A civi­li­zált Nyu­gat­nak hal­vány gőze sincs, hogy kik vagyunk mi

Pus­kás Ferenc óta az egyet­len magyar BEK-győz­tes fut­bal­lis­ta, aki edző­ként por­tu­gál és bel­ga baj­nok­sá­got nyer­ve olyan sike­re­ket ért el, ami­lye­nek­hez hason­lót sem pro­du­kált más magyar szak­em­ber. Emel­lett Cris­ti­a­no Ronal­do fel­fe­de­ző­je. Az Erdély­ből indu­ló, hár­mas állam­pol­gár Bölö­ni Lász­ló a nem­ze­ti régi­ós euró­pai pol­gá­ri kez­de­mé­nye­zés egyik vezér­alak­ja, ennek kap­csán talál­koz­tunk vele Budapesten.

Ami­kor Bölö­ni Lász­ló a minap meg­je­lent a sza­bad­egye­tem ala­pí­tói által indí­tott Tus­vá­nyos-hajón, szu­per­sztár­ként fény­ké­pez­ked­tek vele több­nyi­re azok, akik már a nyolc­va­nas évek legen­dás román játé­ko­sa­ként is ismer­ték őt. 
Az anya­or­szá­gi kon­zer­va­tív értel­mi­ség viszont csak azóta kap­ja fel a fejét a Nyu­gat-Euró­pá­ban sike­res, erdé­lyi ille­tő­sé­gű fut­ball­edző nevé­re, mió­ta nyílt levél­ben olva­sott be a jár­vány elle­ni védő­fel­sze­re­lé­se­ket a hatá­ron túli magya­rok­tól fél­tő Sza­bó Tímea ország­gyű­lé­si kép­vi­se­lő­nek. A román, fran­cia és magyar útle­vél­lel is ren­del­ke­ző Bölö­ni elő­ször a 2004-es, ket­tős állam­pol­gár­ság­ról szó­ló nép­sza­va­zás után fogal­ma­zott meg mar­káns véle­ményt arról, mit gon­dol az érvény­te­len refe­ren­dum­ról: elke­se­re­dé­sé­ben éve­kig csak romá­nul (nekem spe­ci­el fran­ci­á­ul) adott inter­jút a magyar sport­új­ság­írók­nak. Később – amint lehe­tett – ő is kér­te a hono­sí­tást, és leg­utóbb már élt is sza­va­za­ti jogá­val: a bel­ga Royal Ant­werp edző­je­ként akko­ri állo­más­he­lyén a brüssze­li követ­ség előtt áll­ta végig a hosszú sort.

„A magyar állam­pol­gá­ri esküt fele­sé­gem­mel együtt Katar­ban tet­tük le, nem sokan lehet­tek raj­tunk kívül ilye­nek, akkor épp ott dol­goz­tam” 

– mond­ja Bölö­ni, aki­vel az új Pus­kás Aré­ná­ban talál­ko­zunk. Azért ott, mert ott köszö­ni meg sze­mé­lye­sen Für­jes Balázs kor­mány­biz­tos­nak, a sta­di­on­épí­tés főnö­ké­nek, hogy a dísz­pá­ho­lyok mögöt­ti falon futó, a magyar fut­ball tör­té­ne­té­nek nagy­ja­it fel­vo­nul­ta­tó képek egyi­kén sze­re­pel. Az a magyar, aki a tör­té­nel­mi adott­sá­gok miatt Romá­nia szí­ne­i­ben volt 108-szo­ros válo­ga­tott és Eb-­részt­ve­vő, majd az első kelet-euró­pai BEK-győz­tes csa­pat, a Stea­ua Bucu­reș­ti alap­em­be­re. Bölö­ni, a maros­vá­sár­he­lyi fut­ball akkor már emb­le­ma­ti­kus alak­ja 31 éve­sen fog­or­vo­si dip­lo­má­ját és saját ren­de­lő­jét meg­sze­rez­ve már-már a vissza­vo­nu­lá­son gon­dol­ko­dott, ami­kor egy­szer csak aján­la­tot kapott a félel­me­tes kato­na­csa­pat­tól, a Stea­u­á­tól. Hogy nemet mond­has­son, tel­je­sít­he­tet­len­nek tűnő fel­té­te­le­ket sza­bott – pél­dá­ul hogy önál­ló fog­or­vo­si ren­de­lőt ala­kít­sa­nak ki neki az edző­bá­zi­son –, de ezek­re is rábó­lin­tot­tak.Fotó: Föld­há­zi Árpád

