5261 nap

2020. decem­ber 2‑ától kez­dő­dő­en Orbán Vik­tor a magyar tör­té­ne­lem leg­hosszabb ide­je kor­mány­zó minisz­ter­el­nö­ke. Az 59. magyar kor­mány­fő ezen a napon 5261. nap­ja töl­ti be hiva­ta­lát, meg­előz­ve Tisza Kál­mánt, aki 1875 és 1890 között egy­vég­té­ben 14 évig és 144 napig, össze­sen 5260 napig vezet­te a magyar kormányt. 

A sor­ban a követ­ke­ző Lázár György (1975 – 1987) 12 év 41 nap­pal, majd Beth­len Ist­ván (1921 – 1931) 10 év 132 nap­pal és Fock Jenő (1967 – 1975) 8 év 31 nap­pal. Lázár és Fock való­já­ban nem kor­má­nyoz­tak, inkább a párt­ál­lam hiva­tal­no­ka­i­nak nevez­he­tők, Tisza és Beth­len azon­ban sike­res rend­szer­al­ko­tó poli­ti­ku­sok vol­tak: Tisza nevé­hez a dua­liz­mus kitel­je­se­dé­se fűző­dik, Beth­le­né­hez pedig a tri­a­no­ni Magyar­or­szág kon­szo­li­dá­ci­ó­ja. Poli­ti­kai ellen­fe­lei szá­má­ra sem két­sé­ges, hogy immár Orbán Vik­tor is rendszeralkotó.

A rend­szer­al­ko­tás lehe­tő­sé­gét mind­há­rom poli­ti­kus szá­má­ra egy koránt­sem min­den ország­ban léte­ző köz­jo­gi hely­zet tet­te lehe­tő­vé, amely­nek lénye­ge, hogy a minisz­ter­el­nök­nek erős fel­ha­tal­ma­zá­sa van. Hogy ennek miben­lé­te vilá­gos­sá vál­jék, érde­mes rövi­den átte­kin­te­ni a minisz­ter­el­nö­ki poszt kiala­ku­lá­sá­nak történetét.

Az újko­ri kor­mány­za­ti struk­tú­rát kez­det­ben nem a hata­lom­meg­osz­tás igé­nye, hanem a meg­nö­ve­ke­dett ural­ko­dói fel­ada­tok okán hoz­ták lét­re, a XVIII. szá­zad­ban. A szu­ve­rén ural­ko­dó vett maga mel­lé állan­dó minisz­te­re­ket (latin minis­ter – szol­ga, segéd), hogy velük beszél­je meg és végez­tes­se az admi­niszt­ra­tív fel­ada­to­kat. Ere­de­ti­leg tehát a kor­mány az ural­ko­dó főhi­va­tal­no­ka­i­ból állt, annak tar­toz­tak elszá­mo­lás­sal. Azok­ban az orszá­gok­ban, ame­lyek­ben meg­ma­radt a monar­chia, for­má­li­san tovább­ra sem az ország­nak, hanem az ural­ko­dó­nak van kor­má­nya (Nagy-Bri­tan­ni­á­ban: Her Mayesty’s Govern­ment), és a minisz­ter­el­nök csu­pán első e főhi­va­tal­no­kok között, ango­lul pri­me minis­ter, első minisz­ter. Az euró­pai monar­chi­ák­ban az ural­ko­dók­nak ma már nincs tény­le­ges hatal­muk, a minisz­ter­el­nö­ki tiszt­sé­get válasz­tá­sok útján nye­ri el a győz­tes párt(koalíció) veze­tő­je, a tör­vény­al­ko­tás pedig a par­la­ment joga.

A köz­tár­sa­sá­gok a leg­több eset­ben szét­vá­lasz­tot­ták a leg­főbb ural­ko­dói jogo­kat: a szu­ve­re­ni­tás kép­vi­se­le­tét az állam­fő­re, a kor­mány­zás fel­ada­tát a kor­mány­fő­re bíz­ták. De ebben is van kivé­tel. Ami­kor az Egye­sült Álla­mok meg­ala­kult, a kora­be­li brit köz­jo­got vet­ték min­tá­nak azzal a fon­tos különb­ség­gel, hogy a főha­tal­mat válasz­tás útján lehes­sen elnyer­ni. Ezért az Egye­sült Álla­mok­ban az elnök lénye­gé­ben egy XVIII. szá­za­di alkot­má­nyos ural­ko­dó joga­it gya­ko­rol­ja, a tör­vény­al­ko­tói hata­lom­tól elvá­laszt­va ugyan, de egy­szer­re állam­fő­ként és a vég­re­haj­tó hata­lom leg­főbb bir­to­ko­sa­ként, aki a kor­mány­ba a tár­sa­it maga választ­ja meg. Így az USA-ban nincs minisz­ter­el­nö­ki poszt. Az ame­ri­kai elnök a nem­zet elnö­ke, de a kor­mány nem a nem­zet, hanem az elnök kor­má­nya. Ezt a pél­dát szá­mos latin-ame­ri­kai ország követi.

