A bolond­ság fénye – beszél­ge­tés Berecz Andrással

Élet­men­tő bolon­dok, pety­hüdt kup­lék, köl­tői hazug­sá­gok, szent bohó­cok és még néhány tudós…

Berecz And­rás­sal nagyon jó beszél­get­ni, de az Isten bolond­ja elő­adá­sá­nak máso­dik részé­nek bemu­ta­tó­ja előtt nem könnyű vele idő­pon­tot egyez­tet­ni. Azt mond­ja, nagyon sok a dol­ga, a szín­há­zi elő­ké­szü­le­tek mel­lett a film­for­ga­tás is fog­lal­koz­tat­ja, az uno­kák­ra is vigyáz­nia kel­le­ne, szá­mít rá a csa­lád. Ráadá­sul olyan sok­szor elis­mé­tel­te már az élet­tör­té­ne­tét, hogy hexa­me­ter­ben is el tud­ná mon­da­ni. Aztán kide­rül, ez az idő­mér­té­kes lehe­tő­ség csak képes beszéd, de jó ötle­tet adott ahhoz, hogy kezd­jük a beszél­ge­tést a köl­té­szet­tel, hiszen nem csak éne­kes, mese­mon­dó, de műfor­dí­tó is. 

– Műfor­dí­tás­ra a csu­vas nép­da­lok itt­hon alig ismert szép­sé­ge csá­bí­tott. Az éne­kel­he­tő­ség, a rit­mus, hang­súly felől köze­lí­tet­tem meg az ere­de­ti for­mát, a szó­tag­szám ehhez képest másod­la­gos­nak bizo­nyult, az foly­ton vál­to­zik. A játé­kos­sá­ga tűnt vol­na el. Éne­kel­ni akar­tam a csu­vas dalo­kat, ez indí­tott műfordításra.

Kodály Zol­tán az ifjú Weö­res Sán­dort is hason­ló szem­pon­tú műfor­dí­tás­ra kér­te. A mari – cse­re­misz – dalok for­dí­tá­sá­nál is az éne­kel­he­tő­ség volt a zene­szer­ző elsőd­le­ges szem­pont­ja. Kodály a zene felől köze­lí­tet­te meg nem csak a for­dí­tan­dó szö­ve­ge­ket, hanem az egész magyar köl­té­sze­tet. Kell hoz­zá lel­ki erő, hogy az ő tük­ré­ben meg­lás­suk, milyen kócos, és jobb sors­ra érde­mes a magyar vers­for­ma! Évszá­za­dok alatt mi min­den mel­lett robog­tak el lobo­gó lel­kű, rest fülű köl­tő­ink. „A zene­i­leg műve­let­len köl­tő nem tud­ja, és ezért nem is zavar­ja, hogy a vers­for­mák­hoz kül­föl­di dal­lam­em­lé­kek tapad­nak. Magyar ver­set meg­ze­né­sí­te­ni olyan, mint hepe­hu­pás, homok­buc­kás tala­jon elő­re halad­ni.” Súlyos íté­let. Kodályt a magyar és más népek dala­i­nak ala­pos isme­re­te jogo­sí­tot­ta fel, hogy bírás­kod­jék. Ver­se­ink mai meg­ze­né­sí­tői is eltá­vo­lod­tak a magyar nyelv zené­jé­től, rit­mu­sá­tól! Pety­hüdt kup­lék, leved­lett for­mák gyűj­tő­he­lye lett ez a műfaj. A magyar nyelv kerék­be­tö­ré­se mára meg­szo­kott, vissz­hang­ta­lan ese­mény. Ott is, ahol főhely­re ülte­té­sét még sem­mi­lyen tör­vény nem tilt­ja, szín­há­za­ink­ban. Köl­té­sze­tünk, de főleg az ezzel fog­lal­ko­zó zene­szer­zés ma is jó fülű, a magyar nyelv­től nem mene­kü­lő tehet­sé­ge­kért kiált.

Hogy jutott el a csuvasokhoz?

