„A daddy sír” – ötven­hat alulnézetből

„Zak­la­tott pár­be­széd volt, vala­hogy a régi roko­nok kerül­tek szó­ba, a haj­da­ni tanya­vi­lág, a Cser­gettyű, az ünne­pek, meg hogy mitől is jó a bir­ka­pör­költ. Egy­szer csak meg­sza­kadt a vonal”

– idé­zi fel 1956-ban elme­ne­kült idős ame­ri­kai roko­ná­val lezaj­lott utol­só beszél­ge­té­sét Papp Ist­ván tör­té­nész. Az Állam­biz­ton­sá­gi Szol­gá­la­tok Tör­té­ne­ti Levél­tá­rá­nak mun­ka­tár­sa írá­sá­ban a nem­ze­ti ünnep tom­pán kon­gó páto­sza helyett egy átlag­em­ber – tüdő­be­teg falu­si fiú­ból lett kato­nai tér­ké­pész, majd ame­ri­kai gyá­ri mun­kás – sor­sán keresz­tül mutat­ja meg, mennyi min­dent jelent­het az 1956-ban elha­gyott haza annak is, aki a for­ra­da­lom fel­eme­lő nap­ja­it egy kór­há­zi ágy­ban élte át.

Hol­nap ész­re­vét­le­nül suhan majd el mel­let­tünk nem­ze­ti ünne­pe­ink egyi­ke. A maga pőre­sé­gé­ben mutat­koz­hat meg, mennyi­re köte­le­ző­en elvég­zen­dő fel­adat lett mára a for­ra­da­lom­ra való emlé­ke­zés. Más­ról szól­nak a hírek, min­dent fel­ölel a jár­vány, hol jut most idő és ener­gia az egy­re inkább az idő homá­lyá­ba és vég­te­len­ség­be vesző ese­mé­nyek fel­idé­zé­sé­re, arra, hogy töp­reng­jünk róluk. Talán azért van mind­ez így, mert rossz úton járunk. Lehet, hogy ez a súlyos foga­lom, a „nem­ze­ti ünnep” túl­sá­go­san távol került tőlünk. A kiüre­se­dett, tom­pán kon­gó pátosz helyett keres­gél­jünk másfelé.

Egy haj­da­nán élt, tisz­tes­sé­ges népi író, Sza­bó Zol­tán sze­rint a nem­zet embe­rek­ből áll. Nem talál­koz­tam még ennél egy­sze­rűbb és pon­to­sabb meg­ha­tá­ro­zás­sal. Ezért gon­dol­tam arra, hogy egy hét­köz­na­pi tör­té­net segít­sé­gé­vel pró­bál­jam meg­vi­lá­gí­ta­ni, mi is lehe­tett 1956 lük­te­tő ősze egy beteg, kiszol­gál­ta­tott, féle­lem­ben élő ember számára.

Ez is egy ’56-os tör­té­net, melyet nem a His­tó­ria nagy­be­tűi írtak, sok­kal inkább a hét­köz­na­pok dacos kényszerei.

Mol­nár József éle­te az 1930-as évti­zed ele­jén indult, az Alföld köze­pén lévő kiter­jedt tanya­vi­lág­ból. Vala­hol a Hár­mas-Körös köze­lé­ben, Mező­túr és Szar­vas között épült az a majd­nem föld­be süp­pedt, szűk abla­kú, vizes vályog­ból vetett tanya, ahol meg­lát­ta a nap­vi­lá­got. Az esős, hideg őszö­kön és a nyir­kos, vizes tava­szo­kon sűrűn tenyész­tek a bak­té­ri­u­mok az apró épü­let­ben. Alig­ha vélet­len, hogy a parasz­ti sor­ban cse­pe­re­dő gyer­mek tüde­jét is meg­tá­mad­ta a kór, a mor­bus hun­ga­ri­cus, mely idő­ről idő­re vissza­tért. Bár gyer­mek­ko­rá­ban kira­gad­ták őt a TBC láz­ró­zsá­i­nak tüs­kéi közül, sosem tud­ta iga­zán sza­ba­don és önfe­led­ten ven­ni a levegőt.

Ott­hon, az egyik régi fiók­ban őrzöm a Nagy-Magyar­or­szá­got ábrá­zo­ló roj­tos szé­lű tér­ké­pe­ket, ame­lye­ken Mol­nár József, nagy­apám öccse ele­mi isko­lás korá­ban a tágabb világ­gal kez­dett ismer­ked­ni. Talán a sors keze van abban, hogy éppen e régi tér­ké­pek marad­tak fenn, hiszen az ’50-es évek ele­jén a jó eszű fiú tovább­szol­gált a had­se­reg­ben és kato­nai tér­ké­pek raj­zo­lá­sát bíz­ták rá.

