Hírek Magyarországi hírek 80 éve kez­dő­dött a doni áttörés

80 éve kez­dő­dött a doni áttörés

A ‑30 fokos hideg­ben erős harc­ko­csi­fe­de­zet mel­lett meg­in­dult az uri­vi híd­fő­ből a táma­dás. A máso­dik magyar had­se­reg itt véde­ke­ző ala­ku­la­tai hősi­e­sen har­col­tak, az első táma­dást még vissza is ver­ték, de nem bír­ták fel­tar­tóz­tat­ni az ellent. Pon­to­san 80 esz­ten­dő­vel ezelőtt sza­ba­dult el a pokol a Don folyó mentén.

A folyó Voro­nyezs és Pav­lovszk közöt­ti sza­ka­szát tar­tó magyar erők egy 208 kilo­mé­te­res, mély­ség nél­kül kiépí­tett arc­vo­na­lat véd­tek kilenc had­osz­tállyal. A máig egy­más­nak ellent­mon­dó ada­tok 93 és 141 ezer fő közé teszik a sok­szo­ros túl­erő­ben táma­dó Vörös Had­se­reg­től elszen­ve­dett veszteségeinket.

Tör­té­nel­münk folya­mán kato­na­sá­gunk még soha nem har­colt a magyar hatá­rok­tól ekko­ra távol­ság­ra. Bár az elszen­ve­dett vere­ség körül­mé­nye­i­ről és a pél­dát­lan vér­vesz­te­ség­gel járó Don mel­let­ti csa­ták áldo­za­ta­i­nak szá­má­ról – a kom­mu­nis­ta dik­ta­tú­ra idő­sza­ká­ban s később is, annak örök­sé­ge-kép­pen – szá­mos túl­zó adat és csúsz­ta­tás jelent meg, így is tör­té­nel­münk egyik leg­sú­lyo­sabb, leg­na­gyobb áldo­zat­szám­mal járó kato­nai vere­sé­gét szen­ved­te el a 2. magyar hadsereg.

Várat­lan hábo­rús szerep

Magyar­or­szág 1941 nya­rá­ra, ami­kor is Német­or­szág meg­in­dí­tot­ta a Szov­jet­unió elle­ni offen­zí­vá­ját, még nem készült fel egy komo­lyabb hábo­rú­ra. A had­já­rat­hoz azon­ban a néme­tek olda­lán rög­vest csat­la­koz­tak a romá­nok és a szlo­vá­kok, akik abban remény­ked­tek, hogy a Wehr­macht gyors győ­zel­me után majd vissza­ve­het­nek vala­mit abból, amit az első és máso­dik bécsi dön­tés Magyar­or­szág­nak jut­ta­tott. Ez pedig Magyar­or­szá­got is lépés­kény­szer­be hozta.

Ráadá­sul négy nap­pal a Bar­ba­ros­sa had­mű­ve­let nyi­tá­nya, vagy­is 1941. júni­us 22‑e után fel­ség­jel­zés nél­kü­li repü­lő­gé­pek bom­báz­ták Kas­sa váro­sát, a Kár­pá­tok­ban lévő Kőrös­me­ző­ről Buda­pest­re tar­tó gyors­vo­na­tot pedig Rahó köze­lé­ben gép­pus­ka­tűz alá vet­tek szov­jet fel­ség­je­lű repülők.

Bár­dossy Lász­ló minisz­ter­el­nök júni­us 27-én beje­len­tet­te: a hazán­kat szov­jet rész­ről ért, ki nem pro­vo­kált táma­dás követ­kez­té­ben a magyar kirá­lyi kor­mány meg­ál­la­pít­ja, hogy a két ország között beál­lott a hadi­ál­la­pot. Néhány nap­pal később már ki is indult a front­ra a Kár­pát-cso­port­nak elne­ve­zett sereg­test, amely­nek része volt az észak-erdé­lyi bevo­nu­lás­ban is, és a dél­vi­dé­ki had­moz­du­la­tok­ban is jeles­ke­dő gyorshadtest.

A hon­véd­ség gépe­sí­tett ala­ku­la­ta­it magá­ba fog­la­ló had­test négy hónap alatt mélyen benyo­mult ugyan a Szov­jet­unió terü­le­té­re, hadi tech­ni­ká­ját azon­ban szin­te tel­je­sen elveszítette.

