A hábo­rú természetéről

Csen­des órák-háló­zat­tá kell szer­vez­ni a fia­tal Magyar­or­szá­got, csak­is így marad­hat meg a nemzet

Ami­kor az ember fia­tal – fogal­maz­zunk inkább úgy, hogy tapasz­ta­lat­lan –, akkor nem­igen lát­ja, isme­ri a maga útját. A csa­lá­di hát­tér, a külön­fé­le pél­dák, a modell­kö­ve­tés irá­nyít­ja tet­te­it, pri­vát hőse­i­nek dön­té­se­it utá­noz­za, sok­szor úgy, hogy fogal­ma sincs róla. A gyen­gébb tel­je­sí­tő­ké­pes­sé­gű, bizony­ta­lan ember mások szó­kész­le­té­ből, meta­kom­mu­ni­ká­ci­ó­já­ból merít, ösz­tö­nö­sen utá­noz­za pél­da­ké­pe­it, mert úgy gon­dol­ja, hogy ami önma­gá­ban tet­sze­tős, az lehet a siker kul­csa. Meg­fi­gyel­het­jük ilyen­kor, hogy sok­szor ellent­mon­dá­sok­ba keve­re­dünk, min­dig őszin­tén val­lunk vala­mit, ami aztán új tapasz­ta­la­tok meg­szer­zé­sé­vel sem­mi­vé fosz­lik az éle­tünk­ben, mint­ha soha nem léte­zett volna.

Romos lakó­ház előtt egy nő Mik­ola­jiv­ban 2022. augusz­tus 2‑án, miu­tán orosz raké­ta­tá­ma­dás érte a dél-ukraj­nai várost (Fotó: MTI/AP/Konsztantin Liberov)

A fel­nőt­té válás talán leg­fon­to­sabb ese­mé­nye, hogy meg­ta­lál­juk a saját utunkat.

Vég­le­ge­sen kiala­kul, mi a miénk, és mit hagyunk mások­ra. Ennek követ­kez­té­ben min­den ese­mény­re a saját ízlé­sünk, tudá­sunk sze­rint rea­gá­lunk, még akkor is, ha rossz vála­szo­kat adunk. Ragasz­ko­dá­sunk a való­sá­go­san meg­élt szi­tu­á­ci­ók­hoz illesz­ke­dik, a tapasz­ta­lat sok­szor erő­sebb az elvár­ha­tó maga­tar­tás­for­má­nál. Ami­kor meg­sze­rez­tük önma­gunk felett az irá­nyí­tást, akkor való­ban sza­ba­dok vagyunk. Per­sze ennek a hata­lom­nak min­dig gátat kell szab­ni a mér­ték és az erkölcs ket­tős súlya alatt. Ha nem tesszük, akkor a bátor­ság merész­ség­gé, a tudás­vágy hata­lom­vággyá silá­nyul. Akkor már nem az a kér­dés, hogy a meg­szer­zett sza­bad­sá­got milyen egyé­ni és közös­sé­gi célok szol­gá­la­tá­ba állít­juk, hanem az ese­mé­nyek önál­ló élet­re kel­nek. Az önzés, a sötét­ség elural­ko­dik éle­tünk­ben, kiszo­rít­va min­den jót, ami­ért meg­szü­let­tünk, amit szol­gál­ni nem­csak jogunk, de köte­les­sé­günk is volna.

Pon­to­san erről ír leve­lé­ben Sene­ca is: „A magasz­tos lélek­nek az a leg­jobb tulaj­don­sá­ga, hogy ked­vet kap a nemes dol­gok­ra. Emel­ke­dett szel­le­mű ember nem leli ked­vét az ala­csony­ren­dű és közön­sé­ges dol­gok­ban: a nagy dol­gok látá­sa vonz­za magá­hoz és eme­li fel őt. Ahogy a láng is egye­ne­sen a magas­ba tör, nem tud elfe­küd­ni és nem lehet elnyom­ni és nem tud meg­pi­hen­ni, ugyan­úgy a lel­künk is állan­dó moz­gás­ban van, és annál moz­gé­ko­nyabb és tett­re­ké­szebb, minél tüze­sebb volt. De bol­dog az az ember, aki ezt az ösz­tö­nét a neme­sebb dol­gok­nak szen­tel­te: a sors hatal­mán és befo­lyá­sán kívü­li hely­ze­tet vív ki magának.”