– Pécsen keresz­tül. Sokat hív­tak a Pécsi Bor­dal­fesz­ti­vál­ra: hopp­mes­ter vol­tam, bor­da­lo­kat éne­kel­tem. Már a tizen­ket­te­dik vagy a tizen­har­ma­dik fesz­ti­vál­nál tar­tot­tunk, ami­kor kibújt belő­lem a bohóc. Elkép­zel­tem, mek­ko­rát néz­né­nek a híres borá­szok, ha elkez­de­nék a bor­dal­fesz­ti­vá­lon sör­da­lo­kat éne­kel­ni, csak hogy a víz nehogy állott legyen. Na, néz­zük csak, gon­dol­tam, van‑e a magyar nép­da­lok között sör­dal?! Hát bizony csak imitt-amott egy-egy. Sze­ren­csé­re jókor akadt meg a kezem a csu­vas gyűj­te­mény­be: Vikár Lász­ló zene­tu­dós és Berecz­ki Gábor nyel­vész Chu­vash folk­songs című köte­tét mon­dom. Angol nyel­ven jelent meg a könyv, de a végén ott áll­nak a dalok fone­ti­kus leírás­ban és a magyar for­dí­tás­sal is. Szép szö­ve­gek ezek, és min­den har­ma­dik-negye­dik sör­dal. Na, ez kel­lett énne­kem. Előbb csak tré­fá­ból for­dí­tot­tam le egyet, aztán ízlett nagyon. Buda Ferenc köl­tő is biz­ta­tott. Ezek a csu­vas dalok külön­ben sok magyar gyer­mek­nek segí­tet­tek már, hogy saját régi stí­lu­sú nép­da­la­ink­tól ne ide­gen­ked­je­nek. Itt a Kodály által egy­be szer­kesz­tett 140 csu­vas dal­lam­ról beszé­lek, amit a magyar gyer­me­kek­nek szánt olva­só­gya­kor­la­tul – „a magunk meg­is­me­ré­sé­nek mélyítéséért!”

Vissza a magyar zene őstörténetéhez?!

– Kodály Zol­tán azt írta, hogy a csu­vas dalo­kat bön­gész­ve itt is, ott is rokon han­gok­ra lehet buk­kan­ni. Amúgy 300 közös ere­de­tű sza­vun­kat tart­ja szá­mon a nyelv­tu­do­mány. Csu­va­sia egy­be­esik Vol­gai Bol­gár­or­szág­gal, ahol Juli­a­nus még magyar ajkú­ak­ra buk­kant, és ahol 30 körü­li Madzsar, Modzsar, Mozsar hely­ség­név a mi lábunk nyo­mát őrzi. Engem azon­ban mind­ezek felett leg­job­ban az elve­szett régi magyar sör­kul­tú­ra izga­tott. Aki egyéb­ként ezügy­ben csu­vas föld­re lép, jó helyen jár. De hát ez külön is érde­kes téma, ezt már a Roko­nok söre című köny­vem­ben leír­tam és a Sör­dal című leme­zen daloltam.

Pedig úgy tart­ják, a magyar boros nem­zet. Sör­rel még csak nem is koccintunk!