Novem­ber­től ezért már csak meg­szál­ló erő­vel, öt dan­dár­ral vett részt a Magyar Király­ság a Szov­jet­unió elle­ni hábo­rú­ban. Csak­hogy a nyá­ron még gőz­vo­na­ti sebes­ség­gel robo­gó német offen­zí­va az év végé­re Moszk­va alatt elakadt.

Véres har­cok Urivnál

A német elő­re­nyo­mu­lás 1941 – 42-es meg­tor­pa­ná­sa után egy­re vilá­go­sabb­nak tűnt, hogy a hábo­rú mene­te meg­for­dult. A könnyí­tett fel­sze­re­lés­sel ren­del­ke­ző, ala­csony harc­ér­té­kű magyar kato­nai egy­sé­ge­ket olyan front­sza­kasz­ra helyez­ték, ahol egy nehéz­fegy­ve­rek­kel és légi támo­ga­tás­sal ren­del­ke­ző had­erő is komoly erő­pró­bá­ra számíthatott.

A Don folyó magyar védel­mi sza­ka­szán három kis­vá­ros híd­fő­ként várt hon­véd­je­ink­re: Scsucs­je, Koro­to­jak és Uriv. A váro­sok elfog­la­lá­sa a tovább­nyo­mu­lás vagy a tart­ha­tó arc­vo­nal kiala­kí­tá­sá­nak egyik fel­té­te­le lett vol­na. 1942. júli­us 18-án véres har­cok köze­pet­te rohan­ta le az uri­vi szov­jet híd­főt a 7. könnyű had­osz­tály és a Zádor-cso­port. Köz­ben érke­zett a hír, hogy Koro­to­jak­nál táma­dást indí­tott a Vörös Had­se­reg. A magyar had­se­reg ellen­tá­ma­dást akart intéz­ni, gya­log­sá­gi támo­ga­tás­ként a 12. könnyű had­osz­tály volt kije­löl­ve, amely augusz­tus 6‑án érke­zett meg Koro­to­jak­hoz. A kato­nák majd­nem ezer kilo­mé­tert gya­lo­gol­tak az elő­ző napok­ban, mert a vona­tok koráb­ban rakod­tak ki, hogy minél hama­rabb indul­has­sa­nak vissza a hátországokba.

A pán­cé­lo­sok­kal kiegé­szí­tett erő­sí­tés­sel szep­tem­ber 3‑ra sike­rült tel­je­sen meg­tisz­tí­ta­ni a koro­to­ja­ki híd­főt, de a 12. had­osz­tályt ki kel­lett von­ni a kör­zet­ből, mert akko­ra vesz­te­sé­ge­ket szen­ve­dett el.

Az augusz­tus 20-án repü­lő­gép-sze­ren­csét­len­sé­get szen­ve­dett Hor­thy Ist­ván halá­lá­nak híre tovább rom­bol­ta a morált a magyar kato­nák között. A szov­jet csa­pa­tok folya­ma­tos után­pót­lá­sa miatt Uriv­nál a har­cok súlyos áldo­za­tok árán októ­ber ele­jé­ig elhú­zód­tak és végül az orosz kato­nák szin­te tel­jes egé­szé­ben vissza­fog­lal­ták a nagy stra­té­gi­ai jelen­tő­sé­gű terü­le­tet. Ezzel a 2. magyar had­se­reg táma­dó had­mű­ve­le­tei be is feje­ződ­tek, meg­kezd­ték a fel­ké­szü­lést a téli védekezésre.

Míg az újon­nan kiala­kult, nehe­zeb­ben véd­he­tő front­vo­nal mögött a magya­rok szál­lí­tá­si gon­dok­kal és a szo­kat­lan, fagyos hideg­gel küsz­köd­tek, addig a szov­jet csa­pa­tok hatal­mas erő­ket sora­koz­tat­tak fel az 1943. janu­ár­ban meg­in­du­ló táma­dá­sok­hoz. A magya­rok nagy része mind­vé­gig nem kapott téli fel­sze­re­lést, a néme­tek által ígért szál­lí­tó­esz­kö­zök soha nem érkez­tek meg. Ráadá­sul a tél beáll­tá­val a szov­jet had­se­reg bár­hol átkel­he­tett a befa­gyott folyón.

