Hírek Vélemények/Publicisztikák A disz­nó­fe­jű Nagy­úr ma is fenyeget

A disz­nó­fe­jű Nagy­úr ma is fenyeget

Mit szol­ná­nak Washing­ton­ban, ha Mexi­kó­ban vagy Kubá­ban jelen­né­nek meg az orosz csapatok!

Ady End­re 1905-ben írta meg a Harc a Nagy­úr­ral című ver­sét Buda­pes­ten. A Buda­pes­ti Nap­ló szer­kesz­tő­sé­gé­ben kezd­te el dél­után, és még aznap éjsza­ka be is fejez­te egy kávé­ház­ban. A vers gon­do­lat­me­ne­tét az adta, hogy a szer­ző egy évvel a vers meg­al­ko­tá­sa előtt, Párizs­ban a Grand Pala­is mel­lett sétál­va meg­cso­dál­ta Rodin A gon­dol­ko­dó című szob­rát. Ugyan­ak­kor meg­fi­gyel­te, hogy az embe­rek meg­il­le­tőd­ve, maguk­ba mélyed­ve elem­zik a szo­bor mon­da­ni­va­ló­ját és szépségét. 

A disznófejű Nagyúr ma is fenyeget

Csönd volt körü­löt­tük. Majd egy utcá­val odébb a nagy­vá­ros zajos for­ga­ta­ga ismét fel­ütöt­te fejét, amely raj­zás­nak köz­pon­ti ele­me a per­le­ke­dés, han­gos nyo­mu­lás és a pénz utá­ni vágya­ko­zás volt.

„Megöl a disznófejű Nagyúr, / Éreztem, megöl, ha hagyom, / Vigyorgott rám és ült meredten: / Az aranyon ült, az aranyon, / Éreztem, megöl, ha hagyom.”

A köl­te­mény, mint ahogy szin­te min­den körü­löt­tünk, az egyén és a pénz szol­ga­ság­ba taszí­tó küz­del­mé­ről szól. A Nagy­úr a pénz min­dent maga alá gyű­rő, elide­ge­ní­tő, dehu­ma­ni­zá­ló ere­jét szim­bo­li­zál­ja, álta­lá­no­sabb érte­lem­ben pedig azt az érzé­ket­len, szá­mí­tó, nyárs­pol­gá­ri élet­mó­dot feje­zi ki, amely sokunk éle­tét áthatja. 

A pénz a pogá­nyok Iste­ne, a mai hit nél­kü­li nyu­ga­ti mate­ri­a­lis­ta tár­sa­dal­mak leg­főbb moz­ga­tó­ru­gó­ja. Nyil­ván kele­ten sem vetik meg, de az anya­gi­as­ság domi­nan­ci­á­ját a nyu­ga­ti libe­rá­lis demok­rá­ci­ák terem­tet­ték meg. Ady a vers­ben harc­ra szó­lít, azt sür­ge­ti, hogy fel kell ven­nünk a boksz­kesz­tyűt a pénzt iste­ní­tő pogány, nihi­lis­ta élet­szem­lé­let ellen.

Miért, miért nem, de köz­éle­ti sze­mé­lyi­sé­gek jut­nak eszem­be a disz­nó­fe­jű Nagy­úr­ról. Tipi­ku­san nagy egó­jú, dema­góg kije­len­té­sek­kel dobá­ló­zó egyé­ni­sé­gek­ről van szó, aki­ket napon­ta lát­ha­tunk a kép­er­nyőn, de a művé­sze­ti élet­ben is gyak­ran elő­buk­kan­nak és abszurd kije­len­té­se­ket tesznek. 

Mint ahogy ezt egy hazánk­ból kitán­tor­gott zon­go­ra­mű­vész nem­ré­gi­ben tet­te, fon­tos­ko­dó­an kije­lent­ve (mint­ha ez bár­kit érde­kel­ne), hogy amennyi­ben az ellen­zé­ki poli­ti­kai szö­vet­ség nyer­ne ápri­lis 3‑án, akkor ő haza­köl­tö­zik, vagy éppen­ség­gel tovább­ra is távol marad, amennyi­ben a mos­ta­ni kor­mány marad a helyén. 

De az ismert zon­go­ra­mű­vész nincs egye­dül a poli­ti­kai agi­tá­ció terén. Szí­né­szek, iro­dal­mi sze­mé­lyi­sé­gek és továb­bi művé­sze­ti ágak­ban aktív neve­ze­tes­sé­gek ásnak lövész­ár­ko­kat, ver­bá­lis golyó­zá­port zúdít­va a meg­vá­lasz­tott poli­ti­kai erők ellen. De azzal szá­mol­ni­uk kell, hogy egy lövész­árok­ban az isten­ta­ga­dás meg­szű­nik, ahogy a régi mon­dás tartja.

A napi szin­ten min­ket szi­dal­ma­zó és sér­te­ge­tő disz­nó­fe­jű­ek a Nyu­ga­tot ele­ve iga­zo­dá­si pont­nak tekin­tik. Sze­rin­tük mi elma­ra­dot­tak és osto­bák, ne adj isten sötét­ben bur­ján­zó gom­bák vagyunk. Alap­ve­té­sük, hogy nincs elég tudá­sunk ahhoz, hogy saját éle­tün­ket meg­fe­le­lő vágány­ra terel­jük. Így az egyet­len kiút szá­munk­ra az, ha a Nyu­gat­hoz alkalmazkodunk. 

