Hírek Vélemények/Publicisztikák A globalizáció a legintoleránsabb rendszer, ami elpusztítja a kultúrák sokszínűségét

A globalizáció a legintoleránsabb rendszer, ami elpusztítja a kultúrák sokszínűségét

Az európaiak kevés gyermeket vállalnak, melynek eredményeképpen az egész kontinens műveltsége is végveszélybe kerülhet. A globalizáció folyamatai egyre gyorsabban pusztítják világunk sokszínűségét. A kultúrák hanyatlásáról, eltűnéséről, a karanténlét tanulságairól és saját hagyományaink megmentéséről Róka Szabolcs Tinódi-lant díjas népzenésszel beszélgettünk.

– Népzenészként és mesemondóként a tavalyi évben nem sokszor állhatott színpadra… Mennyire volt nehéz átvészelni ezt az időszakot?

– Nem az a fontos, hogy mi, népzenészek, hagyományőrzők hogyan vészeltük át a tavalyi évet, a problémák sokkal súlyosabbak és szerteágazóbbak, mint a mi nehézségeink. A koronavírus-járványnak borzasztó következményei vannak: nagyon sokan halnak meg, illetve a gazdaságot is tönkreteszi.

Ám a járványnak van egy még szörnyűbb következménye is, melyről nagyon kevesen beszélnek: ez pedig a lelki hatása.

A legsúlyosabb veszteség itt ér mindannyiónkat – és mégis ez az a terület, amelyre a legkevésbé koncentrálunk. Nem figyelünk a bezáródás pszichológiájára. Tévképzetekben élünk, azt hisszük, hogy a digitális kultúrában már minden megoldható virtuálisan. Elhisszük, hogy a digitális oktatással mindent megtanulhatnak gyermekeink, azt hisszük, elég ha telefonon, vagy a közösségi média felületein együtt vagyunk, csevegünk, mosolygó fejeket dobunk… Holott mindannyian érezzük, hogy marhára magányosakká váltunk.

Nagyon nem vagyunk együtt!

A lelkünket egyre súlyosabban nyomja szét az együttlét hiánya. Ezek az igazi problémák, nem pedig az elmaradt előadások.

Róka Szabolcs Tinódi-lant díjas magyar énekmondó, drámapedagógus, népzenész (Fotó: Tóth Gábor, Vasárnap.hu)

– Nyújthatnak némi kapaszkodót számunkra ebben a zavaros időszakban eleink hagyományai?

– Minden attól függ, hogy ki mit hozott a családjából. A családok szerepe kiemelkedően fontos, hiszen a nemzeti és kulturális hagyományok átadása elsődlegesen itt történik meg. Sok minden ott dől el, hogy hallanak-e a gyermekek mesét, elviszik-e őket táncolni, vagy éppen kapnak-e hangszert a kezükbe. Európában és idehaza sokan élnek valamilyen okból csonka családban.

Ahol odahaza nincs meg az egység, ott gyakorta nincs elég idő és energia sem arra, hogy az elődök hagyományát megéljék és magukévá tegyék a fiatalok.

Másrészről nem mehetünk el amellett a tény mellett sem, hogy a következő generációk számára nem feltétlenül elfogadhatók azok a hagyományok, szokások, életstratégiák, melyek szüleiknek, nagyszüleiknek fontosak voltak. Következtetésképpen azt tudom mondani, hogy ha ez így folytatódik, akkor a hagyományoknak egyre kevesebb jelentősége lesz – miközben a jövő kihívásaira nagyszerű eszközök lehetnének a kezünkben.

– Ez elég szomorúan hangzik.

– Ez törvényszerű realitás. Körülöttünk mindenütt ezek a folyamatok játszódnak le, a családok nem egymagukban vannak, hanem erősen hatnak rájuk a fogyasztói társadalom és a globalizáció kíméletlen hatásai. Ma mindenki a toleranciáról beszél, meg a népek és a vallások egyenrangúságáról. Mindenki büszkén hirdeti a kultúrák sokszínűségét és egyenrangúságát.

A fél világ jártatja a száját, hogy toleránsnak kell lennünk, tűrjük a környezetünkben a különböző kultúrákat – eközben maga a globalizáció a legintoleránsabb rendszer, ami valaha létezett. Intoleráns!