A közös­sé­gi épít­ke­zés haj­szál­pon­to­san úgy zaj­lik, mint az egyé­ni sors­kér­dé­sek meg­vá­la­szo­lá­sa. Mi, magya­rok két­ség­kí­vül fel­nőtt­kor­ba értünk, nem­csak éve­ink szá­ma, de tet­te­ink miatt is. Külö­nö­sen, ha a Kár­pát-meden­cei társ­nem­ze­tek­hez mér­jük magun­kat, rög­vest kide­rül, hogy tapasz­tal­tak, ruti­no­sak vagyunk. Ennek akkor lát­szik a leg­nyil­ván­va­lóbb bizo­nyí­té­ka, ami­kor vész fenye­get, gyü­le­kez­nek a fel­hők. A magyar közös­sé­gi válasz ilyen­kor soha nem a fék­te­len pánik, az esze­ve­szett mene­kü­lés, minden­nek a fel­adá­sa, de nem is a legyin­tés, a veszély lebe­csü­lé­se. Más­ként, mint az élet­ösz­tön helyes és ará­nyos meg­nyil­vá­nu­lá­sa­ként nem érté­kel­het­jük, aho­gyan biz­ton­ság­ba helyez­zük magun­kat és sze­ret­te­in­ket, aho­gyan elrej­tő­zünk, és vár­juk a jobb idő­ket. És amint egész tör­té­nel­mün­ket átvé­szel­tük úgy, aho­gyan védel­me­ző subá­já­ban a pász­tor lesi az örvény­lő för­ge­te­get, egy­út­tal min­dig esélyt terem­tünk a túl­élés­re. Újra­kezd­jük a közös éle­tet, fel­épít­jük a temp­lo­mot és az isko­lát, beren­dez­zük, vissza­sze­rez­zük magát az éle­tet. A lényeg a sza­bad­ság meg­szer­zé­se, annak a joga, hogy ne mások, hanem magunk ren­del­kez­zünk a saját ügye­ink­ben. Hiszen enél­kül az élet pusz­tán az élet vissz­fé­nye, nem a meg­élt tapasz­ta­la­tok, hanem az önként vál­lalt alá­ren­delt­sé­gi viszony alap­ján működ­te­tett vege­tá­lás. Nem a sza­bad válasz­tá­sok, hanem a kény­szer útja.

A magyar­ság leg­erő­sebb saját jel­lem­vo­ná­sa: a túl­élés képes­sé­ge. Ez a fegy­ve­rünk az elmú­lás ellen. Olyan erős kész­te­tés, hogy még a demog­rá­fi­ai egy­szer­egy, a ked­ve­zőt­len jövő­kép ellen is fel­vér­tez bennünket.

Csak és kizá­ró­lag a saját tapasz­ta­la­tok, az ide­gek­be bevé­ső­dött tár­sa­dal­mi nor­má­ink sze­rint iga­zít el ben­nün­ket nehéz idők­ben, nem mutat mások tapasz­ta­la­tai, más idő­sza­kok­ban, más körül­mé­nyek között adott vála­szok felé. A magyar­ság­nak vál­to­zat­la­nul akad mon­da­ni­va­ló­ja a saját lété­ről, hiszen ma is fog­gal-köröm­mel ragasz­ko­dik nyel­vé­hez, hagyo­má­nya­i­hoz, nem­ze­ti kul­tú­rá­já­hoz, szo­kás­jo­gá­hoz. És ez nagyon jó, nagyon örven­de­tes, vala­mi olyas­mi, amit hor­do­zunk, tovább­örö­kí­tünk. Vala­mi, amit nem lehet meg­ta­ní­ta­ni, csak emlé­kez­tet­nünk kell rá az olva­sót, aki vél­he­tő­en maga is része­se ennek az örök körforgásnak.