A disz­nó­fe­jű­ek maj­mol­ják a Nyu­gat kom­mu­ni­ká­ci­ó­ját, és mell­dön­get­ve hivat­koz­nak a nyu­ga­ti pél­dák uni­ver­zá­lis érvé­nyes­sé­gé­re. Ez tehát nem­csak Ady har­ca a disz­nó­fe­jű Nagy­úr­ral, hanem mind­annyi­unk har­ca. Az álta­la meg­fo­gal­ma­zott küz­de­lem az egész embe­ri­ség­re vonat­ko­zik, a pén­zért foly­ta­tott örök har­cot ábrázolja. 

A Harc a Nagy­úr­ral bizo­nyos érte­lem­ben a remény­te­len­ség ver­se, de Ady nyit­va hagy­ja azt a lehe­tő­sé­get, hogy a disz­nó­fe­jű­e­ket le is lehet győz­ni. Azt írja ugyan­is: „ha hagyom”. Ady a maga csa­tá­ját még egyé­ni­leg vív­ta a disz­nó­fe­jű Nagy­úr­ral, de mind­ezt a XXI. szá­zad­ban már nem így tenné. 

Ugyan­is a Nagy­úr manap­ság az a glo­ba­lis­ta, mul­ti­na­ci­o­ná­lis cégek­re épü­lő hát­tér­ha­ta­lom, amely nem­csak gaz­da­sá­gi­lag kíván­ja hatal­mát meg­szi­lár­dí­ta­ni, de ideo­ló­gi­ai ala­pon is folya­ma­to­san bőví­te­ni kíván­ja azt. Ahogy Judit nagy­né­ném egy­szer Ame­ri­ká­ban magya­ráz­ta nekem: a hata­lom kor­rup­ci­ót szül, az abszo­lút hata­lom pedig abszo­lút és meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len kor­rup­ci­ó­hoz vezet. 

Később utá­na­néz­tem, az ere­de­ti és első emlí­té­se ennek a tézis­nek Lord Acton brit tör­té­nész nevé­hez fűző­dik, aki mind­ezt a XIX. szá­zad végén fogal­maz­ta meg. De büsz­ke vagyok a nagy­né­ném­re, aki ezt a gon­do­la­tot fon­tos­nak vélte.

A Nagy­úr tehát ma már nem egy-egy föl­des­úr, hanem egy egész háló­zat, amely­nek csáp­jai min­den­hol ott van­nak, és amely háló­zat min­den­kit maga alá akar gyűr­ni, aki szu­ve­rén gon­do­la­tok­kal pró­bál­ko­zik vagy sza­bad­ság irán­ti vágya a nem­zet­ben fogal­ma­zó­dik meg. Kele­ten a pénz­imá­da­tot több­nyi­re csak a tra­dí­ció szol­gá­la­tá­ban tűrik meg.

Ide­ha­za a nem­ze­ti iden­ti­tás, az Isten, haza, csa­lád érték­hár­ma­sa olyan tar­tást adhat, ami nehe­zen mani­pu­lál­ha­tó. A Nagy­urak épp ezért üldö­zik és elle­he­tet­le­ní­tik azo­kat, akik azt hir­de­tik. A nem­ze­ti iden­ti­tás ugyan­ak­kor nem képez­he­ti adás­vé­tel tár­gyát, a haza nem eladó. 

Épp ezért a mai sod­ró­dó, gyö­kér­te­len, koz­mo­po­li­ta gene­rá­ció remény­te­le­nül kiszol­gál­ta­tott. Azt is lát­ni kell, hogy a pénz­ha­ta­lom­nak óri­á­si a szí­vó­ere­je, évszá­za­dos rutin­nal pró­bál­ják a lakos­sá­got anya­gi füg­gő­ség­ben tartani.

A disz­nó­fe­jű Nagy­urak most éppen hábo­rút akar­nak itt, Euró­pa kele­ti szé­lén, amely remé­nye­ik sze­rint tovább gyen­gít­he­ti dacos, pat­ri­ó­ta ellen­ál­lá­sun­kat a glo­ba­lis­ta esz­me­áram­la­tok­kal szem­ben. Az ame­ri­ka­i­ak és a nyu­gat-euró­pa­i­ak mind­ezt azért teszik, mert oda­ha­za nem áll jól a szé­ná­juk. Műbal­hé­kat kre­ál­nak egy Orosz­or­szág szá­má­ra érzé­keny straté­giai kérdésből. 

Fel se fog­ják ésszel, hogy a Krím fél­szi­get hat­van szá­za­lé­ka orosz nem­ze­ti­sé­gű, és az ukrá­nok a Don­basz meden­cé­ben is mind­össze 57 szá­za­lé­kát adják a lakos­ság­nak. Tel­je­sen ter­mé­sze­tes, hogy az oro­szok aggód­nak saját nem­ze­ti­sé­ge­ik sor­sá­ért hatá­ruk men­tén. Hason­ló­kép­pen a cson­ka ország­ban élő magya­rok is aggód­nak az erdé­lyi, a kár­pát­al­jai vagy a fel­vi­dé­ki magyar­ság sor­sá­ért és jövőjéért.

