113 éve szü­le­tett Wass Albert

„Igaz­sá­got han­goz­tat­ni, hir­det­ni és világ­gá kür­töl­ni nem csu­pán sza­bad, de kötelesség!”

Wass Albert a Mező­ség szí­vé­ben szü­le­tett, a Kolozs megyei Válasz­úton 1908. janu­ár 8‑án arisz­tok­ra­ta csa­lád­ban (a famí­lia a neme­si címet még Szent Lász­ló király­tól nyer­te). Közép­is­ko­lai tanul­má­nya­it Kolozs­vá­rott a Far­kas utcai Refor­má­tus Kol­lé­gi­um­ban végez­te. 1926-ban érett­sé­gi­zett, majd Deb­re­cen­be, a Gaz­da­sá­gi Aka­dé­mi­á­ra ment, ahol erdé­sze­ti dip­lo­mát szerzett.

Ezután Stutt­gart­ban (Uni­ver­sität Hohen­heim) és Párizs­ban (Sor­bonne) tanult tovább, újabb erdő­mér­nö­ki és vad­gaz­da­sá­gi dip­lo­má­kat szer­zett. Édes­ap­ja beteg­sé­ge miatt 1932-ben vissza­tért Erdély­be, egy ide­ig azon­ban nem tudott még a csa­lá­di ügyek­kel fog­lal­koz­ni, mert a román had­se­reg­ben a köte­le­ző sor­ka­to­nai szol­gá­la­ti ide­jét töltötte.

Első köny­ve, egy ver­ses­kö­tet 1927-ben jelent meg, majd ezt követ­te a máso­dik 1930-ban. Egy évvel később a maros­vá­sár­he­lyi szín­ház­ban bemu­tat­ták egyik szín­da­rab­ját. 1935-ben jelent meg első regé­nye, a Far­kas­ve­rem, mely hama­ro­san siker­könyv­vé vált. Ennek köszön­he­tő­en Baum­gar­ten-díj­ban része­sült. Csa­lá­di nyo­más­ra fele­sé­gül vet­te uno­ka­test­vé­rét, Wass Ilo­na lányát, báró Sie­mers Évát, aki­től hat gyer­me­ke szü­le­tett. 1936-ban nagy­ap­ja halá­la után átvet­te annak egy­há­zi tiszt­sé­gét: az erdé­lyi magyar refor­má­tus egy­ház püs­pök­sé­gé­nek főgond­no­ka lett.

Wass Albert máso­dik világ­há­bo­rús sze­re­pe a ma napig vita­tott. A kolozs­vá­ri nép­bí­ró­ság 1946. már­ci­us 13-án távol­lé­té­ben halál­ra ítél­te – apjá­val együtt – „hábo­rús bűnö­kért és gyil­kos­sá­gért”. Külön­bö­ző beosz­tá­so­kat látott el a had­se­reg­ben, majd 1944 ápri­li­sá­tól Veress Lajos tábor­nok szárny­se­géd­je lett. A hábo­rú vége felé köze­led­vén a szov­jet csa­pa­tok (majd később a romá­nok is) egy­re bel­jebb nyo­mul­tak. A világ­há­bo­rú utol­só sza­ka­szát kato­na­tiszt­ként élte át. Nem vár­ta meg Észak-Erdély újbó­li román elfog­la­lá­sát, 1945 hús­vét­ján lép­te át a nyu­ga­ti határt, az emig­rá­ci­ót választotta.

Elő­ször Sop­ron­ba ment, majd egy bajor­or­szá­gi kis falu­ban, Ble­i­bach­ban marad­tak 1949-ig, később Ham­burg­ban élt. Onnan négy fiá­val, 1951. szep­tem­ber 21-én az ame­ri­kai ható­sá­gok meg­fe­le­lő vizs­gá­la­ta­i­nak lefo­lyá­sa után (egész­ség­ügyi, illet­ve ható­sá­gi vizs­gá­la­tok) az Ame­ri­kai Egye­sült Álla­mok­ba uta­zott, ahol nyug­dí­jaz­ta­tá­sá­ig a Flo­ri­dai Egye­te­men a nyel­vi labor­ban dol­go­zott tech­ni­kai segéd­sze­mély­zet­ként (ő kezel­te a mag­nó­sza­la­go­kat). Fele­sé­gét tüdő­ba­ja miatt nem enged­ték beutaz­ni az Álla­mok­ba, ő End­re fiá­val Német­or­szág­ban maradt, később 1952-ben el is váltak.

