A glo­ba­li­zá­ció a leg­in­to­le­rán­sabb rend­szer, ami elpusz­tít­ja a kul­tú­rák sokszínűségét

Az euró­pa­i­ak kevés gyer­me­ket vál­lal­nak, mely­nek ered­mé­nye­kép­pen az egész kon­ti­nens művelt­sé­ge is vég­ve­szély­be kerül­het. A glo­ba­li­zá­ció folya­ma­tai egy­re gyor­sab­ban pusz­tít­ják vilá­gunk sok­szí­nű­sé­gét. A kul­tú­rák hanyat­lá­sá­ról, eltű­né­sé­ről, a karan­tén­lét tanul­sá­ga­i­ról és saját hagyo­má­nya­ink meg­men­té­sé­ről Róka Sza­bolcs Tinó­di-lant díjas nép­ze­nésszel beszélgettünk.

– Nép­ze­nész­ként és mese­mon­dó­ként a tava­lyi évben nem sok­szor áll­ha­tott szín­pad­ra… Mennyi­re volt nehéz átvé­szel­ni ezt az időszakot?

– Nem az a fon­tos, hogy mi, nép­ze­né­szek, hagyo­mány­őr­zők hogyan vészel­tük át a tava­lyi évet, a prob­lé­mák sok­kal súlyo­sab­bak és szer­te­ága­zób­bak, mint a mi nehéz­sé­ge­ink. A koro­na­ví­rus-jár­vány­nak bor­zasz­tó követ­kez­mé­nyei van­nak: nagyon sokan hal­nak meg, illet­ve a gaz­da­sá­got is tönkreteszi.

Ám a jár­vány­nak van egy még ször­nyűbb követ­kez­mé­nye is, mely­ről nagyon keve­sen beszél­nek: ez pedig a lel­ki hatása.

A leg­sú­lyo­sabb vesz­te­ség itt ér mind­annyi­ón­kat – és még­is ez az a terü­let, amely­re a leg­ke­vés­bé kon­cent­rá­lunk. Nem figye­lünk a bezá­ró­dás pszi­cho­ló­gi­á­já­ra. Tév­kép­ze­tek­ben élünk, azt hisszük, hogy a digi­tá­lis kul­tú­rá­ban már min­den meg­old­ha­tó vir­tu­á­li­san. Elhisszük, hogy a digi­tá­lis okta­tás­sal min­dent meg­ta­nul­hat­nak gyer­me­ke­ink, azt hisszük, elég ha tele­fo­non, vagy a közös­sé­gi média felü­le­te­in együtt vagyunk, cse­ve­günk, mosoly­gó feje­ket dobunk… Hol­ott mind­annyi­an érez­zük, hogy mar­há­ra magá­nyo­sak­ká váltunk.

Nagyon nem vagyunk együtt!

A lel­kün­ket egy­re súlyo­sab­ban nyom­ja szét az együtt­lét hiá­nya. Ezek az iga­zi prob­lé­mák, nem pedig az elma­radt előadások.

Róka Sza­bolcs Tinó­di-lant díjas magyar ének­mon­dó, drá­ma­pe­da­gó­gus, nép­ze­nész (Fotó: Tóth Gábor, Vasárnap.hu)

– Nyújt­hat­nak némi kapasz­ko­dót szá­munk­ra ebben a zava­ros idő­szak­ban ele­ink hagyo­má­nyai?

– Min­den attól függ, hogy ki mit hozott a csa­lád­já­ból. A csa­lá­dok sze­re­pe kiemel­ke­dő­en fon­tos, hiszen a nem­ze­ti és kul­tu­rá­lis hagyo­má­nyok átadá­sa elsőd­le­ge­sen itt tör­té­nik meg. Sok min­den ott dől el, hogy hallanak‑e a gyer­me­kek mesét, elviszik‑e őket tán­col­ni, vagy éppen kapnak‑e hang­szert a kezük­be. Euró­pá­ban és ide­ha­za sokan élnek vala­mi­lyen okból cson­ka családban.

Ahol oda­ha­za nincs meg az egy­ség, ott gya­kor­ta nincs elég idő és ener­gia sem arra, hogy az elő­dök hagyo­má­nyát meg­él­jék és magu­ké­vá tegyék a fiatalok.

Más­rész­ről nem mehe­tünk el amel­lett a tény mel­lett sem, hogy a követ­ke­ző gene­rá­ci­ók szá­má­ra nem fel­tét­le­nül elfo­gad­ha­tók azok a hagyo­má­nyok, szo­ká­sok, élet­stra­té­gi­ák, melyek szü­le­ik­nek, nagy­szü­le­ik­nek fon­to­sak vol­tak. Követ­kez­te­tés­kép­pen azt tudom mon­da­ni, hogy ha ez így foly­ta­tó­dik, akkor a hagyo­má­nyok­nak egy­re keve­sebb jelen­tő­sé­ge lesz – miköz­ben a jövő kihí­vá­sa­i­ra nagy­sze­rű esz­kö­zök lehet­né­nek a kezünkben.