Elpusztítja a kultúrák sokszínűségét, univerzálissá, szürkévé tesz mindent, és világpolgárokat nevel az újabb generációk tagjaiból. Ilyen körülmények között örülhetünk, hogy Magyarországon azért még van egyfajta magasabb presztízse a népi kultúrának.

– Az állami intézmények igyekeznek megőrizni és továbbadni a népi hagyományokat. Ez a tevékenység mennyire lehet hatásos?

– Ennek lemérése roppant nehézkes – és csak bizonytalan eredményeket hozhat. Annyi azonban bizonyos, hogy hagyományaink többsége már nem a hétköznapi életvilágokban jelenik meg, így lényegesen kevesebb embert szólít meg, mint régen.

Van, aki rátalál az elődök útjára – és van, aki nem.

Úgy vélem, fontos a hagyományok, a népi kultúra megőrzésének a támogatása, de egyben azt is gondolom, hogy nem szabad túlságosan támogatni sem, mert akkor az egész nem lesz önmagától is életrevaló. Azt a példát hozhatom fel ennek érzékeltetésére, hogy ha túlhizlaljuk a nyulakat, akkor azok egy idő után nem lesznek ellenállóak a különböző betegségekkel szemben, és elpusztulnak.

Azaz, ha elkényeztetünk egy nemzedéket, akkor nem lesznek ellenállóak!

Nekünk, az idősebb generáció tagjainak az utat kell megmutatni, eszközöket kell adni a fiatalok kezébe, de a működés és a fenntartás nehézségeit nem szabad megoldanunk mások helyett. Attól fogják értékelni az eredményeiket, ha látják, hogy az a saját munkájuktól és verejtéküktől valósult meg.

– A tantervbe a népi kultúra számos eleme bele van csempészve, ott vannak az énekórák, a Kodály-módszer…

– Igen, a Kodály-módszer egy nagyon izgalmas technika, amit a világ számos pontján használnak. Fontos, hogy Magyarországon még mindig vannak énekórák, ahol megismerkedhetnek a fiatalok a népdalokkal is. Ami azonban az intézményes keretek között a gyakorlatban megvalósul belőle, az gyakorta messze áll attól, ami lehetne. Nem feltétlenül a pedagógusokon és a tanterveken múlnak a dolgok.

A világunk megváltozott, más benne a szerepe a népzenének és a zeneoktatásnak is.

A diákok és a szülők nem mindig hálásak az ingyenes közoktatásnak és nem becsülik a tanárok munkáját, és ami a legszomorúbb: nem bátorítják kellőképpen a gyermekeiket sem. A kötelezőségek nagyon megnehezítik a dolgok megvalósulását, mert a diákokban rögtön ellenszenvet és ellenállást szülnek. Részben ez az oka annak, hogy a gyerekek egy része nem szeret énekelni, elzárkózik a népzene elől.

– Akkor a régi hagyományok egyáltalán nem életrevalóak?

– Éppen ellenkezőleg! A koronavírus-járvány időszaka megmutatta, hogy nem lehetünk gyengék és elkényeztetettek. Nem is vagyunk azok! Elkezdtünk otthon kenyeret sütni, hogy ne mászkáljunk fölöslegesen a boltokba – holott két nemzedék óta nem esszük a saját kenyerünket. Sokan kezdték el használni ismét a kis kertjeiket. A családok is bezáródtak, és a közös érdekek mellett kellett megoldani az együttélés kihívásait. A szülőket a gyermekeik otthonléte szembesítette olyan nehézségekkel is, melyekért korábban többnyire csak a tanárokat hibáztatták.

Megtapasztalhatták, hogy gyerekeik reggeltől-estig ordítoznak, és mindennel foglalkoznak, épp csak a tanulással nem…

Régen teljesen természetes volt, hogy a család együtt volt, és sokkal-sokkal jobban ismerték egymást a családtagok. Tisztában voltak egymás erősségeivel és gyengeségeivel, támogatni tudták egymást a közös céljaikban.

– Az oktatás valóban egy olyan sarkalatos pont, ahol kitűntek ezek a különbségek. A járvány megmutatta, hogy képmutatóak vagyunk?