Klaus Iohan­nis magyar­el­le­nes kijelentéseiről

„Ez a szín­vo­nal egy­sze­rű­en nem mél­tó egy állam­el­nök­höz. Ha sza­bad­ság­ra megy mond­juk a Feke­te-ten­ger­hez, javas­lom, hogy olvas­sa el az úgy­ne­ve­zett And­re­a­nu­mot, s amit tud­ni kell róla. A kivált­ság­le­ve­let, ame­lyet II. And­rás magyar király ado­má­nyo­zott a Nagy­sze­ben kör­nyé­kén élő szá­szok­nak, akik utá­na évszá­za­do­kig maguk választ­hat­ták meg pap­ja­i­kat és bírá­i­kat. Sen­ki nem vehet­te el a terü­le­tü­ket annyi köte­le­zett­sé­gért cse­ré­be, hogy ötszáz kato­nát kel­lett kiál­lí­ta­ni­uk hábo­rú ese­tén. Az ere­de­ti kivált­ság­le­vél elve­szett, de ami­kor haza­jár, a sze­be­ni könyv­tár­ban meg­ta­lál­hat­ja a Károly Róbert-féle doku­men­tu­mot, amely meg­erő­sí­ti a szá­szok joga­it, amit idő­vel a magyar kirá­lyok újra és újra megtettek.”

A kom­mu­nis­ták által üldö­zött (nagy­ap­ja döb­be­ne­tes kivég­zé­sé­ről és azzal kap­cso­la­tos kuta­tá­sa­i­ról, a Magyar­or­szág­ra mene­kü­lő gyil­kos sze­ku­sok­ról készü­lő önélet­raj­zi köny­vé­ben ír majd rész­le­te­sen), kisebb­sé­gi magyar csa­lád fia­ként, kéte­lyek­kel és gya­nak­vás­sal érke­zett a román fővá­ros­ba, ahol a csa­pat befo­lyá­sos szim­pa­ti­zán­sa és min­den­ho­va bejá­ra­tos szur­ko­ló­ja a dik­tá­tor, Nic­o­lae Cea­ușes­cu fia, Valen­tin volt. Ki hin­né, hogy máig köl­csö­nös tisz­te­let jel­lem­zi ket­te­jük kapcsolatát?

 „Más volt a tör­té­ne­tünk, a nevel­te­té­sünk, rög­tön tisz­táz­tam is vele, hon­nan, milyen hát­tér­ből érke­zem. Biz­to­san párt­tag volt, de meg­győ­ző­dé­ses kom­mu­nis­ta alig­ha. Oxford­ban tanult, intel­li­gens, mate­ma­ti­ká­val, geo­met­ri­á­val fog­lal­ko­zó, segí­tő­kész ember, kitű­nő mene­dzser. Kiáll­tam mel­let­te akkor is, ami­kor a for­ra­da­lom után letar­tóz­tat­ták, aho­gyan koráb­ban ő is kiállt mel­let­tem” – mond­ja a Man­di­ner­nek Bölöni.

Valen­tin Cea­ușes­cu min­den hiva­ta­los poszt nél­kü­li jelen­lé­te védő­bur­kot jelen­tett a Stea­ua csa­pa­tá­nak: azt, hogy nor­má­li­san dol­goz­has­sa­nak egy egyéb­ként abnor­má­lis kör­nye­zet­ben. A kör­nye­zet ellen egyéb­ként még a dik­tá­tor fia sem tehe­tett sem­mit, de a csa­pat­nak fon­tos ügyek­ben segített.

 „Hogy pél­dá­ul a Secu­ri­ta­te ne vihes­se a játé­ko­so­kat kihall­ga­tás­ra mér­kő­zés előtt, vagy hogy mond­va­csi­nált poli­ti­kai okok­ból ne tilt­sa­nak el vala­kit a játék­tól, tör­té­ne­te­sen engem…” – tag­lal­ja Bölöni. 

Valen­tint egyéb­ként az 1990-ben indult vizs­gá­la­tok lezá­rul­tá­val néhány hónap után sza­ba­don enged­ték; ma is Buka­rest­ben él. 