–A magyar ember nomád pász­tor­sá­ga ide­jén csak keres­ke­de­lem útján jutott bor­hoz. A sört viszont el tud­ta készí­te­ni, köles­ből, árpá­ból, kom­ló­ból. De – vissza­tér­ve – tán leg­ér­de­ke­sebb, hogy ami­kor a sör­ről éne­kel a csu­vas, akkor a roko­na­it dicsé­ri. Sőt, sör­dal­nak neve­zik azt is, amely­ben a sör szó el sem hang­zik. A rokon­ság – mint isten­ad­ta, ingyen biz­to­sí­tá­si rend­szer, mely­hez ügy­nök sem kell – éle­tünk leg­szebb ado­má­nya. Tulaj­don­kép­pen erről szól­nak ezek a dalok. És hogy enél­kül kár élni! 2004. decem­ber 5‑i nép­sza­va­zás – éle­tem egyik leg­sö­té­tebb nap­ja – után, ezek­kel a dalok­kal pró­bál­tam mér­cét ten­ni magunk elé. Sör­ha­bos, kedé­lyes, „egzo­ti­kus” cso­ma­go­lás­ban, hogy legyen, aki meg­hall­gas­sa. Szo­rí­tó kötés­nek szán­tam. Az egyik sör­dal azt mond­ja: „Két jó rokon össze­ül, ház­nak az a szép­sé­ge”. Kéré­sem­re meg­ta­nul­ták eze­ket a dalo­kat erdé­lyi, fel­vi­dé­ki, dél­vi­dé­ki, magyar­or­szá­gi bará­ta­im is. Jó nagy csa­pa­tot szer­vez­tem, és akko­ri­ban ezzel a műsor­ral nyar­gal­tunk a tér­ké­pen le-fel… Jó len­ne a szín­ház­ban is megmutatni!

A saját ver­se­it mikor hall­hat­juk? Műfor­dí­tó­ink több­sé­ge költő.

– Ének- és mese­mon­dó vagyok, aki nem kerül­het­te meg a műfor­dí­tást. Mint újab­ban, a karan­tén óta, a fil­me­zést. Menet­köz­ben sem let­tem köl­tő. Viszont Gyur­ko­vics Tibor köl­tő épp ezért a „zené­lő” műfor­dí­tá­sért ter­jesz­tett föl, s adta is át az Alter­na­tív Kos­suth-díjat, 2005-ben.

Az indi­á­nok hogy kerül­tek a repertoárjába?

– Egy idő­ben sokat vol­tam ott is, elő­adá­so­kat tar­tot­tam, mesél­tem, taní­tot­tam magyar nép­da­lo­kat ame­ri­ka­i­ak­nak is. Az úgy­ne­ve­zett ame­ri­kai kul­tú­ra nem érde­kelt soha, viszont az ősla­ko­so­ké igen. Elju­tot­tam hopi, lako­ta, var­jú, oma­ha… indi­án rezer­vá­tu­mok­ba. A követ­ke­ző lépés akkor követ­ke­zett, mikor Vid­nyánsz­ky Atti­la meg­hí­vott ide a Nem­ze­ti Szín­ház­ba, és arra kért, vegyek részt a Csík­som­lyói passióban…

Innen hosszú lesz az út vissza az indiánokhoz!

– Nem annyi­ra. Vid­nyánsz­ky Atti­la meg­hí­vott a Csík­som­lyói pas­si­ó­ba, úgy, hogy nem kel­lett bolon­dos, komi­kus lel­ki alka­tom­tól meg­vál­jak. Per­sze keres­tem a helyem. Ki is vagyok én itt, van‑e magya­rá­zat arra, hogy mibe is fog­tam bele? Ki legyen az irány­tűm, nekem, aki itt bolon­do­zok a vér­ző kereszt tövé­ben? Nagy­já­ból akkor sike­rült a helye­met meg­ta­lál­ni, sze­re­pem bőré­ben egé­szen kinyúj­tóz­ni, ami­kor újra fel­fe­dez­tem Shakes­peare udva­ri bolond­ja­it, a bet­le­he­mes játé­kok mókás pász­to­ra­it és az indi­á­nok „szent bohó­ca­it”. Na, eljött az indi­á­nok ide­je. Egy idős var­jú indi­án mond­ta: „A rezer­vá­tum­ban hul­lot­tunk, mint a legyek, isme­ret­len beteg­ség pusz­tí­tott köz­tünk… nem volt mit ennünk, nem vadász­hat­tunk, és nem jött a fej­adag sem. Mi, akik túl­él­tük, a boró­ka­bo­gyó­nak és a szent bohó­cok­nak köszön­het­tük, hogy meg­ma­rad­tunk.” Egyik a tes­tet, másik a lel­ket tar­tot­ta meg. A hey­okák, a szent bohó­cok, ami­kor hideg volt, levet­kőz­tek, úgy séti­fi­kál­tak a sát­rak közt, ami­kor meleg, akkor vet­ték fel három-négy bun­dát s úgy vacog­tak. Ha a baj nagy volt, játé­ko­san bolon­doz­tak-tré­fál­koz­tak, a lovat for­dít­va ülték meg, ha kicsit job­ban men­tek a dol­gok, az orru­kat lógat­ták. Ame­lyik patak­ba ilyen­kor bele­néz­tek, ecet­té vál­to­zott. Min­den cse­le­ke­de­tük jel­ké­pes értel­mű volt, figyel­mez­te­tés: sem­mi sem biz­tos, lel­ked ne az anyag­ba, ne e világ­ba kapasz­kod­jon. Az eső­szer­tar­tás szent bohó­cai kísér­te­ti­e­sen hason­lí­ta­nak bet­le­he­me­se­ink bolon­do­zó pász­to­ra­i­ra. De hát rövi­den erről sem könnyű beszélni.

