1920. júni­us 4.: Egy egész nem­zet kiált­ja: Nem, Nem, Soha!

A tri­a­no­ni béke­dik­tá­tum júni­us 4‑i alá­írá­sá­ról és annak itt­ho­ni fogad­ta­tá­sá­ról min­den napi­lap bő ter­je­de­lem­ben szá­mol be. A Magyar­or­szág így ír: „For­ma­i­lag, papí­ron ma írták alá a nem­zet­gyil­kos, nép­ir­tó békét. […] Kese­rű, kuruc fáj­da­lom­mal, ősi magyar mél­tó­ság­gal talp­ra állt a fővá­ros és az egész ország ezen a gonosz, feke­te pén­te­ki napon. A nem­zet­gyű­lés, az egy­há­zak, a haza­fi­as egye­sü­le­tek, ide­gen meg­szál­lás elől hoz­zánk mene­kült vére­ink fáj­dal­mas gyü­le­ke­ze­te, hiva­ta­los tes­tü­le­tek és magá­no­sok mind til­ta­koz­tak az esz­te­len és kegyet­len béke­szer­ző­dés ellen, ame­lyet élő jog alap­já­ul nem tudunk elfo­gad­ni soha­sem. Vona­tok és kocsik meg­áll­tak, üzle­tek, kávé­há­zak bezá­rul­tak, […] Szín­há­zi elő­adás, hang­ver­seny nincs ma este.

A fővá­ros közön­sé­ge a nem­zet nagy­ja­i­nak szob­ra­i­hoz zarán­do­kolt dacos fáj­dal­má­val hor­doz­ván szí­vé­ben és ajkán is a Him­nusz pana­szos, még­is remény­sé­get kel­tő sza­va­it és dallamát.”

A lap Harang­zú­gás című vezér­cik­ke: „Meg­kon­dul­nak a magyar haran­gok abban a fél órá­ban, mikor a ver­saille­si Tri­a­non-palo­tá­ban alá­ír­ták a magyar békét. Con­sum­ma­tum est (bevé­gez­te­tett, Jézus utol­só sza­vai a kereszt­fán – a szerk.) – a magyar nem­zet sor­sa betelt a tör­té­nel­mi szá­za­dok ama for­du­ló­ján, amely egy új ezer­esz­ten­dő felé visz ben­nün­ket. […] A régi Magyar­or­szá­got temet­jük, a régi Magyar­or­szág­nak szól a harang­zú­gás, a kopor­só fölé ráfor­dít­juk a krip­ta ajta­ját, de – a kar­dot és a buzo­gányt vissza­hoz­zuk! […] Ami csa­pás súj­tott ben­nün­ket, kevés ahhoz, hogy halál­ba taszít­sa ezt a nem­ze­tet, de éppen ele­gen­dő, hogy fel­jaj­dul­va és talp­ra szök­ken­ve vad és dacos ere­jé­re ismer­jen és újra meg­ta­lál­ja leg­ne­me­sebb élet­ösz­tö­ne­it.”
A par­la­ment mind­össze tíz­per­ces ülést tart, amely­ről Az Ujság azt köz­li: „A nem­zet­gyű­lés tag­jai csak­nem tel­jes szám­ban jelen vol­tak, midőn Rakovsz­ky Ist­ván elnök dél­előtt tíz óra­kor meg­nyi­tot­ta az ülést. Feke­te ruhák sötét­let­tek a padok­ban és sötét dac ült az arco­kon, midőn Rakovsz­ky az elnö­ki szék­ből elmond­ta a követ­ke­ző enun­ci­á­ci­ót (nyi­lat­ko­za­tot – a szerk).” Az Ország­gyű­lés elnö­ke kije­len­ti: „Min­den igaz­ság­ta­lan­ság, követ­tes­sék az el egye­se­ken vagy nem­ze­te­ken, meg­bosszul­ja magát és min­den igaz­ság­ta­lan­ság­nak meg­van az a mély­sé­ges meg­tor­lá­sa, hogy belő­le a jónak bősé­ges for­rá­sa fakad.

Bíz­zunk e gyász­na­pon az iste­ni Gond­vi­se­lés­ben, bíz­zunk nem­ze­tünk szí­vós­sá­gá­ban, amely egy évez­re­den át Euró­pa véd­paj­zsa volt. Bíz­zunk népünk sok jó tulaj­don­sá­gá­ban és bíz­zunk vég­re saját erőnk­ben, melyet kitar­tó mun­ká­val fej­leszt­ve, iga­zol­ni fog­juk ama régi köz­mon­dást: Ne bántsd a magyart! A tőlünk elsza­kí­tott ország­ré­szek­nek pedig azt üzen­jük: ezer­évi együtt­lét után vál­nunk kell, de nem örökre!

(Fel­ki­ál­tá­sok: Nem válunk! Soha!) E pil­la­nat­tól kezd­ve min­den gon­do­la­tunk, éjjel-nap­pal min­den szív­dob­ba­ná­sunk arra fog irá­nyul­ni, hogy régi dicső­ség­ben, régi nagy­ság­ban egye­sül­hes­sünk velük.”

