ben a rend, vagy­is a hie­rar­chi­ák ural­kod­tak. Elő­ször a könyv­nyom­ta­tás fel­ta­lá­lá­sa után indult meg a háló­za­tok lát­vá­nyos meg­erő­sö­dé­se, amely aztán a fran­cia for­ra­da­lom­ban csú­cso­so­dott ki. A Szent Szö­vet­ség Euró­pá­ja vissza­szo­rí­tot­ta az infor­má­lis háló­za­tok hatal­mát, újra a kiszá­mít­ha­tó­ság és a ren­de­zett­ség lett a meg­ha­tá­ro­zó. Fer­gu­son sze­rint a XX. szá­za­di hábo­rúk és a dik­ta­tú­rák idő­sza­ka szin­tén a hie­rarchiáknak ked­ve­zett, de a hat­va­nas évek végén a háló­za­tok átvet­ték a kez­de­mé­nye­ző sze­re­pet, azóta is folya­ma­to­san erő­söd­nek, és soha még a tör­té­ne­lem­ben nem volt akko­ra hatal­muk, mint napjainkban.

Ezen a nyom­vo­na­lon gon­dol­kod­va igye­kez­tem elhe­lyez­ni Magyar­or­szág 1945 utá­ni helyét a világ­tör­té­ne­lem ese­mé­nye­i­ben. Meg­le­pő ered­mény­re jutot­tam, amely­nek rész­le­te­it hama­ro­san meg­je­le­nő köny­vem­ből lehet majd meg­is­mer­ni. Most legyen elég annyi, hogy a nem­zet­kö­zi ten­den­ci­ák töké­le­te­sen meg­fe­lel­tet­he­tők hazánk tör­té­nel­mé­nek is – bár én egy kicsit tovább­gon­dol­tam a dik­ta­tú­rák sze­re­pét a háló­za­tok és a hie­rar­chi­ák közöt­ti erő­vi­szo­nyok kiala­kí­tá­sá­ban. Ez az elmé­let adja egyéb­ként a leg­ért­he­tőbb magya­rá­za­tot a rend­szer­vál­tás prob­le­ma­ti­ká­já­ra, hiszen a rend­szer­vál­tó elit a párt­ál­la­mi hie­rar­chi­át bon­tot­ta le, hol­ott a hat­va­nas évek végé­től meg­erő­sö­dő (nyu­ga­ti kötő­dé­sű) háló­za­tok a nyolc­va­nas évek­re már egy­ér­tel­mű­en átvet­ték a kez­de­mé­nye­ző sze­re­pet, de érin­tet­le­nek marad­tak az átme­net ide­jén. Hatal­muk és befo­lyá­so­ló ere­jük ma is stra­té­gi­ai kér­dés.
És mikép­pen jön az én kuta­tá­som a sza­bad­kő­mű­ve­sek ország­cson­kí­tás­ban ját­szott sze­re­pé­hez? Nem egy­sze­rű­en egy ana­ló­gi­át kíván­tam bemu­tat­ni, ugyan­is a Kádár-kori háló­za­tok gyö­ke­re­i­nek kuta­tá­sá­ban kény­te­len vol­tam vissza­nyúl­ni egé­szen 1917-ig. Olyan pénz­ügyi körök érde­kelt­sé­ge­it lehet kéz­zel­fog­ha­tó­an kimu­tat­ni már a Szov­jet­unió fel­épí­té­sé­nél, ame­lyek folya­ma­tos­sá­ga máig érzé­kel­he­tő. És most jött el az a pil­la­nat, ami­kor a tör­té­nész­céh meg­könnyeb­bül­ten fel­só­hajt: egyet­len könnyed kéz­le­gyin­tés­sel lesö­pör­he­tő min­den érvem az asz­tal­ról, hiszen nem csi­ná­lok mást, mint bur­kol­tan „soro­so­zok”. De téved­nek. Koráb­bi kuta­tá­sok­ból tud­juk, hogy Lenin már a húszas évek ele­jén úgy szer­zett tőkét a Szov­jet­unió fel­épí­té­sé­hez, hogy az álla­mo­sí­tott ipar­ága­kat kon­cesszi­ók segít­sé­gé­vel átad­ta nyu­ga­ti befek­te­tők­nek, és az is köz­is­mert, hogy ame­ri­kai üzlet­em­be­rek – pél­dá­ul Hen­ry Ford – ezen kon­cesszi­ós szer­ző­dé­sek kere­té­ben ala­pí­tot­tak ipar­vál­la­la­to­kat Orosz­or­szág­ban, finan­szí­roz­va a bol­se­vik biro­da­lom kiépítését.