Min­den­fé­le kre­ált indok­ra hivat­koz­nak a Nagy­urak, hogy a NATO agresszív ter­jesz­ke­dés­po­li­ti­ká­ját elő­se­gít­sék. A mai napig nem isme­rik el a Krím Orosz­or­szág­hoz csa­to­lá­sát, pedig azt a helyi lakos­ság nép­sza­va­zás­sal 95 szá­za­lék­ban jóvá­hagy­ta. Joe Biden elnök és a demok­rá­cia­ex­por­tot eről­te­tő kül­ügy­mi­nisz­te­re még­is folya­ma­to­san orosz agresszió­ról beszél. 

Való­já­ban azon­ban az ame­ri­ka­i­ak­nak sem­mi keres­ni­va­ló­juk nincs a tér­ség­ben. Mit szól­ná­nak vajon Washing­ton disz­nó­fe­jű Nagy­urai, ha Mexi­kó­ban, Kana­dá­ban vagy Kubá­ban jelen­né­nek meg orosz kato­nai ala­ku­la­tok vagy rakéták?

A Nagy­urak Brüsszel­ben is jelen van­nak. Hiá­nyos foga­za­tú ideo­ló­gu­sa­ik vehe­men­sen, gyak­ran emelt han­gon fek­te­tik le köve­tel­mé­nye­i­ket a szu­ve­rén kelet-közép-euró­pai orszá­gok­kal szem­ben. Bele­szól­nak élet­vi­te­lünk­be, csa­lád­po­li­ti­kánk­ba, beván­dor­lá­si poli­ti­kánk­ba, okta­tá­si poli­ti­kánk­ba vagy éppen­ség­gel a gazdaságpolitikánkba. 

A Nagy­urak­nak nagy mel­lé­nyük van, mert „nagy” pén­zük van. Ezt a pénzt per­sze nem szor­gal­mas mun­ká­val, hanem évszá­za­do­kig tar­tó gyar­ma­to­sí­tás­sal sze­rez­ték, gya­kor­la­ti­lag kifosz­tot­ták a fél vilá­got. Sem­mi­lyen erköl­csi alap­juk nincs tehát kiok­tat­ni olya­no­kat, akik nem terü­le­ti hódí­tás­sal, rab­szol­ga­ság­gal, hanem mun­ká­val és verej­ték­kel épí­tet­ték országaikat.

Ne hagy­juk, hogy a disz­nó­fe­jű Nagy­urak mond­ják meg nekünk, hogy miképp kell élnünk és gon­dol­kod­nunk! Mi, böl­lé­rek tud­juk, mi a dol­gunk. Hiá­ba a sival­ko­dás és kiok­ta­tás a Nagy­urak részé­ről. A disz­nó­kat előbb-utóbb meg kell állí­ta­nunk. Ha lehet, szép szó­val, ha nem, hát a sza­va­zó­fül­kék­ben. Meg­él­he­té­sünk és fenn­ma­ra­dá­sunk forog kockán. 

De még­is, az utol­só pil­la­na­tig remél­jük, hogy a disz­nó­fe­jű­ek ész­hez tér­nek és lel­ki­gya­kor­la­tot tar­ta­nak. Vagy, ahogy Rodin remél­te szob­rá­val kap­cso­lat­ban: elgon­dol­koz­nak egy kicsit. Egyet­len lénye­ges fok­mé­rő­je van egy poli­ti­kai válasz­tás­nak a hazai tér­fé­len. Azt kell szem előtt tar­ta­ni, hogy a poli­ti­kai pul­pi­tus­ra igyek­vő jelöl­tek közül melyik kép­vi­se­li hazánk érde­ke­it és melyik a kül­föl­di disz­nó­fe­jű Nagyurakét.

Ady is tud­ta ezt már 117 évvel ezelőtt.

„Ezer este múlt ezer estre, / A vérem hull, hull, egyre hull, / Messziről hívnak, szólongatnak / És mi csak csatázunk vadul: / Én s a disznófejű Nagyúr.”

Topo­lán­sz­ky Ádám volt ame­ri­kai köz­tiszt­vi­se­lő, publicista

Borí­tó­kép: Az ukrán védel­mi minisz­té­ri­um saj­tó­szol­gá­la­ta által köz­re­adott képen ame­ri­kai kato­na az M141 Bun­ker Defeat Muni­ti­on (BDM) védel­mi cso­mag részét képe­ző, SMAW‑D váll­ról indít­ha­tó raké­ta hasz­ná­la­tát oktat­ja ukrán kato­nák­nak a nyu­gat-ukraj­nai Javo­riv­ban lévő kato­nai bázi­son 2022. janu­ár 30-án (Fotó: MTI/AP/Ukrán védel­mi minisz­té­ri­um sajtószolgálata)

For­rás: magyar​nem​zet​.hu