A szer­ző­dés magyar alá­írói Benárd Ágost kül­dött­ség­ve­ze­tő (bal­ra, cilin­der­rel a kezé­ben) és Dras­che-Lázár Alf­réd rend­kí­vü­li követ, állam­tit­kár (jobb­ra, fedet­len fővel) távoz­nak az alá­írás után. For­rás: Wikipédia

A szo­ci­ál­de­mok­ra­ta párt lap­ja, a Nép­sza­va Bosszú­ál­lás című júni­us 4‑i vezércikké­ben úgy fogal­maz: „A bosszú­ál­lás dik­tál­ja reánk a ver­saille­si békét és ez a béke éppen ezért nem béke és éppen ezért kell össze­om­la­nia, amint az elmék kitisz­tul­nak és a sze­mek­ről lefosz­lik a bosszú véres fel­hő­je.” Az 5‑i szám­ban leszö­ge­zik: „A béke­szer­ző­dés igaz­ság­ta­lan­sá­ga­it min­den­ki átér­zi, elle­nük lélek­ben min­den­ki til­ta­ko­zik, min­den­ki­ben él a vágy és aka­rat ezek meg­vál­toz­ta­tá­sá­ra […] Az ellen­sé­gek­nek meg kell mutat­ni, hogy ez a nem­zet tud és akar élni, be kell bizo­nyí­ta­ni, hogy a magyar velük egyen­ran­gú kul­túr­nép és így kell kierő­sza­kol­ni jobb föl­fo­gá­su­kat rólunk, akik­kel szem­ben bar­bár módon alkal­maz­ták a bosszú­ál­lás ala­csony­sá­gát.”

A Buda­pes­ti Hír­lap Elvé­gez­te­tett című veze­tő írá­sa – ame­lyet min­den bizonnyal Ráko­si Jenő főszer­kesz­tő írt – :

„Ahogy Krisz­tus egy­kor vál­lá­ra vet­te a keresz­tet, vál­lunk­ra vet­tük ma a béke kereszt­jét. De nem min­ket feszí­tet­tek fel rá. Mi csak visszük. Erre a kereszt­re is az Igaz­ság van fel­fe­szít­ve és nekünk kell, akik­nek vál­lá­ra téte­tett, az Igaz­sá­got élve leven­nünk róla.

[…] Az Igaz­ság levé­te­le és dia­dal­ra jut­ta­tá­sa nagy, nehéz és keser­ves mun­ka lesz. Rab­lók és tol­va­jok jöt­tek és kifosz­tot­tak ben­nün­ket: ezt csak kezünk mun­ká­já­val, arcunk verej­té­ké­vel pótol­hat­juk. […] Vészt hoz magá­ra s a magyar­ra, az egész nem­zet­re az, aki éppen a nagy sze­ren­csét­len­ség nap­ja­i­ban akar válo­gat­ni a magyar­ban. Mert szük­sé­günk van a nagy tusá­ban, a nagy hely­re­ho­zás­ban, a nagy újjá­szü­le­tés­ben min­den­ki­re, aki magyar, aki magyar akar len­ni. […] Mind­re szük­sé­günk van, akik itt marad­tunk, hogy mai foga­dal­mun­kat bevált­has­suk és vissza­hoz­has­suk azo­kat, aki­ket önkény és erő­szak elsza­kí­tott tőlünk.”
Az Est beszá­mol a szü­lő­föld­jük­ről elül­dö­zött mene­kül­tek demonst­rá­ci­ó­já­ról is. „A gyil­kos béke­szer­ző­dés ellen csen­des néma­sá­gá­val meg­ha­tó tün­te­tő fel­vo­nu­lást ren­dez­tek ma az elsza­kí­tott terü­le­tek Buda­pes­ten élő menekültjei.

Hon­fog­la­ló Árpád vezér szob­ra előtt már a kora reg­ge­li órák­ban gyü­le­kez­tek Erdély, Kelet‑, Észak- és Dél-Magyar­or­szág hon­ta­lan­ná tett lako­sai, aki­ket ott­ho­nuk­tól, szü­lő­föld­jük­től foszt meg a kegyet­len béke.

Dal nem csen­dült az ajka­kon, szó­nok­lat nem hang­zott, csen­des és hang­ta­lan volt a hatal­mas tömeg, mikor pont­ban kilenc óra­kor meg­in­dult a menet, hogy az And­rássy úton a bazi­li­ká­ba vonul­jon. […] Egy tün­te­tő fel­ki­ál­tás, egy han­gos til­ta­ko­zás sem hang­zott, ezek­nek az ott­ho­nu­kat vesz­tett embe­rek­nek a szí­vé­ben él és hang­zik szün­te­le­nül a Nem, Nem, Soha!”

For­rás: Magyar Nem­zet / vad​haj​ta​sok​.hu