Egye­dül hagy­ták a magyarokat

Az erő­vi­szo­nyo­kat fel­is­mer­ve Ita­lo Garibol­di, a szin­tén a Don­nál állo­má­so­zó olasz II. alpi­ni had­test parancs­no­ka 1942. decem­ber 19-én kiesz­kö­zöl­te csa­pa­ta­i­nak vissza­vo­ná­sát, ezzel hát­rébb húzód­tak a német egy­sé­gek is. A fron­ton már ekkor több száz kilo­mé­te­res rés kelet­ke­zett, melyen elkezd­tek beözön­le­ni a szov­jet csa­pa­tok. A 2. had­se­reg felett ren­del­ke­ző Jány Gusz­táv szin­tén kér­te, hogy a magya­rok is vissza­vo­nul­has­sa­nak, de erre a német had­ve­ze­tés nem adott engedélyt.

A 2. magyar had­se­reg gya­lo­gos ala­ku­la­ta a Don-kanyar­ban. Az ere­de­ti fel­vé­tel készí­té­sé­nek pon­tos dátu­ma és hely­szí­ne isme­ret­len. MTI Fotó: Reprodukció

A német had­ve­ze­tés­nek nem vol­tak illú­zi­ói a szö­vet­sé­ges had­erők harc­ér­té­két ille­tő­en, amit csak meg­erő­sí­tett a 6. német had­se­reg szár­nya­it biz­to­sí­tó 3. és 4. román had­se­reg 1942. novem­be­ri gyors össze­om­lá­sa. Ráadá­sul a német hadi­ipar még a saját csa­pa­tok ellá­tá­sá­ra sem volt tel­jes­ség­gel képes, így Ber­lin nem volt abban a hely­zet­ben, hogy a magyar csa­pa­tok kiszál­lí­tást köve­tő fel­fegy­ver­zé­sé­re tett ígé­re­te­it tel­je­sít­se. A későb­bi védel­mi har­cok­ban külö­nö­sen hiá­nyoz­tak a pán­cé­lo­sok, a pán­cél­tö­rő fegy­ve­rek, vala­mint a tüzér­sé­gi von­ta­tó eszközök.

Ezért kel­lett a gyen­gén fel­fegy­ver­zett 2. magyar had­se­reg­nek – amely júli­us 9‑től a Weichs vezér­ez­re­des főpa­rancs­nok­sá­ga alat­ti B had­se­reg­cso­port állo­má­nyá­ba tar­to­zott – 1943 ele­jén a Voro­nyezs és Pav­lovszk közöt­ti mint­egy 200 kilo­mé­te­res arc­vo­na­lat véde­nie. Szá­mot­te­vő erő­sí­té­sek hiá­nyá­ban a had­se­reg­cso­port egyet­len tar­ta­lé­kát – az úgy­ne­ve­zett Cra­mer had­tes­tet, amely­be az 1. magyar pán­cé­los­had­osz­tály is tar­to­zott – mint­egy 50 – 100 kilo­mé­ter­re von­ták a 2. magyar had­se­reg, vala­mint szin­tén fenye­ge­tett déli szom­széd­ja, a 8. olasz had­se­reg mögé.

A hibás német fel­de­rí­té­si ada­tok miatt az uri­vi áttö­rést kisebb had­moz­du­lat­nak hit­ték a magyar védők. Pedig a fron­ton több híd­fő áttö­ré­sé­re készült a Vörös had­se­reg 38., 60., 40. had­se­re­ge és a 18. lövészhadtest.