Fran­cia­or­szág­ban egy lépés­sel tovább men­tek, ami­kor az állam­fői hatal­mat elkü­lö­ní­tet­ték a vég­re­haj­tó­i­tól, de a válasz­tott elnök­nek szá­mos hatal­mi jogo­sít­ványt hagy­tak meg, ezzel a minisz­ter­el­nök fölé helyez­ték. Ez a pre­zi­den­ci­á­lis rend­szer, ahol a leg­főbb hata­lom az elnök kezé­ben van, miköz­ben a szu­ve­re­ni­tás­ból faka­dó jogo­kat is gya­ko­rol­ja. Erre a szisz­té­má­ra is sok pél­da van, egye­bek mel­lett Orosz­or­szág­ban, Por­tu­gá­li­á­ban, Lengyelországban.

A leg­több euró­pai ország, így Magyar­or­szág más utat jár. Itt a válasz­tott elnök­nek, miköz­ben a kül­vi­lág­ban kép­vi­se­li az orszá­got, a vég­re­haj­tó hata­lom­mal szem­be­ni jogai cse­ké­lyek, leg­több­ször for­má­li­sak. Ebben a német min­tá­ra kan­cel­lá­ri­nak is neve­zett rend­szer­ben a leg­főbb hata­lom bir­to­ko­sa a minisz­ter­el­nök, aki a pár­tok ver­se­nyé­ben, válasz­tá­son, a több­sé­get szer­ző párt(koalíció) meg­bí­zá­sá­ból nye­ri el a követ­ke­ző válasz­tá­so­kig tar­tó megbízatását.

Az első magyar minisz­ter­el­nök, Bat­thyá­ny Lajos az éppen alkot­má­nyos­sá váló monar­chia kere­té­ben, a király által kine­vez­ve, de még nem az ország­gyű­lés által jelöl­ve nyer­te el a meg­bí­za­tá­sát, ame­lyet, mint tud­juk, mind­össze 199 napig töl­tött be. Lemon­dá­sa után, mint­hogy az ural­ko­dó az új kor­mány kine­ve­zé­sét meg­ta­gad­ta, az ország veze­té­sét az Orszá­gos Hon­vé­del­mi Bizott­mány vet­te át, élén Kos­suth Lajos bizottmányelnök­kel. A bizott­mányt az Ország­gyű­lés a vég­re­haj­tó hata­lom kép­vi­se­lő­jé­nek ismer­te el, nyit­va hagy­va az állam­fő kér­dé­sét. A trón­fosz­tást köve­tő­en Kos­sut­hot elnök-kor­mány­zó­nak, Sze­me­re Ber­ta­lant minisz­­terelnöknek válasz­tot­ták, ő 101 napig töl­töt­te be a tisztséget.

Az 1867-es kiegye­zés az alkot­má­nyos monar­chia köz­jo­gi alap­ja­it terem­tet­te meg, az ural­ko­dó kiter­jedt jogai mel­lett töb­bek között a magyar ország­gyű­lés­nek fele­lős kor­mány intéz­mé­nyé­vel. Elő­ször viszony­lag rövid éle­tű kor­má­nyok vál­tot­ták egy­mást: nyolc év alatt öt minisz­ter­el­nö­ke volt az ország­nak. A bonyo­lult párt­küz­del­mek­ből a sza­bad­el­vű­ek vezé­re, Tisza Kál­mán emel­ke­dett ki, és fog­lal­ta el a minisz­ter­el­nö­ki bár­sony­szé­ket 1875. októ­ber 20-án.

Tisza az akko­ri érte­lem­ben vett bal­ról, a 48-as füg­get­len­sé­gi irány­ból (addi­gi füg­get­len­sé­gi prog­ram­ját, az úgy­ne­ve­zett biha­ri pon­to­kat „szög­re akaszt­va”) érke­zett a hata­lom­ba, miu­tán a meg­gyen­gült kor­mány­párt­tal egye­sül­ve, annak leg­jobb erő­it és sza­va­zó­it meg­nyer­ve, olyan erős kor­mány­pár­tot hozott lét­re, amely aztán meg­sza­kí­tás nél­kül három évti­ze­dig tudott hatal­mon maradni.