1952-ben újra­nő­sült, a skót szár­ma­zá­sú Elisa­beth McC­la­in-t (1906−1987) vet­te fele­sé­gül. Ekkor köl­tö­zött a csa­lád az Ohio állam­be­li farm­ról a flo­ri­dai Astor­ba, az Oca­la Nem­ze­ti Park terü­le­té­re – ez lett vég­le­ges ott­ho­nuk. Máso­dik fele­sé­gé­vel, annak halá­lá­ig béké­ben éltek (1987. már­ci­us 29.). Köz­ben azért jó dol­gok is tör­tén­tek vele: 1957-ben meg­kap­ta az ame­ri­kai állam­pol­gár­sá­got, majd meg­ala­pí­tot­ta az Ame­ri­kai Magyar Szép­mí­ves Céhet (1963). Dol­go­zott a Sza­bad Euró­pa Rádi­ó­ban is. A náciz­mus­ról és kom­mu­niz­mus­ról szó­ló elő­adá­so­kat tar­tott Ame­ri­ká­ban és Kanadában.

A román tit­kos­rend­őr­ség több­ször tett kísér­le­tet az író meg­fé­lem­lí­té­sé­re, elhall­gat­ta­tá­sá­ra, sőt meg­öle­té­sé­re. 1979-től több­ször pró­bál­ták kiada­tá­si kére­lem­mel Romá­ni­á­ba szál­lít­tat­ni egy 1946-os, hamis tanú­val­lo­má­so­kon ala­pu­ló, romá­ni­ai nép­bí­ró­sá­gi íté­let­re hivat­koz­va. Az USA és az FBI mind­annyi­szor eluta­sí­tot­ta Cea­us­es­cu álsá­gos kiada­tá­si kérel­me­it. Ugyan­ak­kor 1985 őszén „Secu­ri­ta­te-ter­ro­ris­ták” bizo­nyí­tot­tan gyil­kos­sá­gi kísér­le­tet követ­tek el Wass Albert ellen.

1987-ben meg­halt a máso­dik fele­sé­ge. Nem egé­szen négy év múl­va, 83 éves korá­ban fele­sé­gül vet­te Mary La Plan­tát, ame­lyet aztán nagyon meg­bánt. 90 éves korá­ban, 1998. feb­ru­ár 17-én Flo­ri­dá­ban, egyes állí­tá­sok sze­rint önke­zé­vel, mások sze­rint békés halál­lal, megint mások sze­rint ellen­fe­le­i­nek sike­res merény­le­te által zárult le XX. szá­za­di tra­gé­di­á­kat és újra­kez­dé­se­ket meg­élő, vál­la­ló és val­la­tó élete.

Ham­va­it titok­ban hoz­ták haza. Egy részét a maros­vé­csi Kemény vár park­já­ban helyez­ték örök nyu­ga­lom­ra, a Heli­ko­ni asz­tal­hoz közel, másik részét szél­nek eresz­tet­ték az Isten­szé­kén, a Kele­men-hava­sok magas csú­csán, aho­gyan ren­del­ke­zett. 1995-ben ezt írta egyik barát­já­nak: „… ha befe­jez­tem ezt az éle­tet sze­lek szár­nyán, csil­lag-ösvé­nyen haza­té­rek újra …”.

Kiemel­ke­dő érté­kű­ek Wass Albert utol­só élet­sza­ka­szá­ban alko­tott művei is: a Kard és kasza című két­ré­szes nagy­re­gé­nyé­ben egy 800 évre vissza­te­kin­tő magyar csa­lád szen­ve­dés­tör­té­ne­tét dol­goz­za fel, Hagya­tékcímű, szin­tén kro­no­lo­gi­kus jel­le­gű mítosz­köny­vé­ben a magyar­ság kelet­ről hozott hagyo­má­nyai mel­lett a keresz­tény­ség vég­ső kér­dé­sei (erény és bűn, becsü­let és ember­te­len­ség) kap­nak nagy for­má­tu­mú, epi­kai-lírai vála­szo­kat. Leg­si­ke­re­sebb művé­nek A fun­tin­eli boszor­kányt tar­tot­ta. Iro­dal­mi mun­kás­sá­gá­nak kri­ti­kai fel­dol­go­zá­sa még ma is folyik.

For­rás: Gyo​ri​sza​lon​.hu / vad​haj​ta​sok​.hu