A 64 évvel ezelőt­ti moraj­ló őszön megint kiújult a töké­le­te­sen soha el nem múlt tüdő­be­teg­sé­ge. Kór­ház­ba került, vala­mi­kor októ­ber 20‑a táján. Nem volt olyan sze­ren­csés, mint Spi­ró György Tava­szi tár­lat című regé­nyé­nek főhő­se, aki gyó­gyul­tan tér­he­tett haza a kór­ház­ban vég­zett műté­tet köve­tő­en. Mol­nár József belá­za­so­dott, hör­gött, inga­do­zott az álla­po­ta. Köz­ben kitört a for­ra­da­lom, ledőlt a Sztá­lin-szo­bor, fegy­ve­rek ropog­tak, ver­sek szü­let­tek, remény ébredt és novem­ber 4‑én a magyar tör­té­ne­lem egyik leg­sö­té­tebb haj­na­la vir­radt ránk. Ám a 26 éves, friss házas fér­fi tovább­ra is a kór­ház­ban hányó­dott. Rém­hí­rek kering­tek, hogy nem lesz gyógy­szer, össze­om­lik az ellá­tás, kevés az orvos, s talán még az inf­lu­en­za­jár­vány is súlyo­sabb lehet, mint len­ni szokott.

Mol­nár József hezi­tált, attól félt, hogy meg­hal­hat gyógy­szer hiá­nyá­ban. Fele­sé­ge győz­köd­te, hogy indul­ja­nak el a még nyi­tott oszt­rák határ felé. Az ifjú tér­ké­pész végül enge­dett a nyo­más­nak és a féle­lem­nek, a szom­széd­ban búcsú­le­ve­let hagyott édes­any­já­nak és vala­hogy átver­gőd­tek Andau köze­lé­ben a hatá­ron. Bécs­ben már volt ele­gen­dő gyógy­szer, élel­mi­szer és orvos is. Las­sacs­kán talp­ra állt a bajból.

Éle­te később ren­de­ző­dött, s néhány éves ang­li­ai kité­rőt köve­tő­en az Egye­sült Álla­mok­ban tele­pe­dett le és ala­pí­tott csa­lá­dot. Sosem lát­ta viszont a szü­le­it, báty­ját, nagy­apá­mat és kereszt­lá­nyát, édes­anyá­mat, aki néhány hóna­pos volt, ami­kor kereszt­ap­ja elhagy­ta az országot.

Igen, a nem­zet embe­rek­ből áll. S az embe­rek bonyo­lul­tak. Nem csu­pán a hét­köz­na­pi meg­él­he­tés, az ele­mi túl­élés paran­csa veze­ti őket. Mol­nár József gyá­ri mun­kás­ként élte le éle­tét, a rend­szer­vál­tás után újra aktí­van leve­lez­tünk. Egy­szer, min­den előz­mény nél­kül, kért tőlünk egy Arany János-köte­tet. Egyik öreg cim­bo­rá­já­val azon vitat­koz­tak, hogyan van helye­sen A csa­lá­di kör.

Ami­kor édes­anyám meg­halt, vala­hogy meg­sza­kadt közöt­tünk a kap­cso­lat, de azután néhány év múl­va, magyar szár­ma­zá­sú menyé­nek köszön­he­tő­en újra meg­ta­lál­tuk egy­mást. Három évvel ezelőtt Sky­pe-on beszél­get­tünk. Zak­la­tott pár­be­széd volt, vala­hogy a régi roko­nok kerül­tek szó­ba, a haj­da­ni tanya­vi­lág, a Cser­gettyű, az ünne­pek, meg hogy mitől is jó a bir­ka­pör­költ. Egy­szer csak meg­sza­kadt a vonal. Néhány másod­perc után a másod­uno­ka­test­vé­rem vet­te át szót, s ennyit mon­dott: a daddy sír.

Soha töb­bé nem hal­lot­tam és lát­tam őt. Azóta már Mas­sa­chu­se­tts föld­jé­ben alussza örök álmát. Ez is egy 56-os tör­té­net. Egy aprócs­ka darab, egy ember a magyar nemzetből.

Nyi­tó­kép (illuszt­rá­ció): a buda­pes­ti Rákó­czi út a Szent Rókus-kápol­ná­tól a Nagy­kör­út felé néz­ve 1956-ban. Fotó: Fortepan/Nagy Gyula

For­rás: vala­szon­line / Papp István