Az uno­kák­nak mit szo­kott mesél­ni? Mit mond nekik, ha a ma nép­sze­rű, az isko­lai, óvo­dai tár­sa­ik­tól hal­lott nép­sze­rű mesé­ket kérik a nagypapától?

– Az uno­kák közt min­den mesé­vé válik. Vad­li­bák vagyunk, repü­lünk, orro­mat meg­nyom­ják, kukás­ko­csi vagyok, ha a fülem meg­húz­zák, Zaza vagyok, aki sem­mit nem ért, min­dent össze­ku­szál, és mind az ötven orrát bele­ve­ri vala­mi­be. Ezen jókat szok­tak nevet­ni. Hol bábok­kal, hol csak hang­szín­nel végig nyar­ga­lunk a léte­zés álla­ti, növé­nyi foka­in. Játék köz­ben, raj­zo­lás köz­ben is a mi kis mese­vi­lá­gunk­ban élünk. Fűz­zük, ragoz­zuk. Ha olvas­nom kell nekik, oly­kor osto­ba és csú­nya köny­ve­ket is a kezem­be nyom­nak. Olyan­kor menet­köz­ben gyom­lá­lom a fölös­le­ges hatá­ro­zat­lan név­elő­ket, meg­vál­toz­ta­tom a szó­ren­det, igyek­szem elvi­sel­he­tő­vé ková­csol­ni a tör­té­ne­tet. Aztán gyor­san nép­me­sé­vel, Arany János­sal, Weö­res Sán­dor­ral, Reich Károllyal, Gyu­lai Lívi­usszal igyek­szem ren­dez­ni a kárt. Han­ga uno­kám egyéb­ként kitű­nő óvo­dá­ba jár. Szép mesé­ket hall, szép dalo­kat tanul.

A saját vagy a gye­rek­kel kita­lált mesé­ket leír­ja? Lesz­nek majd ilyen köte­tei is?

– Nem szok­tam leír­ni, de külö­nö­sen jó mon­da­ta­i­kat igen. Vala­mi­kor, hogy ne én, hanem az örök éber Misi­ke alud­jon el, hin­ta­ver­se­ket köl­töt­tem. Vég­te­len hosszú­a­kat. A „Lán­cos hin­ta, vas­pa­lin­ta, dör­ren a flin­ta, nyí­lik a bics­ka, loccsan a tin­ta…” kez­de­tű pél­dá­ul igen sike­res volt. Engem is ébren tar­tott. Saját mesém a tán­cok kiala­ku­lá­sá­ról szó­ló, amit az Angyal­fütty leme­zen örö­kí­tet­tem meg. Sze­re­tem eze­ket a terem­tés­me­sé­ket, de a háryá­dá­kat is… Ezek­ből már gye­rek­ko­rom­ban meg­csil­lan­tot­tam néhá­nyat. Ha úgy érez­tem, hogy a való­ság csor­bít az én kis tör­té­ne­te­men, inkább elhagy­tam a való­sá­got. A töb­bi gye­rek száj­tát­va hall­ga­tott, de ami­kor meg­lát­ták a szü­le­i­met, rohan­tak hoz­zá­juk. Azt akar­ták meg­tud­ni, való­ban igaz‑e, amit mesél­tem nekik. Én meg csak bosszan­kod­tam: hogy lehet­nek ilyen osto­bák?! Azért mond­tam, hogy ámul­ja­nak, hogy jól essék nekik. Hát az esett jól nekem is! Ma is azt sze­re­tem, mikor a fel­nőt­tek sze­me kike­re­ke­dik, fejük­ből hull­do­gál a sok gond! És örül­ni tud­nak, mint a gyermekek.