– Ez elég szo­mo­rú­an hangzik.

– Ez tör­vény­sze­rű rea­li­tás. Körü­löt­tünk min­de­nütt ezek a folya­ma­tok ját­szód­nak le, a csa­lá­dok nem egy­ma­guk­ban van­nak, hanem erő­sen hat­nak rájuk a fogyasz­tói tár­sa­da­lom és a glo­ba­li­zá­ció kímé­let­len hatá­sai. Ma min­den­ki a tole­ran­ci­á­ról beszél, meg a népek és a val­lá­sok egyen­ran­gú­sá­gá­ról. Min­den­ki büsz­kén hir­de­ti a kul­tú­rák sok­szí­nű­sé­gét és egyenrangúságát.

A fél világ jár­tat­ja a szá­ját, hogy tole­ráns­nak kell len­nünk, tűr­jük a kör­nye­ze­tünk­ben a külön­bö­ző kul­tú­rá­kat – eköz­ben maga a glo­ba­li­zá­ció a leg­in­to­le­rán­sabb rend­szer, ami vala­ha léte­zett. Intoleráns!

Elpusz­tít­ja a kul­tú­rák sok­szí­nű­sé­gét, uni­ver­zá­lis­sá, szür­ké­vé tesz min­dent, és világ­pol­gá­ro­kat nevel az újabb gene­rá­ci­ók tag­ja­i­ból. Ilyen körül­mé­nyek között örül­he­tünk, hogy Magyar­or­szá­gon azért még van egy­faj­ta maga­sabb presz­tí­zse a népi kultúrának.

– Az álla­mi intéz­mé­nyek igye­kez­nek meg­őriz­ni és tovább­ad­ni a népi hagyo­má­nyo­kat. Ez a tevé­keny­ség mennyi­re lehet hatá­sos?

– Ennek lemé­ré­se rop­pant nehéz­kes – és csak bizony­ta­lan ered­mé­nye­ket hoz­hat. Annyi azon­ban bizo­nyos, hogy hagyo­má­nya­ink több­sé­ge már nem a hét­köz­na­pi élet­vi­lá­gok­ban jele­nik meg, így lénye­ge­sen keve­sebb embert szó­lít meg, mint régen.

Van, aki ráta­lál az elő­dök útjá­ra – és van, aki nem.

Úgy vélem, fon­tos a hagyo­má­nyok, a népi kul­tú­ra meg­őr­zé­sé­nek a támo­ga­tá­sa, de egy­ben azt is gon­do­lom, hogy nem sza­bad túl­sá­go­san támo­gat­ni sem, mert akkor az egész nem lesz önma­gá­tól is élet­re­va­ló. Azt a pél­dát hoz­ha­tom fel ennek érzé­kel­te­té­sé­re, hogy ha túl­hiz­lal­juk a nyu­la­kat, akkor azok egy idő után nem lesz­nek ellen­ál­ló­ak a külön­bö­ző beteg­sé­gek­kel szem­ben, és elpusztulnak.

Azaz, ha elké­nyez­te­tünk egy nem­ze­dé­ket, akkor nem lesz­nek ellenállóak!

Nekünk, az idő­sebb gene­rá­ció tag­ja­i­nak az utat kell meg­mu­tat­ni, esz­kö­zö­ket kell adni a fia­ta­lok kezé­be, de a műkö­dés és a fenn­tar­tás nehéz­sé­ge­it nem sza­bad meg­ol­da­nunk mások helyett. Attól fog­ják érté­kel­ni az ered­mé­nye­i­ket, ha lát­ják, hogy az a saját mun­ká­juk­tól és verej­té­kük­től való­sult meg.

– A tan­terv­be a népi kul­tú­ra szá­mos ele­me bele van csem­pész­ve, ott van­nak az ének­órák, a Kodály-módszer…

– Igen, a Kodály-mód­szer egy nagyon izgal­mas tech­ni­ka, amit a világ szá­mos pont­ján hasz­nál­nak. Fon­tos, hogy Magyar­or­szá­gon még min­dig van­nak ének­órák, ahol meg­is­mer­ked­het­nek a fia­ta­lok a nép­da­lok­kal is. Ami azon­ban az intéz­mé­nyes kere­tek között a gya­kor­lat­ban meg­va­ló­sul belő­le, az gya­kor­ta messze áll attól, ami lehet­ne. Nem fel­tét­le­nül a peda­gó­gu­so­kon és a tan­ter­ve­ken múl­nak a dolgok.