Arról azon­ban keve­set beszé­lünk, hogy ki volt az, aki ezt a mód­szert kiala­kí­tot­ta, aki az első kon­cesszi­ót meg­kap­ta Lenin­től. Armand Ham­mer­nek hív­ták. Aki a nyolc­va­nas évek­ben rend­sze­res hír­ol­va­só volt, annak isme­rő­sen cseng­het a név, hiszen a „híres ame­ri­kai üzlet­em­ber és köz­is­mert filant­róp” éven­te leg­alább négy­szer-ötször láto­ga­tást tett Magyar­or­szá­gon, tár­gyalt min­den fon­tos poli­ti­kai, gaz­da­sá­gi és kul­tu­rá­lis veze­tő­vel, az újsá­gok leg­több­ször cím­ol­da­lon hoz­ták, éppen milyen új üzle­ti aján­lat­tal kíván­ta épí­te­ni hazánk­ban a szo­ci­a­liz­must. Mind­ezt ter­mé­sze­te­sen a világ­bé­ke nevé­ben. Armand Ham­mer szü­lei a XIX. szá­zad végén már köté­sig ben­ne vol­tak a kele­ti part kom­mu­nis­ta háló­za­tá­nak sűrű­jé­ben, fiuk nevét is egy szó­já­ték­nak szán­ták: arm (magya­rul: kar – a szerk.) and (és) ham­mer (kala­pács). A szü­lők köz­vet­len elv­tár­si köré­be tar­toz­tak a Schenck fivé­rek, akik közül az egyik a Met­ro-Goldwyn-Mayer, a másik a Twen­ti­eth Cent­ury Fox igaz­ga­tó­ja és főrész­vé­nye­se lett.

Ez a háló­zat lényege!

Armand Ham­mer szü­lei már a szám­űze­té­se ide­jén anya­gi­lag támo­gat­ták Lenint, az ifjú Armand pedig segí­tett – nem mel­lé­ke­sen a Roma­no­vok műkin­cse­i­nek fejé­ben – meg­te­rem­te­ni a Szov­jet­unió gaz­da­sá­gi alap­ját. Ham­mer az ötve­nes évek­től vállt váll­nak vet­ve egyen­get­te a békés egy­más mel­lett élés gya­kor­la­tát Cyrus Eaton­nal, a másik filant­róp mil­li­ár­dos­sal, aki – akár­csak Ham­mer – vala­mennyi szov­jet párt­fő­tit­kár­ral (Sztá­lin kivé­te­lé­vel) köz­vet­len barát­sá­got ápolt. Eaton a Rocke­fel­ler bank­ház embe­re volt, és 1979-ben halt meg, Ham­mer 1990-ig élt. Ha vala­ki még min­dig azt állít­ja, össze­es­kü­vés-gyár­tás azt gon­dol­ni, hogy e két üzlet­em­ber volt a pénz­ügyi hát­tér­há­ló­zat kora­be­li arca úgy, ahogy ma Soros, annak aján­lom, lapoz­za fel az akko­ri újsá­go­kat, vagy csak keres­sen rá az inter­ne­ten, kik­kel sze­re­pel közös fotón e két vállalkozó.