Hazu­dós gye­rek volt?

– Ha így esik jól, mond­hat­juk így is. Épp ezt pró­bál­tam magya­ráz­ni az előbb… Na, akkor vegyük Hazug Pis­ta bácsit, a nagy­mes­tert. Sosem hazu­dott. Akik hazug­nak nevez­ték, nem vet­ték ész­re, hogy vér­be­li mesé­lő. A 

hazug­ság vala­mi haszon érde­ké­ben rava­szul elő­adott igaz­ta­lan állí­tás. Ilyes­mi­re soha nem lett vol­na képes… Ami­kor vala­ki fél lábon jött haza a hábo­rú­ból, olyan ház­ba, ami leégett, olyan asszony­hoz, aki másé lett, kér­ték a falu­be­li­ek, mesél­jen már, hol járt, mit csi­nált… És erre tré­fás lehe­tet­len­sé­gek­kel vidá­mít­ja a hall­ga­tó­sá­got – az nem bolond, és nem is hazug. Ilyes­mit csak figyel­met­len ember mond­hat. Van olyan bánat, ami­ről sze­mér­mes ember már nem beszél. Helyet­te bolon­do­zik! Így szü­le­tett a háryá­da műfaj. A meg­vert sor­sú embe­rek viga­sza. Nem csak mulat­ta­tást, a lel­kek fel­eme­lé­sét is szol­gál­ja a mese. Nem lehet elég­gé megbecsülni.

Több helyen beszélt már arról, hogy gye­rek­ko­rá­ban nem volt tele­ví­zi­ó­juk, és most sincs. 

– Édes­apám a nép­hü­lyí­tés két­ség­be­ej­tő­en hatá­sos esz­kö­zé­nek tar­tot­ta, töb­bek közt ezért nem vett. Így viszont esti adás helyett mi magunk vol­tunk egy­más szá­má­ra a főmű­sor. A tör­té­net­fű­zést ott­hon tanul­tam, első isko­lám a szü­le­im voltak. 

Csak azért hoz­tam szó­ba a tele­ví­zi­ót, mert a saját csa­lád­ját óvja tőle, és az idő­pont-egyez­te­tés­nél az is kide­rült, éppen fil­met for­gat. Hogy is van ez?!

– Akkor én is vissza­kér­de­zek. Hol van az ellent­mon­dás? Tele­ví­zi­ó­val egy fedél alatt élni és fil­met készí­te­ni – ez nekem két távo­li dolog. A fil­met sze­ret­tem min­dig, és szü­le­im is ked­vel­ték. El is men­tünk egy-egy fil­mért mozi­ba. Emlék­szem Albert­fal­ván a jegy­sze­dő néni ébresz­tő­órát tar­tott magas­ba, csör­ge­tett, azzal jelez­te, hogy szü­net, men­jünk ki az udvar­ra. A tévé­től nem kell óvnom a csa­lá­do­mat, már jó ide­je ők óvná­nak meg engem. A tévé­re könnyű rászok­ni. A távo­li, lenyű­gö­ző jelen­sé­gek elte­re­lik a figyel­met a tie­id­ről, akik­kel úgy­is kevés időt töl­tesz. A főmű­sor­idő akkor van, mikor vég­re együtt a csa­lád, és nem soká jön a vacso­ra, lefek­vés. A test fáradt, a lélek még nyúj­tóz­na egyet. Szent idő. Ilyen­kor kár a csa­lád­fő lel­két, figyel­mét messzi hábo­rúk­kal elte­rel­ni. A vacso­ra­asz­tal a csa­lád utol­só mene­dé­ke, gye­re­kek­nél pedig a lám­pa­ol­tás előt­ti szent fél óra. Vacso­ra után még a nagyot­hal­ló tatus­ká­ra is rá lehet kacsin­ta­ni, a gyer­mek is elmond­ja vég­re, hogy „mi volt az isko­lá­ban”. A film­ké­szí­tés új szen­ve­dé­lyem, bár volt előz­mé­nye, a nép­raj­zi fotó­zás. Face­book­ra szok­tam fel­dob­ni egyet-egyet. Karan­tén alatt indí­tot­tam útjá­ra Palack­pos­ta cím­mel. Kábé két­ezer kis fil­mem vár arra, hogy összevágjuk.