A vilá­gunk meg­vál­to­zott, más ben­ne a sze­re­pe a nép­ze­né­nek és a zene­ok­ta­tás­nak is.

A diá­kok és a szü­lők nem min­dig hálá­sak az ingye­nes köz­ok­ta­tás­nak és nem becsü­lik a taná­rok mun­ká­ját, és ami a leg­szo­mo­rúbb: nem báto­rít­ják kel­lő­kép­pen a gyer­me­ke­i­ket sem. A köte­le­ző­sé­gek nagyon meg­ne­he­zí­tik a dol­gok meg­va­ló­su­lá­sát, mert a diá­kok­ban rög­tön ellen­szen­vet és ellen­ál­lást szül­nek. Rész­ben ez az oka annak, hogy a gye­re­kek egy része nem sze­ret éne­kel­ni, elzár­kó­zik a nép­ze­ne elől.

– Akkor a régi hagyo­má­nyok egy­ál­ta­lán nem élet­re­va­ló­ak?

– Éppen ellen­ke­ző­leg! A koro­na­ví­rus-jár­vány idő­sza­ka meg­mu­tat­ta, hogy nem lehe­tünk gyen­gék és elké­nyez­te­tet­tek. Nem is vagyunk azok! Elkezd­tünk ott­hon kenye­ret süt­ni, hogy ne mász­kál­junk fölös­le­ge­sen a bol­tok­ba – hol­ott két nem­ze­dék óta nem esszük a saját kenye­rün­ket. Sokan kezd­ték el hasz­nál­ni ismét a kis kert­je­i­ket. A csa­lá­dok is bezá­ród­tak, és a közös érde­kek mel­lett kel­lett meg­ol­da­ni az együtt­élés kihí­vá­sa­it. A szü­lő­ket a gyer­me­ke­ik ott­hon­lé­te szem­be­sí­tet­te olyan nehéz­sé­gek­kel is, melye­kért koráb­ban több­nyi­re csak a taná­ro­kat hibáztatták.

Meg­ta­pasz­tal­hat­ták, hogy gye­re­ke­ik reg­gel­től-estig ordí­toz­nak, és min­den­nel fog­lal­koz­nak, épp csak a tanu­lás­sal nem…

Régen tel­je­sen ter­mé­sze­tes volt, hogy a csa­lád együtt volt, és sok­kal-sok­kal job­ban ismer­ték egy­mást a csa­lád­ta­gok. Tisz­tá­ban vol­tak egy­más erős­sé­ge­i­vel és gyen­ge­sé­ge­i­vel, támo­gat­ni tud­ták egy­mást a közös céljaikban.

– Az okta­tás való­ban egy olyan sar­ka­la­tos pont, ahol kitűn­tek ezek a különb­sé­gek. A jár­vány meg­mu­tat­ta, hogy kép­mu­ta­tó­ak vagyunk?

– Nem vagyunk kép­mu­ta­tób­bak mások­nál, ezért ne is osto­roz­zuk magun­kat. Saját élet­utam­ból kifo­lyó­lag Olasz­or­szá­got isme­rem job­ban – tavaly is kilenc hóna­pot töl­töt­tem ott – és azt kell mon­da­nom, hogy ott sok­kal rosszab­bul kezel­ték nem­csak a jár­vány­hely­ze­tet, hanem a köz­ok­ta­tás ügyét és a csa­lá­di éle­tü­ket is. Mi, magya­rok azt hisszük, hogy ott még ma is úgy van, mint régen, hogy a mam­ma főzi a pas­tát a gye­re­kek­nek, dél­ben pedig asz­tal­hoz ül az egész csa­lád… Ilyen már ott sincs, talán már a leg­ki­sebb szi­cí­li­ai fal­vak­ban sem.

Meg­vál­to­zott az élet­hez való hoz­zá­ál­lá­suk – magá­nak a csa­lád­nak a sze­re­pe is más lett.

Mind­ez a gyer­mek­vál­la­lá­si kedv­ben is meg­mu­tat­ko­zik. Az ola­szok sza­po­ro­dá­si rátá­ja ala­cso­nyabb, mint nekünk, magya­rok­nak! Nálunk 1,55, Olasz­or­szág­ban csu­pán 1,00 körüli!

– Euró­pa orszá­ga­i­nak demog­rá­fi­ai vál­sá­ga össze­füg­gés­ben lehet egy iden­ti­tás­vál­ság­gal is. Nem tud­juk, hogy kik vagyunk és hova tar­to­zunk?

– Ez min­den­kép­pen így van… sok kér­dé­se van még a gon­dol­ko­dó euró­pa­i­ak­nak. Növek­szik viszont azok­nak a tábo­ra is, akik már a kér­dés­fel­ve­té­sig sem jut­nak el…

A gyer­mek­vál­la­lá­si kedv zuha­ná­sá­val az euró­pai nem­ze­tek önma­gu­kat herél­ték ki az elmúlt évtizedekben.