Mielőtt rám süt­nék a bal­li­be­rá­lis olda­lon szel­le­mes­nek tar­tott „ufó­hí­vő” bélye­get, kérem a kol­lé­gá­kat, olvas­sák el hama­ro­san meg­je­le­nő köny­ve­met, és amennyi­ben nem érte­nek egyet a meg­ál­la­pí­tá­sok­kal, téte­le­sen – ter­mé­sze­te­sen levél­tá­ri for­rá­so­kon ala­pu­ló érvek­kel – cáfol­ják meg állí­tá­sa­i­mat. Ilyes­faj­ta cáfo­lat ugyan­is Az „impe­xek” kora című köny­vem­re sem érke­zett, pedig pon­to­san erről az össze­füg­gés­rend­szer­ről szólt az a kötet is. Hogy ott konk­ré­tan nincs szó a sza­bad­kő­mű­ves­ség­ről? Való­ban, de ezek a kuta­tá­sok a háló­za­tok műkö­dé­sé­nél össze­ér­nek. Ma már az tekint­he­tő „ufó­hí­vő­nek”, aki két­ség­be von­ja az infor­má­lis kap­cso­lat­rend­sze­rek – adott eset­ben tit­kos tár­sa­sá­gok – tár­sa­dal­mat és közé­le­tet befo­lyá­so­ló ere­jét. Tri­a­non és a sza­bad­kő­mű­ves­ség épp­úgy rele­váns szak­mai kér­dés, mint Lenin és a glo­bá­lis pénz­ügyi érdek­cso­por­tok kap­cso­la­ta vagy a háló­za­tok irá­nyí­tó sze­re­pe a rend­szer­vál­tás mene­té­ben. De ide sorol­ha­tó a Magyar Test­vé­ri Közös­ség sze­re­pe a Hor­thy-kor­szak, külö­nö­sen a hábo­rú alat­ti nem­ze­ti ellen­ál­lás ide­jén; a közös­ség szin­tén egy tit­kos tár­sa­ság volt, amely a magyar nem­ze­ti szu­ve­re­ni­tás meg­őr­zé­sét tar­tot­ta szem előtt, még­is ezer szál­lal kötő­dött a szabadkőművességhez.

És egy újabb fon­tos meg­ál­la­pí­tás­hoz érkez­tünk, ame­lyet – szán­dé­ko­san vagy tudat­lan­ság­ból – igye­kez­nek elma­sza­tol­ni: a háló­za­tok ugyan ren­del­kez­nek pre­fe­ren­cia-köz­pon­tok­kal, de nem hie­rar­chi­kus fel­épí­té­sű­ek, vagy­is nem köz­vet­len irá­nyí­tás­sal működ­nek. Az egyén­nek épp­úgy van sza­bad moz­gá­sa, kez­de­mé­nye­zé­si lehe­tő­sé­ge, mint a háló­za­ton belü­li kisebb érdek­kap­cso­la­tok­nak, ezért lehet­sé­ges az, hogy egy infor­má­lis kap­cso­lat­rend­szer a moti­vá­ci­ó­it és az esz­kö­ze­it tekint­ve is sok­szí­nű, és szám­ta­lan­szor sze­mé­lyi átfe­dés van a háló­za­tok között. Sze­ren­csé­re ma már nem lehet a koráb­ban jól bevált elhall­ga­tás – lejá­ra­tás – kire­kesz­tés mód­sze­ré­vel lehe­tet­len­né ten­ni az alter­na­tív és ter­mé­ke­nyí­tő gon­do­la­tok ter­je­dé­sét, és éppen egy vir­tu­á­lis háló­zat, az inter­net nyil­vá­nos­sá­ga van ebben segít­sé­günk­re. Nekem sem kell önkri­ti­kát gya­ko­rol­nom a „hiva­ta­los szak­ma” előtt „tév­ta­na­i­mért”, ha sze­ret­nék tör­té­nész­ként bol­do­gul­ni, mert las­san-las­san az „alter­na­tív” oldal is meg­ta­nul háló­zat­ként (együtt)működni. Kivív­tuk a saját helyün­ket a múlt­fel­tá­rás­ban. A böl­csek köve nem léte­zik, így nem lehet az aka­dé­mi­ku­sok bir­to­ká­ban sem. Külön­bö­ző értel­me­zé­sek, világ­né­ze­tek, tör­té­ne­lem­szem­lé­le­tek csap­nak össze, a viták­nak pedig helye van. A tör­té­nész­céh tag­jai nem tehet­nek mást, mint alkal­maz­kod­nak a meg­vál­to­zott fel­té­te­lek­hez, és szá­mol­nak azzal, hogy „új idők­nek új dala­i­val” kell ver­se­nyez­tet­ni­ük saját nézeteiket.

For­rás: Magyar Nemzet

Bor­ven­dég Zsu­zsan­na tör­té­nész