Szov­jet lova­gi­a­ság: a mene­kü­lő­ket mészárolták

A szov­jet had­erő első táma­dá­sát vissza­ver­ték a magya­rok, ám a front­vo­nal több pont­ján, így Scsucs­jé­nél a szov­je­tek T – 34-es tan­ko­kat vetet­tek be, ame­lyek­kel szem­ben a nehéz­fegy­ve­rek­kel szin­te alig ren­del­ke­ző magya­rok véd­te­le­nek vol­tak. Janu­ár 15-re a 7. és a 12. könnyű had­osz­tály szin­te tel­je­sen meg­sem­mi­sült vagy fog­ság­ba esett és a töb­bi had­osz­tály is jelen­tős vesz­te­sé­ge­ket köny­velt el. A 40. szov­jet had­se­reg elsza­kí­tot­ta a VII. és a III. had­tes­tet, melyek azt ezt köve­tő napok­ban sem kap­tak enge­délyt vissza­vo­nu­lás­ra. A mara­dék had­erő vissza­vo­ná­sá­ra janu­ár 16 – 17-én adtak ki paran­csot, addig­ra a front­vo­na­lak össze­om­lot­tak. A mint­egy 50 kilo­mé­ter mély­ség­ben elő­re­tört, erős légi támo­ga­tás­sal ren­del­ke­ző szov­jet csa­pa­tok való­sá­gos véreng­zést haj­tot­tak vég­re a fej­vesz­tet­ten mene­kü­lő cso­por­tok között. Sára Sán­dor „Kró­ni­ka – A 2. magyar had­se­reg a Don­nál” című, huszon­öt részes, feke­te-fehér doku­men­tum­film-soro­za­tá­nak egyik szem­ta­nú­ja is elmond­ta, hogy a vissza­vo­nu­ló menet­osz­lo­po­kat rend­sze­re­sen végig gép­pus­káz­ták a vadászgépek.

Janu­ár 16-ára a három rész­re sza­kí­tott 2. magyar had­se­reg arc­vo­na­la felbomlott.

Jány janu­ár 17-én haj­nal­ban ren­del­te el az ala­ku­la­tok vissza­vo­ná­sát, de az elvá­gott, német 2. had­se­reg alá­ren­delt­sé­gé­be került III. had­test tovább harcolt.

Ezt a had­tes­tet feb­ru­ár 1‑jén – miu­tán sem ellát­má­nya, sem fegy­ver­ze­te nem maradt – a később szov­jet hadi­fog­ság­ba esett parancs­nok, Stomm Mar­cell fel­osz­lat­ta, s pár ezer kato­na kiju­tott a szov­jet gyű­rű­ből. A gya­kor­la­ti­lag már nem léte­ző 2. magyar had­se­reg zöme 1943. janu­ár 24-én „vált ki az arc­vo­nal­ból”, a III. had­test azon­ban csak feb­ru­ár 2 – 4. között tudott kitör­ni a szov­jet gyűrűből.

Bezú­zott könyv, elha­zu­dott történelem

A 200 ezer fős 2. magyar had­se­reg pusz­tu­lá­sa a magyar tör­té­ne­lem leg­na­gyobb vesz­te­ség­gel járó ütkö­ze­te: az áldo­za­tok szá­ma isme­ret­len, egyes ada­tok 93 500 főről szól­nak, más ada­tok sze­rint viszont 120 ezer, illet­ve 147 971 fő hon­véd, mun­ka­szol­gá­la­tos hon­véd és mun­ka­szol­gá­la­tos halt hősi halált, sebe­sült meg, illet­ve esett fogságba.

A kataszt­ró­fá­ról 1979-ben Nem­es­kürty Ist­ván tör­té­nész köny­ve szólt elő­ször, a Requi­em egy had­se­re­gért épp­úgy tabu­té­má­hoz nyúlt, mint Sára Sán­dor Kró­ni­ká­ja, mely­nek csak egy részét vetí­tet­te le a Magyar Televízió.

A szov­je­tek által meg­szállt Magyar­or­szá­gon nem néz­ték jó szem­mel a soro­zat vetí­té­sét; Sára vissza­em­lé­ke­zé­sei sze­rint már a har­ma­dik rész műsor­ra kerü­lé­se komoly vitá­kat vál­tott ki. A soro­za­tot mint­egy 10 évvel később mutat­ták be.

A dik­ta­tú­ra a leál­lí­tott doku­men­tum­film­ből készült, Per­gő­tűz­ben című, 1983-ban kiadott köny­vet azon­nal bezúzatta.