Ez pedig együtt jár az euró­pai kul­tú­ra pusz­tu­lá­sá­val is! Hogy innen vala­ha vissza lehet‑e tér­ni egy egész­sé­ges nép­sza­po­ru­lat­hoz – és meg­őriz­ni a művelt­sé­gün­ket –, az csak a követ­ke­ző gene­rá­ci­ók elha­tá­ro­zá­sán fog múl­ni és azon, hogy ők milyen érték­ren­det kép­vi­sel­nek. A mi gene­rá­ci­ónk meg­le­he­tő­sen kap­zsi módon áll a világ­hoz, ráadá­sul mér­he­tet­le­nül osto­bán is. A jelen­kor gaz­da­sá­gi és szo­ci­á­lis prob­lé­má­i­nak a meg­ol­dá­sa rész­ben már kicsú­szott a most aktív kor­osz­tá­lyok kezé­ből, mivel ők több­nyi­re nem a csa­lád, hanem a glo­bá­lis világ élet­él­ve­ze­tei felé fordultak.

– Ön nem csu­pán nép­ze­nész, hanem mese­mon­dó is. Van még jelen­tő­sé­ge a mese­szó­nak ebben a feje tete­jé­re állt világ­ban?

– Min­den­kép­pen – az arc­ta­lan és elsze­mély­te­le­ne­dett kul­tú­ránk­ban az élő­szó, a tör­té­net­me­sé­lés és magá­nak a szó­be­li világ­nak a sze­re­pe fel­ér­té­ke­lő­dött. A sto­ry tel­l­ing az angol­szász és a skan­di­náv álla­mok­ban ugyan­úgy fel­ka­pott, mint Magyar­or­szá­gon a mese­mon­dás. Ez egy tár­sa­dal­mi igény, amely a stand comedy-től kezd­ve szá­mos terü­le­ten megjelenik.

A közön­ség kíván­csi­an figye­li a tör­té­net­me­sé­lő embert, aki nem a szten­der­de­ket és nem a poli­ti­kai pane­le­ket ismé­tel­ge­ti, hanem a saját tör­té­ne­te­it, mesé­it. Mik­száth Kál­mán anek­do­tá­zá­sá­nak ma is van helye, ezt teszik a mese­mon­dó­ink, akik meg­pró­bál­nak színt, han­gu­la­tot, érzel­me­ket vin­ni a kiüre­se­dő vilá­gunk­ba. Ennek elle­né­re sem érzem, hogy rene­szán­sza len­ne a mesé­nek – de azt igen, hogy egy­re töb­ben nyi­tot­tak egy­más­ra, illet­ve magá­ra a mesé­lés­re is.

– Tehát a mese, a mesé­lés ma is aktu­á­lis?

– Ter­mé­sze­te­sen. A mesé­re úgy tekin­tek, mint egy szép lege­lő­re, aho­vá bete­le­pül­nek külön­bö­ző növé­nyek: van, ami elsza­po­ro­dik, aztán van, ami vissza­hú­zó­dik. Egy idő után egy sza­bá­lyo­zó rend­szer élet­be lép és opti­ma­li­zál­ja a növé­nyek mennyiségét.

A mese­mon­dás is egy ilyen önfej­lő­dő rendszer.

Van­nak kri­té­ri­u­mok, de sem­mi sem állan­dó az egye­te­mes embe­ri érté­ke­ken kívül. Más­ho­gyan mesél­tek száz éve, ötven éve és más­ho­gyan mesé­lünk ma, hiszen már mások vagyunk, mint előd­je­ink és a mai hallgatóság.

A mesé­lés­re, a beszél­ge­tés­re időt kell szán­ni a csa­lá­dok­ban. Rám is nagy hatás­sal volt, ami­kor gye­rek­ként a nagy­né­nik és a nagy­bá­csik tör­té­ne­te­it hal­lot­tam. A közös ünne­pek során is kiemel­ke­dő sze­re­pet kap­tak ezek a csa­lá­di anek­do­ták. Kará­csony­kor ter­mé­sze­te­sen fon­tos volt a közös ének­lés, az együtt­lét, de nem is iga­zán a fa alat­ti aján­dé­ko­kat vár­tuk, hanem ami­kor elkezd­ték mon­da­ni a régi történeteket!

Jó len­ne, ha ma egy­más felé for­dul­nánk, és a szü­lők, nagy­szü­lők töb­bet beszél­né­nek a gyermekeknek.

Mesél­ni bár­ki tud – csak el kell kezdeni.

For­rás: vasar​nap​.hu / Tóth Gábor