A magyar nép­me­se nap­ján Ridi­kül című műsor­ban sze­re­pelt a tele­ví­zi­ó­ban. Akkor beszélt arról is, hogy Bene­dek Elek a saját lel­kén átszűr­ve írta le az össze­gyűj­tött nép­me­sé­ket, és emi­att kri­ti­kát kapott néhány nép­raj­zos­tól. And­rás is átszű­ri a saját lel­kén a tör­té­ne­te­ket. Ehhez mit szól­nak a néprajzosok?

– Kerül néhány olyan nép­raj­zos, aki elhív elő­adást tar­ta­ni, műsort szer­vez. Nincs ütkö­zés. A hite­les nép­raj­zi gyűj­tés csak akkor érvé­nyes, ha szó sze­rint, vál­toz­ta­tás nél­kül tör­té­nik. Itt van a nép­raj­zos igaz­ság. Az előt­tünk járók még nem épp így lát­ták. Elek apó mese­író volt, aki hal­lott, olva­sott mesé­ket írt meg szá­ja íze sze­rint. Idő­ben! Így lett nép­sze­rű a mese a Kár­pát-meden­cé­ben. Hála szor­gal­má­nak és tehet­sé­gé­nek. A szó sze­rin­ti lejegy­zés nem min­dig élve­ze­tes, vagy nem min­den­ki szá­má­ra. Hibák, szó­ke­re­sé­sek, homá­lyok kerül­nek bele. A kuta­tás­nak ter­mé­sze­te­sen ezzel együtt érvé­nyes. Per­sze gyors­írás­sal, fono­gráf­fal nagyot ugrott a kuta­tás. Én foly­ton csi­szo­lom a mesé­i­met, az ösz­tö­nöm műkö­dik így. Van­nak biz­ta­tó pél­dá­im. A kazah Dzsam­bul Dzsa­ba­jev akin – vagy­is éne­kes, mese­mon­dó – azt mond­ta: „Min­den akin a maga ara­szá­val méri meg a hazá­ját”. Tehát ami dalo­kat, mesé­ket hal­lot­tál szü­lő­föl­de­den szél­té­be-hosszá­ba, azt mind iga­zítsd magad­hoz, érez­ze min­den­ki, hogy ez így a tied.

Nem fél attól, hogy a nyelv­tör­té­né­sze­ket, a nyelv­já­rás­ku­ta­tó­kat meg­za­var­hat­ja, ha újra­te­remt­ve a mesé­ket eset­leg össze­ke­ve­ri a dialektusokat?