Sára Sán­dor, a Duna Tele­ví­zió elnö­ke az UNESCO Came­ra-díjá­val. Per­gő­tűz­be került a Don-kanyar­ról készí­tett doku­men­tum­film-soro­za­tá­val. MTI Fotó: T. Asz­ta­los Zoltán

A rend­szer­vál­to­zás utá­ni idő­szak­ban meg­je­lent mun­kák közül figye­lem­re mél­tó Sza­bó Péter alez­re­des, tör­té­nész Don-kanyar című köny­ve (Cor­vi­na, 2001), amely új szem­lé­let­tel vilá­gít­ja meg ezt a had­já­ra­tot, így emlí­tést tesz a hon­véd­ség 1942 nya­rá­tól a tér­ség­ben foly­ta­tott har­ca­i­nak kiemel­ke­dő sike­re­i­ről is.

A doni kataszt­ró­fá­ról és magá­ról a 2. magyar had­se­reg­ről sok téves infor­má­ció látott nap­vi­lá­got a szo­ci­a­lis­ta idő­szak­ban. Sza­bó Péter a leg­alap­ta­la­nabb csúsz­ta­tá­sok­ról, illet­ve hazug­sá­gok­ról egy nyi­lat­ko­za­tá­ban kifejtette:

„A halál­ba kül­dött, rosszul fel­sze­relt és 150 – 200 ezer kato­ná­ját elvesz­tett 2. had­se­reg szte­reo­tí­pi­á­ja mélyen rög­zült a köz­tu­dat­ban. Még manap­ság is össze­ha­son­lít­ják a hason­ló német és szov­jet had­se­re­gek had­ere­jé­vel, hol­ott a 2. had­se­reg leg­fel­jebb a szom­szé­dos orszá­gok had­se­re­ge­i­vel vehet­te vol­na fel érdem­ben a harcot.

A magyar kato­nai veze­tés, ahogy a kora­be­li hadiok­má­nyok­ból kide­rül, a lehe­tő leg­job­ban igye­ke­zett fel­sze­rel­ni a had­szín­tér­re vonu­ló csa­pa­to­kat. 1942 tava­szán a szov­jet csa­pa­tok kudar­ca­it tapasz­tal­va még nem lehe­tett meg­jó­sol­ni, hogy a 2. had­se­reg sor­sa tra­gé­di­á­ba torkollik.”

Jány nem kért kegyelmet

A doni kataszt­ró­fa kap­csán nap­ja­in­kig vita­tott a Don­nál har­co­ló 2. magyar had­se­reg parancs­no­ka, Jány Gusz­táv sze­re­pé­nek megítélése.

Jány har­colt az első világ­há­bo­rú­ban. Külön­bö­ző parancs­no­ki tiszt­sé­ge­ket látott el. 1940-ben Hor­thy a 2. had­se­reg parancs­no­ká­vá nevez­te ki, annak élén vett részt az erdé­lyi bevo­nu­lás­ban, majd a Szov­jet­unió elle­ni had­já­rat­ban, ahol kor­rekt veze­tő­nek bizonyult.

Miu­tán a szov­je­tek a Don­nál áttör­ték a magya­rok védelmét,

elke­se­re­dé­sé­ben igen kemény hang­vé­te­lű had­pa­ran­csot adott ki. Hat hét múl­va viszont a körül­mé­nyek rész­le­tes isme­re­té­ben egy másik had­pa­ran­csá­ban kije­len­tet­te, hogy had­se­re­ge „becsü­let­tel áll­ta a harcot”.

A Szov­jet­uni­ó­ból való vissza­té­ré­se után nyug­ál­lo­mány­ba került, a Vörös Had­se­reg elő­re­tö­ré­se­kor Német­or­szág­ba köl­tö­zött. Szá­la­si alatt nem volt haj­lan­dó szol­gál­ni. 1946-ban sza­bad aka­ra­tá­ból tért haza, hogy a nép­bí­ró­ság előtt önkén­tes áldo­za­tá­val meg­ment­hes­se tiszt­tár­sa­it. Halál­ra ítél­ték és kivé­gez­ték. Ügyé­nek 1993-as újra­tár­gya­lá­sa­kor a Leg­fel­sőbb Bíró­ság felmentette.

Kiemelt kép: Don-kanyar, 1942. A 2. magyar had­se­reg egyik gya­log­sá­gi ala­ku­la­tá­nak zász­ló­alj­pa­rancs­no­ka német össze­kö­tő tisz­tek­kel tár­gyal. A fel­vé­tel készí­té­sé­nek pon­tos hónap­ja és nap­ja isme­ret­len. MTI 

For­rás: hira​do​.hu