– Nem vagyunk képmutatóbbak másoknál, ezért ne is ostorozzuk magunkat. Saját életutamból kifolyólag Olaszországot ismerem jobban – tavaly is kilenc hónapot töltöttem ott – és azt kell mondanom, hogy ott sokkal rosszabbul kezelték nemcsak a járványhelyzetet, hanem a közoktatás ügyét és a családi életüket is. Mi, magyarok azt hisszük, hogy ott még ma is úgy van, mint régen, hogy a mamma főzi a pastát a gyerekeknek, délben pedig asztalhoz ül az egész család… Ilyen már ott sincs, talán már a legkisebb szicíliai falvakban sem.

Megváltozott az élethez való hozzáállásuk – magának a családnak a szerepe is más lett.

Mindez a gyermekvállalási kedvben is megmutatkozik. Az olaszok szaporodási rátája alacsonyabb, mint nekünk, magyaroknak! Nálunk 1,55, Olaszországban csupán 1,00 körüli!

– Európa országainak demográfiai válsága összefüggésben lehet egy identitásválsággal is. Nem tudjuk, hogy kik vagyunk és hova tartozunk?

– Ez mindenképpen így van… sok kérdése van még a gondolkodó európaiaknak. Növekszik viszont azoknak a tábora is, akik már a kérdésfelvetésig sem jutnak el…

A gyermekvállalási kedv zuhanásával az európai nemzetek önmagukat herélték ki az elmúlt évtizedekben.

Ez pedig együtt jár az európai kultúra pusztulásával is! Hogy innen valaha vissza lehet-e térni egy egészséges népszaporulathoz – és megőrizni a műveltségünket –, az csak a következő generációk elhatározásán fog múlni és azon, hogy ők milyen értékrendet képviselnek. A mi generációnk meglehetősen kapzsi módon áll a világhoz, ráadásul mérhetetlenül ostobán is. A jelenkor gazdasági és szociális problémáinak a megoldása részben már kicsúszott a most aktív korosztályok kezéből, mivel ők többnyire nem a család, hanem a globális világ életélvezetei felé fordultak.

– Ön nem csupán népzenész, hanem mesemondó is. Van még jelentősége a meseszónak ebben a feje tetejére állt világban?

– Mindenképpen – az arctalan és elszemélytelenedett kultúránkban az élőszó, a történetmesélés és magának a szóbeli világnak a szerepe felértékelődött. A story telling az angolszász és a skandináv államokban ugyanúgy felkapott, mint Magyarországon a mesemondás. Ez egy társadalmi igény, amely a stand comedy-től kezdve számos területen megjelenik.

A közönség kíváncsian figyeli a történetmesélő embert, aki nem a sztenderdeket és nem a politikai paneleket ismételgeti, hanem a saját történeteit, meséit. Mikszáth Kálmán anekdotázásának ma is van helye, ezt teszik a mesemondóink, akik megpróbálnak színt, hangulatot, érzelmeket vinni a kiüresedő világunkba. Ennek ellenére sem érzem, hogy reneszánsza lenne a mesének – de azt igen, hogy egyre többen nyitottak egymásra, illetve magára a mesélésre is.

– Tehát a mese, a mesélés ma is aktuális?

 – Természetesen. A mesére úgy tekintek, mint egy szép legelőre, ahová betelepülnek különböző növények: van, ami elszaporodik, aztán van, ami visszahúzódik. Egy idő után egy szabályozó rendszer életbe lép és optimalizálja a növények mennyiségét.

A mesemondás is egy ilyen önfejlődő rendszer.

Vannak kritériumok, de semmi sem állandó az egyetemes emberi értékeken kívül. Máshogyan meséltek száz éve, ötven éve és máshogyan mesélünk ma, hiszen már mások vagyunk, mint elődjeink és a mai hallgatóság.

A mesélésre, a beszélgetésre időt kell szánni a családokban. Rám is nagy hatással volt, amikor gyerekként a nagynénik és a nagybácsik történeteit hallottam. A közös ünnepek során is kiemelkedő szerepet kaptak ezek a családi anekdoták. Karácsonykor természetesen fontos volt a közös éneklés, az együttlét, de nem is igazán a fa alatti ajándékokat vártuk, hanem amikor elkezdték mondani a régi történeteket!

Jó lenne, ha ma egymás felé fordulnánk, és a szülők, nagyszülők többet beszélnének a gyermekeknek.

Mesélni bárki tud – csak el kell kezdeni.

Forrás: vasarnap.hu / Tóth Gábor