– Még eddig a nyelv­tör­té­né­szek, nyelv­já­rás­ku­ta­tók se dobál­tak meg sem­mi­vel. Nekem a nyelv­já­rá­sok is élmé­nyek­hez kötőd­nek. Nem könyv­ből tanul­tam a táj­nyel­vi sza­va­kat, kife­je­zé­se­ket. A kiej­tés is úgy ragadt rám, hogy ahol jó éne­ke­sek­re, jól beszé­lő embe­rek­re talál­tam, ott sokat ültem. Aztán vissza is jár­tam, és én is meg­ven­dé­gel­tem őket, barát­sá­go­kat kötöt­tem. Ahogy a gyer­mek utá­noz­za a fel­nőt­te­ket, én is követ­tem a min­tát. Ha eszem­be jut egy tör­té­net vagy egy ének, amit vala­hol Gyer­gyó­ban vagy a Csí­ki-meden­cé­ben hal­lot­tam, oda­bot­lik a nyel­vem is. Sok évem van ebben. Az édes­apám 15 – 16 nyel­ven beszélt, for­dí­tott. Sokat mond­ta, ahány nyel­vet tudsz, fiam, annyi ember vagy. Ami­kor eszem­be jut és beszé­lek a lel­ké­vel, azzal pró­bá­lom vigasz­tal­ni, hogy fél­em­ber talán már én sem vagyok, szin­te tudok néhány magyar dialektust…

Az Isten bolond­ja II. címet adta az új szín­há­zi bemu­ta­tó­já­nak. Mesél, éne­kel és meg­mu­tat néhány jó fotót!

– Igen, éne­kes, mese­mon­dó és kép­mu­to­ga­tó is leszek! Mint vala­mi­kor régen. Akkor még hur­col­tam a súlyos dia­ve­tí­tőt. Most pro­jekt­or vár a Kaszás Atti­la terem­ben, hibát­lan tech­ni­ka. Nekem is öröm sor­ba állí­ta­ni, egy­be­lát­ni a képe­ket, indi­án szent bohó­cok­tól, angol, itá­li­ai, por­tu­gál udva­ri bolon­do­kon át Hazug Pis­tá­ig, a mino­ri­ta szer­ze­tes Fel­íci­án test­vé­rig, aki az ötve­nes évek­ben nem miséz­he­tett, ezért az evan­gé­li­u­mot vásá­rok­ban báboz­ta el. Belő­le a tör­té­ne­lem fara­gott isten­bo­lond­ját. A kép­sor­ral sze­ret­ném Shakes­peare iga­zát meg­mu­tat­ni: „A bolond­ság az egész vilá­got bejár­ja, min­de­nütt fény­lik, akár a nap”.

Berecz And­rás így vall magáról:

„1957-ben Buda­pes­ten szü­let­tem. Az első dalo­kat édes­anyám­tól tanul­tam, aki a híres kun­he­gye­si tán­cos, tré­fa­fa és nóta­fa, Tan­ka Gábor lánya­ként sok ilyet tudott. Erdély­ben, Mold­vá­ban, Fel­vi­dé­ken, Somogy­ban, Nagy­kun­ság­ban, Nyír­ség­ben… dalo­kat, mesé­ket, tré­fá­kat gyűj­tö­ge­tek. Éle­tem külön­fé­le var­ga­be­tűi, haj­tű­ka­nyar­sze­rű for­du­la­tai után, melyek során rako­dó segéd­mun­kás, erdő­mű­ve­lő, útkar­ban­tar­tó is vol­tam, haj­szolt ember­tár­sa­im örö­mét keres­gé­lő éne­kes, mese­mon­dó let­tem. Óvo­dá­sok­tól nyug­dí­ja­so­kig, neve­lő­in­té­zet­től paró­ki­á­ig min­den­fé­le ren­dű és ran­gú ember »hasz­nál« – hazám az elsza­kadt részek­kel a diasz­pó­ra is.”

A Kos­suth-díjas Berecz And­rás 2014-től rend­sze­res ven­dég a Nem­ze­ti Szín­ház­ban önál­ló­est­je­i­vel, 2016-ban sze­re­pet vál­lalt a Csík­som­lyói pas­sió című elő­adás­ban. 2020 óta a tár­su­lat tag­ja. Leg­újabb elő­adá­sai a Síp és lant, illet­ve az Isten bolond­ja, amely­nek első része után decem­ber 17-én közön­ség elé került a máso­dik része is.

Filip Gab­ri­el­la  |  fotók: Eöri Sza­bó Zsolt

For­rás: nem​ze​ti​szin​haz​.hu