Tisza Kál­mán kor­mány­zá­sa alatt párt­ja lénye­gé­ben hege­mó­ni­á­ra tett szert, ami által a kor­mány­fő sze­mé­lyes tekin­té­lye is nagy lett. Ezt fel­hasz­nál­va hoz­zá­lá­tott az ország tel­jes körű moder­ni­zá­lá­sá­hoz. Kor­sze­rű­vé tet­te a köz­igaz­ga­tást, meg­erő­sí­tet­te a köz­ok­ta­tást, a nép­egész­ség­ügyet, meg­szü­le­tett az első magyar bün­te­tő tör­vény­könyv. Kor­má­nyá­nak máig ható tel­je­sít­mé­nye a nem­zet­gaz­da­ság kor­sze­rű­sí­té­se. Az ipar roha­mos fel­len­dü­lés­be kez­dett, kiépül­tek a leg­fon­to­sabb vas­út­vo­na­lak, addig pél­dát­lan gyor­sa­ság­gal gya­ra­pod­tak a váro­sok, első­sor­ban Budapest.

A Tisza-kor­mányt az ellen­zék gyak­ran vádol­ta kor­rup­ci­ó­val (ez a nagy vállalat­alapítások kora is), egé­szé­ben azon­ban ebben a kor­szak­ban ment vég­be az ország tör­té­ne­té­nek leg­gyor­sabb fej­lő­dé­se. Nem vélet­len, hogy az utó­kor máig arany­kor­ként emlék­szik vissza Tisza Kál­mán közel más­fél évti­ze­des kormányzására.

Buká­sát nem is a gaz­da­sá­gi prob­lé­mák okoz­ták, hanem egy olyan poli­ti­kai dön­tés, ame­lyet a kor­tár­sak a nem­ze­ti szu­ve­re­ni­tás csor­bí­tá­sá­nak tekin­tet­tek. Tisza bele­ment a kato­nai újonc­ál­lí­tás sza­bá­lyo­zá­sá­nak olyan módo­sí­tá­sá­ba, amely csök­ken­tet­te a magyar kor­mány súlyát a véd­erő­vel kap­cso­la­tos kér­dé­sek­ben. Ráadá­sul 1889-ben letelt az a tíz év türel­mi idő, ami után az 1879-ben Tisza által is jóvá­ha­gyott tör­vény alap­ján meg kel­lett von­ni mind­azok magyar állam­pol­gár­sá­gát, akik ez idő alatt nem kér­tek a hiva­ta­los szer­vek­től kül­föl­di tar­tóz­ko­dá­si enge­délyt. Mivel az emig­rá­ci­ó­ban élő Kos­suth Lajos magá­tól érte­tő­dő­en nem kért ilyet, az ő állam­pol­gár­sá­gát is meg kel­lett von­ni. Emi­att kor­mány­el­le­nes tün­te­té­sek tör­tek ki. Tisza nem talált meg­ol­dást a hely­zet­re, a követ­ke­ző tava­szon lemondott.

Beth­len Ist­ván más pályát futott be. Nem párt­küz­del­me­ken át, inkább az össze­om­lást elszen­ve­dő ország meg­men­té­sé­re szö­vet­ke­zett poli­ti­ku­sok egyik leg­ki­vá­lóbb­ja­ként lett minisz­ter­el­nök. Köz­jo­gi hely­ze­te hason­ló volt, mint Tisza Kál­má­né, azzal a különb­ség­gel, hogy Hor­thy kor­mány­zó gya­kor­la­ti­lag sza­bad kezet adott Beth­len­nek min­den téren. Ám míg Tisza emel­ke­dő orszá­got tett még sike­res­sé, Beth­len­nek a romok­ból kel­lett élhe­tő viszo­nyo­kat teremtenie.

Sike­rült neki. A XX. szá­za­di magyar tör­té­ne­lem­nek min­den bizonnyal a leg­na­gyobb poli­ti­kai tel­je­sít­mé­nye Beth­len Ist­ván kor­mány­zá­sa. Jól meg­vá­lasz­tott mun­ka­tár­sa­i­val sta­bi­li­zál­ta a gaz­da­sá­got, az ele­mi­től az egye­te­me­kig újjá­szer­vez­te az okta­tást, és olyan pezs­gő kul­tu­rá­lis élet­hez terem­tet­te meg a fel­té­te­le­ket, ami­lyet addig még nem ért meg az ország. Buká­sát nem is az ellen­zék, hanem saját párt­já­nak bel­ső har­cai okoz­ták, első­sor­ban Göm­bös Gyu­la, aki maga töre­ke­dett a helyére.

Tisza Kál­mán és Beth­len Ist­ván minisz­ter­el­nök­sé­ge a magyar­ság szá­má­ra két emel­ke­dő kor­szak, két kiemel­ke­dő poli­ti­ku­si tel­je­sít­mény ered­mé­nye­kép­pen. Ami a kor­mány­zás idő­tar­ta­mát ille­ti, ezek­hez zár­kó­zik most fel Orbán Vik­tor. Poli­ti­kai tel­je­sít­mé­nyé­ről íté­le­tet negyed­szer­re is majd a válasz­tók alkot­nak, 2022 tavaszán.

For­rás: Demok​ra​ta​.hu