A nem­ze­ti meg­ma­ra­dás­hoz azon­ban még­sem ele­gen­dő az önma­gunk­hoz való ragasz­ko­dás. Az ügye­ink nagy­já­ból a mohá­csi vész óta nem az ország­ban dől­nek el, kitett­sé­günk, sérü­lé­keny­sé­günk a modern kor elő­re­ha­lad­tá­val, a glo­ba­li­zá­ci­ó­val egy­re nyil­ván­va­lóbb. Raj­tunk csak az segít­het, csak az jelent­het hosszú távú meg­ol­dást, ha a meg­lé­vő nem­ze­ti ragasz­ko­dást háló­zat­épí­tés­sel segít­jük meg. Pon­to­san azt a meg­ol­dást kell alkal­maz­nunk, amit a magyar­ság közös­sé­gi fel­bom­lasz­tá­sá­ban olyan sike­re­sen alkal­maz­tak elle­nünk. Tömö­rül­nünk, ismer­ked­nünk, szö­vet­kez­nünk kell, erköl­csi, poli­ti­kai, gaz­da­sá­gi segít­sé­get muszáj nyúj­ta­nunk egy­más­nak. Olyan háló­zat­ba kell állí­ta­ni a magyar­ság leg­te­het­sé­ge­sebb, nagy­ra hiva­tott, fia­tal ­nem­ze­dé­ke­it, amely füg­get­len a kül­ső erők­től, ame­lyet nem kül­föld­ről finan­szí­roz­nak, egy­ide­jű­leg pedig csak­is a beve­ze­tő­ben emlí­tett pozi­tív önké­pet erősíti.

Ugyan­ak­kor nem roman­ti­kus kény­szer­kép­ze­te­ket, hanem cse­lek­vő teret kell épí­te­nünk, kor­sze­rű és von­zó gon­do­la­tok­kal, vala­hogy úgy, aho­gyan a reform­kor és a népi moz­ga­lom alko­tói irányt szab­tak a maguk korá­nak. Az új gon­do­la­tok ugyan­is nem­csak a kor­tár­sak­nak, hanem a követ­ke­ző nem­ze­dé­kek­nek is utat mutat­nak. Min­den ere­de­ti fel­is­me­rést haszon­nal tovább­vi­het­nek utó­da­ink, akik­nek pon­to­san ugyan­azt a szel­le­mi hábo­rút, füg­get­len­sé­gi küz­del­met kell majd a saját koruk­ban meg­vív­ni­uk, amit mi is foly­ta­tunk 2022-ben. És a hábo­rú­nak – ért­sük ezen az önké­pek össze­csa­pá­sát is – már csak az a ter­mé­sze­te, hogy a mód­szer­ta­na, a dina­mi­ká­ja, a bel­ső rend­sze­re füg­get­len magá­tól a hadá­szat­tól, sok­kal inkább a stra­té­gia­épí­tés képes­sé­gé­nek művé­sze­té­ről szól. Alig­ha vélet­le­nül olvas­gat­juk ma is Machi­a­vel­li, Clau­se­witz és Szun-ce régen írott, még­is örök­ké érvé­nyes munkáit.

Ha nem ért­jük meg korun­kat, elmu­laszt­juk az átlé­pést a saját korunk­ból a jövő­be, ha elfo­gad­juk, hogy helyet­tünk vala­ki más dönt a sor­sunk­ról – akkor nem vagyok sza­ba­dok. Sőt, örö­kös gyer­mek­kor­ra vet­tet­tünk, ahe­lyett, hogy a növe­ke­dés és gya­ra­po­dás elsőd­le­ges követ­kez­mé­nye­ként fel­nőtt­ként élnénk. Folya­ma­to­san tanul­nunk, fej­lőd­nünk kell, de immá­ron közös­sé­gi for­má­ban, az értel­met­len pót­cse­lek­vé­sek helyett a való­ban lénye­ges, köz­ér­de­kű ügyek­re össz­pon­to­sít­va. Csak és kizá­ró­lag így marad­ha­tunk meg mi, magunk, és így adhat­juk át közös­sé­gi való­ság­ként a magyar­sá­got gyer­me­ke­ink­nek, utó­da­ink­nak. Csak együtt sike­rül­het, egye­dül sem­mi esé­lyünk. Ennek a tudá­sa nem repít fel ben­nün­ket elér­he­tet­len messze­sé­gek­be, nem növünk meg erőn felül, viha­ros gyor­sa­ság­gal, de tapasz­ta­la­ta­ink bir­to­ká­ban éppen annyi erőt szer­zünk, hogy biza­kod­va és büsz­kén tekint­sünk a jöven­dő magyarságára.

Szen­te­si Zöl­di László

For­rás: magyar​nem​zet​.hu