„A Stea­u­á­ban együtt ját­szott akkor a szász Hel­muth Duc­ka­dam, az oltyán Vic­tor Pițurcă, a szerb Mio­drag Belo­de­di­ci és a cigány Mari­us Lăcă­tuş, vagy­is Romá­nia összes nem­ze­ti­sé­ge” 

– sorol­ja az erdé­lyi magya­rok egyik leg­na­gyobb sport­hő­se, aki sokat küz­dött azért, hogy Lász­ló és ne Ladis­lau legyen.

„A 2004-es, ket­tős állam­pol­gár­ság­ról szó­ló nép­sza­va­zás után elke­se­re­dé­sé­ben éve­kig csak romá­nul adott inter­jút a magyar sportújságíróknak”

Azok, akik könnyen fogal­maz­nak meg som­más erköl­csi íté­le­tet a más ország­nak dicső­sé­get szer­ző kül­ho­ni magyar spor­to­lók­ról, jó, ha tud­ják, a csa­lád­já­val üldö­zött Bölön­i­nek is éppen a sport, a fut­ball jelen­tet­te azt a viszony­lag poli­ti­ka­men­tes szűk terü­le­tet, ahol elért tel­je­sít­mé­nyé­vel kivív­hat­ta mél­tán vágyott elis­me­ré­sét. Így emel­ked­he­tett felül az elő­íté­le­te­ken, meg­aláz­ta­tá­so­kon. A romá­ni­ai embe­rek pedig hálá­val adóz­tak az Euró­pát végig­ve­rő csa­pat­nak, ami­ért a keser­ves hét­köz­na­pok­ba egy kis örö­möt csem­pé­szett. Később edző­ként és Romá­nia szö­vet­sé­gi kapi­tá­nya­ként a magyar válo­ga­tot­tal szem­be­ke­rül­ve min­dig hang­sú­lyoz­nia kel­lett: szak­ma­i­lag és magyar­ként is azt tart­ja helyes erköl­csi hoz­zá­ál­lás­nak, ha a tudá­sa leg­ja­vát nyújt­ja aktu­á­lis fel­adat­kö­ré­ben. A magyar ven­dég­szur­ko­lók pedig, akik rig­mu­sa­ik­ban áru­ló­nak bélye­gez­ték, néhány perc múl­tán már lel­ke­sen éltet­ték, ami­kor a meccs lefú­já­sa után egye­ne­sen az őt gya­lá­zók szek­to­rá­hoz sie­tett, és a sze­mük­be mond­ta, bizony nem kevés­bé magyar, mint bár­mely hon­fi­tár­sa. A hát­bor­zon­ga­tó jele­net­nek magam is tanú­ja vol­tam 2001-ben Buka­rest­ben. Az akko­ri román kapi­tány most így fűzi tovább gondolatait: 

„Ami­kor később azzal keres­tek meg, hogy indít­suk el a Bölö­ni-aka­dé­mi­át, de kizá­ró­lag magyar gye­re­kek­nek, nemet mond­tam. Velem meg­tet­ték annak ide­jén, hogy a szár­ma­zá­som miatt szo­rí­tot­tak hát­tér­be egy-egy hely­zet­ben, hogyan tehet­ném én ugyan­ezt egy román vagy akár­mi­lyen gyer­mek­kel? Ami­kor fel­ve­tő­dött, hogy Maros­vá­sár­he­lyen pol­gár­mes­ter­je­lölt lehet­nék, akkor is ragasz­kod­tam hoz­zá, hogy ne csak az RMDSZ támo­gas­son, hanem a helyi román­ság kép­vi­se­lői is. A fut­ball­öl­tö­ző­ben soha­sem volt gon­dom azzal, ha mond­juk Rennes-ben az isz­lám hitű arab játé­ko­som és a kato­li­kus bra­zil fut­bal­lis­tám egy­szer­re kéredz­ke­dett el esti imá­ra. Tisz­te­let­ben kell tar­ta­ni mások hitét, kul­tú­rá­ját. De mi is ugyan­ezt vár­juk el min­den­ki­től. Szép dolog a demok­rá­cia és a libe­ra­liz­mus, de ha túl­zás­ba viszik, anar­chia lehet belőle.”

Cím­lap­kép: Föld­há­zi Árpád

For­rás: Szöll­ősi György írá­sa a Man­di­ner hetilapban.